(LifeSiteNews) — Hubert Windisch professzor, német pap és a Freiburgi Egyetem nyugalmazott teológiai professzora éles, ugyanakkor biztató értékelést írt a katolikus egyház helyzetéről. Úgy látja, hogy egyre inkább csökken a tartalom, az egyértelműség és a vezetői szerep, nemcsak a német katolikus egyház szintjén, hanem Rómában is.

„Manapság mindent (pasztorális) folyamatnak neveznek” – írja. „Az igazság szinodális, az út maga a cél. De ha az út maga a cél, akkor az útnak már nincs célja. Ez a relativizmus ellentmondása.”

Windisch – noha azt állítja, hogy az egyház „társadalmi-vallási szempontból … menthetetlen” – mégis ragaszkodik ahhoz, hogy az egyház túl fogja élni, és mindig lesznek olyan hívők csoportjai, akik továbbra is kitartanak a hit mellett, és a kevés megmaradt pap köré gyűlnek, akár a katakombákban is.

Windisch a katolikus hit határozott védelmezője volt Ferenc pápa pontifikátusa alatt: aláírt a pápa újszerű tanításait ellenző papok és teológusok által kiadott több nyilatkozatot. Emellett egyszer közzétett egy esszét a LifeSite-on, amelyben a II. Vatikáni Zsinatnak a katolikus egyházra gyakorolt problémás hatásait elemezte.

A megváltáson túl: Az egyház lényegi tartalmának elvesztéséről

Írta Hubert Windisch professzor

Inkonzisztenciáról akkor beszélünk, amikor valami lényegében már nem helyes, azaz amikor a külső és a belső már nem egyezik meg, amikor a szavak és a cselekedetek eltérnek egymástól, és amikor az állítások és a valóság ellentmondanak egymásnak. Ez előfordulhat egyének, csoportok vagy politikai pártok, nagy szervezetek – például az egyházak – esetében, de hatással lehet egy egész államra is.

Vessünk például egy pillantást az egyház „RK” [római katolikus] megjelölésére. Ez a megjelölés olyan identitást állít, amely a valóságban gyakran már nem létezik. Ezt három példával is illusztrálhatjuk:

1) A hamburgi egyházmegyében a szülők fel vannak háborodva, mert gyermekeiktől mostantól elvárják, hogy a katolikus iskolák szexuális felvilágosító óráin nem keresztény tartalmakat (LGBT stb.) sajátítsanak el. Rómához fordulnak segítségért. Róma 2026. július 6-i keltezésű válaszában, melyet a kritikus szülői hálózatnak címzett, figyelmezteti a egyházmegyei iskolai hatóságot, hivatkozva a katolikus tanításra és az ember keresztény képére, ahogy a 2019-es „Férfinak és nőnek teremtette őket” című iránymutatásban szerepel. Az új szexuális felvilágosítási tantervet ennek ellenére kötelezővé teszik. Róma hallgat. A szülők megvetése, a gyermekek bántalmazása!

2) A mainzi egyházmegyében a püspök tudomásul veszi a Római Istentiszteleti és Szentségfegyelmi Dikasztérium 2026. június 17-i új levelét, amely megtiltja a laikusok prédikálását az Eucharisztia ünneplése során, sőt helyesnek is tartja azt, de úgy dönt, hogy nem avatkozik be a mára elterjedt laikus prédikálási gyakorlat ellen. Helytelen tolerancia mint pasztorális módszer.

3) A müncheni bíboros útmutatást ad ki az irreguláris – és így a homoszexuális – kapcsolatok liturgikus megáldására, noha még a kifinomult római Fiducia Supplicans dokumentum sem engedi meg ezt ilyen kifejezett módon. Róma hallgat, és tűri ezt. Minden megengedett.

Az egyházon belüli tartalmi veszteség a következetlenség miatt hatalmas. Gyorsított felvételként figyelhetjük a „kegyelem intézményének” (Michael Ebertz) erózióját. Az „RK” gyorsan „MK”-vá válik, azaz másfajta katolikus-sá, ahogyan a Német Püspöki Konferencia egykori elnöke, Georg Bätzing, egyszer a Zsinati Úttal kapcsolatban dicsekedett. Ez azonban nagyon gyorsan „NK”-vé, azaz már nem katolikussá válik.

Ez a fejlemény fáj mindazoknak a férfiaknak, akik őszintén katolikus módon akarnak papok lenni vagy azokká válni; azoknak a hívőknek, akik vasárnap méltóságteljes szentmisét szeretnének átélni hiteles prédikációval, és akik imádsággal és a szentségi élettel igyekeznek alakítani mindennapjaikat. Számukra az egyház gyakran már nem otthon, hanem egy külsőleg még működő, de belül üres tér, amelyben lelkileg megfagyva és éhezve élnek.

Ennek a tartalomvesztésnek a háttere és hajtóereje – metaforikusan fogalmazva – egy olyan Egyház, melyet szilárd szikláról futóhomokra helyeztek át, elsősorban az úgynevezett bergoglói tanítóhivatal miatt, melynek döntései hajlamosak az eretnekségre, sőt az aposztáziára (pl. Abu Dhabi, Pachamama, Szingapúr, Amoris laetitia, Fiducia supplicans, többek között, vö. Gavin Ashenden, Futóhomok a katedrális alatt). Ma már mindent (pasztorális) folyamatnak neveznek; az igazság szinodális, az út maga a cél. De ha az út maga a cél, akkor az útnak már nincs célja. Ez a relativizmus ellentmondása. A valóságban a német egyház úgynevezett szinodális útja nem más, mint egy kísérlet ennek az ellentmondásnak az intézményesítésére. Róma pedig siet, hogy globális egyházi szinten ezzel lépést tartson!

Társadalmi-vallási szempontból egy ilyen módon megjelenő egyház már menthetetlen. Ugyanis a leírt belső események jelentős negatív nyomást hoznak létre az egyház szerkezetén belül. Egy bizonyos ponton ez áttöri a külső héjat, és a rendszer összeomlik.

Maga az egyház azonban nem fog elpusztulni. A kortárs történelem oázisain és szigetein, valamint egyre inkább a katakombákban a hívők (szent!) maradéka fog összegyűlni, hogy néhány pap társaságában – akár a Vetus, akár a Novus Ordo szerint – áhítattal ünnepeljék az szentmisét, az Ige és a szentség táplálékát élvezve, és újra meghallgassák a Megfeszített és Feltámadott szavát: „Bizony mondom nektek: veletek vagyok minden nap, a világ végéig” (Mt 28,20).

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2026. október 10.