A gyűlölet a szeretetből fakad
A mai szlogenező társadalom egyik nagy tévedése azt követelni, hogy a szeretet vagy a gyűlölet között válasszunk. A gyűlölet az, amikor nem fogadsz el egy embert olyannak, amilyen, vagy valami hasonló. A szeretet az, amikor hagyod, hogy a személy az legyen, aki.
A történészek szerint egy napon Assisi Szent Ferenc azt mondta egy fiatal szerzetesnek: „Menjünk le a városba és prédikáljunk”. A novícius boldogan kísérte el Szent Ferencet. A főúton haladtak lefelé, majd több elágazáson és keresztúton keltek át, aztán kilyukadtak a külvárosba és végül visszaérkeztek a monostor kapujához.
Kívánok mindenkinek…
„Kívánj igazi ünnepet, kívánj igazabb életet” – szól az idén negyvenéves Piramis-sláger. Amikor elsőként hallottam ezt a számot, akkor nem gondoltam volna azt, hogy ez az igazi ünnep egyszer elszürkülhet, eltűnhet az életünkből.
Gyerekként nagy izgalommal vártam a karácsony eljövetelét, s ezt a várakozást sok minden külsőség is fokozta. Mint az előadás előtt a gong szava, úgy jelezték a bronz, ezüst és arany vasárnapok is a Kisjézus születésének ünnepét. Mára ez a várakozás eltűnt, elsikkadtak ezek a vasárnapok a tülekedős vásárlások lázában. Várakozás, lelki készülődés helyett viszont van Black Friday… Micsoda „fejlődés”, micsoda hamis jelképekkel!
Az ember, aki a humanitást teszi az abszolút értékké, idővel elfelejt Istenre tekinteni. A folyamat fő ismérve a hamisan értelmezett tolerancia. Vagyis elfogadni a bűnöst, de a bűnre is megértően tekinteni. A viszonyítási pont tehát áthelyeződik. A „ne ítélj, hogy ne ítéltess” parancsa alatt azt értik majd: legyél mindenkivel irgalmas, az objektív igazság és törvény szinte nem is számít már. Eltűnnek az abszolút és örök értékek, mert nem jelentenek többé feltétlen igazodási pontot a döntéshelyzetben lévő ember számára. Ha pedig minden szubjektív, akkor tulajdonképpen minden belefér. Miért is ne? – vetik oda a baloldali kereszténység hívei. Ja, hogy olyan nem létezik? Még nem. De már dolgoznak rajta…
„IMÁDKOZZATOK, HOGY KÍSÉRTÉSBE NE ESSETEK” (Lk 22,40)
A Szentírás világosan elénk állítja az imádság kettős hatását: kapcsolatba lépni szerető Atyánkkal (Mt 6,9, Miatyánk), másrészt lelki erőt nyerni a kísértések legyőzésére. Mindenki, aki imádkozni kezd, ezt a kettős célt kell, hogy maga elé állítsa. Mivel a kapcsolatot minden nap meg kell újítani és a mindennap felmerülő kísértéseket le kell győzni, ezért „szüntelenül kell imádkozni” (1Tesz 5,17).
Varga László püspök atya magvas előadása a az egyházról, mint tábori kórházról. Figyelem! Csak hanganyag, néhány vetített képpel.
A Tanítóhivatal szavai szerint a katolikus hit, a hívők hitérzéke (sensus fidelium), valamint a józan ész is egyértelműen elutasítja két azonos nemű személy mindenfajta polgári együttélését, melynek az a célja, hogy szexuális élvezetet kapjanak egymástól. Még ha az ilyen együttélésben élő személyeknek nem is kellene részt venniük kölcsönös szexuális élvezetben – ami a valóságban meglehetősen irreálisnak bizonyul –, az ilyen együttélés nagy botrány, a természetellenes paráznaság bűnének nyilvános elismerését és a bűnre vezető alkalom folyamatos közelségét jelentik.
XIII. Leó pápa óta e szavakkal kérjük Szent Mihály arkangyalnak, a mennyei sereg fejedelmének oltalmát.
Kevesen tudják, hogy a Leó pápától származó invokációnak (segítségkérésnek) alapvetően két változatát kell megkülönböztetni: a par excellence Szent Mihály-imát, és a sátán elleni exorcizmust, amelynek szintén része egy hosszabb Szent Mihály-imádság. Az előbbi Leó-féle ima kezdete Sancte Michael Archangele, az utóbbié Princeps gloriosissime caelestis militiae. A továbbiakban mi most az elterjedtebb rövid formának az eredeti szövegét vizsgáljuk meg, keresve annak helyes fordítását. A két imádság keletkezés történetével egy másik alkalommal foglalkozunk.
IV. A bűn súlyossága:
1854 A bűnöket súlyosságuk szerint kell mérlegelni. A halálos és bocsánatos bűnök közötti különbségtétel, mely már a Szentírásban megfigyelhető, [94] az Egyház hagyományában általánossá vált. Az emberi tapasztalat e különbségtételt megerősíti.
A legtöbb rendszeres látogató ezen az oldalon valószínűleg egyetért abban, hogy a kultúránk felbomlott. Mikor bomlott fel? Talán 1973-ban vesztettük el a kultúrát, amikor a Legfelsőbb Bíróság úgy vélte, hogy a „jog az abortuszhoz” lesz a törvény a földön. Talán az 1960-as évek szexuális forradalma jelentette a vég kezdetét. De a kulturális hanyatlásunk már 75 évvel ezelőtt elkezdődhetett, a hirosimai égbolton, amikor az amerikaiak ledobták a történelem első atombombáját a városra.
Ismét a hálaadás időszakába léptünk, amit több országban külön is megünnepelnek. Annak ellenére, hogy a hálaadáshoz nem szükséges külön ünnep, néha mégis jó, ha valami emlékeztet rá. Különösen egy olyan évben, amiben most vagyunk, amikor is a nehézségek a legváltozatosabb formában jelentkeznek, felmerül a kérdés: „Köszönetet mondani? Mégis miért?”
Bevezetés
A karizmatikus megújulás egyik legnagyobb kísértése a vágy arra, hogy önmagában “valamivé “váljon, (önmegvalósítás) egymást figyelve, számolgatva a taglétszámot, miközben lassan a tekintetünk a napról az árnyékra tevődik át.
Isten, a mi Atyánk adta az Ő angyalainak ezt a parancsot – őrizzenek bennünket, bárhová is megyünk [Zsolt 91,11]. Valóban, Isten angyalai közöttünk vannak, hogy megvédjenek a csatában, ahogy szembe kell néznünk az ördög kísértéseivel a mindennapi életben. Tekintettel arra, amit elviselünk minden nap, és nem tudván, hogy mit tartogat a jövő, szükségünk van minden segítségre, amit csak megkaphatunk!
A szerző engedélyével. A szerk.
Krisztusnak a Mindenség Királyának ünnepét XI. Pius pápa rendelte el és iktatta be a római kalendáriumba 1925. december 11-én publikált Quas primas apostoli levelével.
Az ünnep bevezetésével XI. Pius világosan kifejezésre juttatta, hogy a világban lévő bajok forrása nem más, mint a népek, államok és egyének elpártolása Krisztustól, illetve uralmának és törvényeinek megvetése, semmibe vétele.