Az oltárrácsok eltávolítása és a tabernákulum áthelyezése természetesen zavart kelt amiatt, hogy mi is teszi a templomot templommá.

A National Catholic Register szeptember 3-án közölt egy cikket arról, hogy az Egyesült Királyságban az anglikán katedrálisokat egyre gyakrabban adják bérbe popkoncertek és diszkók számára. Sokan bevételi forrásként indokolják ezt a gyakorlatot: a egyháztól kisajátított hatalmas katedrálisok fenntartása pénzbe kerül, sem az adománykosárból, sem az állami támogatásokból nem érkezik be elegendő pénz.

A cikk azonban egy mélyebb jelenségre mutat rá: a szakralitás modern[ista] fogalmára, amely átmeneti – múló szentség.

Valamikor régen a templom neve domus Dei, „Isten háza” volt. Amikor a katolikusok „meglátogatták az Oltáriszentséget” – azaz betértek egy templomba imádkozni –, cselekedeteik a hely szentségét tükrözték. Térdre borultak. Csendben maradtak. Keresztet vetettek. Ezek a cselekedetek egy bizonyos légkört, egy bizonyos szellemiséget is kölcsönöztek a templomnak.

Igaz, hogy ez a jelenség a legtöbb protestáns templomban nem figyelhető meg, valószínűleg azért, mert az épületben nincs elhelyezve az Oltáriszentség. De a szakralitás érzésének hanyatlása a katolikus templomokat is érintette, ahol jelen van az Oltáriszentség. Miért?

Hadd osszak meg néhány gondolatot.

A II. Vatikáni Zsinatig a legtöbb katolikus a templom központi oltárán, egy jól látható tabernákulumban találta meg a Szent Eucharisztia-t. A zsinat egy bizonyos értelmezése ahhoz a feltevéshez vezetett, hogy az oltár és a tabernákulum valamilyen módon ellentétben állnak egymással, ami azt eredményezte, hogy a Szent Eucharistiát az imádkozás és a dicsőítés céljából valamilyen oldalkápolnába vagy sarokba szorították.

A II. Vatikáni Zsinatig a legtöbb katolikus a templom központi oltárán található, jól látható tabernákulumban láthatta az Oltáriszentséget.

Ellentétben egyes liturgiakutatókkal, akik láthatóan képtelenek két gondolatot kiegészítő módon egyszerre szem előtt tartani, én nem vagyok meggyőződve arról, hogy az Oltrászentség és az oltár „versenyben” állnának egymással, és ezért a tabernákulum eltávolítása indokolatlan. Ezt a kérdést azonban most tegyük félre, és inkább azt kérdezzük meg, hogy a tabernákulum eltávolításának milyen gyakorlati következményei voltak.

Ha külön helyre van szükség a szentségimádathoz, akkor mire szolgál a templom többi része? Imádkozásra? Mihez vagy kihez, mivel a II. Vatikáni Zsinat tanítása szerint az Eucharisztia a keresztény élet „forrása és csúcsa” (Lumen Gentium 10)? Az oltárhoz imádkozunk? Máriához és a szentekhez? Az absztrakt Istenhez (amikor Ő szentségileg valahol a kereszthajó felett van jelen)?

Vagy talán nem is imádkozunk? Ha az „imádkozási hely” a „Oltáriszentség-kápolna”, akkor a templom többi része egy látogatható múzeum? Egy hely, ahol kielégíthetjük művészeti és esztétikai éhségünket? Egy helyszín, ahol megnézhetjük azokat a „szép dolgokat”, melyeket csak „az Egyház” (Lenny Bruce értette, mire gondoltak az emberek, amikor „az” egyháznak nevezték) hoz létre – vagy legalábbis régen ez így volt.

Ha a templom többi része valamilyen szempontból „kevésbé” szent, akkor ez mennyire távol áll attól, hogy csak átmenetileg legyen szent? „Szentebb” lesz-e, amikor szentmisét celebrálnak (amely után a „szentség” ismét visszakerül az Oltáriszentség-kápolnába)? Ez elkerülhetetlenül elvezet-e bennünket a II. Vatikáni Zsinat után teret nyert multifunkionális „egyház”-fogalmaihoz – például az templomhoz, mint „multifunkciós” helyhez vagy „az imádat helyéhez”?

Hogyan lehet egy templom „multifunkciós”? Az istentisztelet inkább (pl. egy Caritas-vacsora) vagy kevésbé (pl. egy csirke-zsonglőr-előadás) nemes „funkció” a többi „funkció” mellett? Kétségtelenül a „szegények” hivatásos szószólói azt fogják mondani nekünk, hogy az Úr örömmel fogadja a Caritas-vacsorát – de a templomban? Mintha – Szent Pál saját kérdése (1Kor 11,22) szerint – nem lenne más helyszín az étkezésre? Egy olasz kommentátor jól megragadta ezt az illat disszonanciát: „délelőtt 10-kor tömjénillat, délután 5-kor spagetti bolognai szósszal”.

Ha pedig egy templom „multifunkciós”, akkor vajon megszűnik-e a domus Dei önmagában értékes dolog lenni, és helyette pusztán haszonelvű dologgá válik-e, egy „funkciók” számára rendelkezésre álló „térré”, amely különböző szakralitású tevékenységek színhelye: „Szentmise reggel 8-kor, buddhista temetési énekek helyszíne reggel 11-kor, popkoncert délután 3-kor, karácsonyi énekórák délután 5-kor (semmi sem jelképezi jobban a karácsonyt, mint egy gótikus kórus), vacsora este 6:30-kor?”

A Szentléleknek egy nap alatt rengeteget kell költözködnie!

Természetesen egy bizonyos teológiai irányzat ragaszkodni fog ahhoz, hogy „minden szent”, minden „a Szentlélek műve”. Ez az egyház, amely ráömlik a világra, ahol „a kegyelem mindenütt jelen van!” Éppen ezért kellett lebontanunk azokat az oltárrácsokat, melyek „korlátozni” merészelték a mindenütt megtalálható „természetfeletti létezőket”.

Inkább azt kérdezhetnénk, hogy a koherencia megköveteli-e a határterületeket, a határokat és a stabilitást? Az optimista azt mondja, hogy az Egyház kiáramlik a világba; a pesszimista pedig azt figyeli meg, hogy az árapály mindkét irányba halad. Ha a határok nincsenek kijelölve, az egyházi „szentély” egyszerűen beleolvad a templomhajóba (ami talán magyarázatot ad arra, miért van szükség külön Oltáriszentség-kápolnára), csökkentve ezzel az oltár melletti „szent föld” (lásd Kiv 3,5) szakralitását. Ugyanakkor a hétköznapi terület, például a Home Depot áruház parkolója, hirtelen „szentéllyé” válik, olyan kiváltságokkal és mentességekkel, amelyek egykor kizárólag a szakrális egyházi területekre korlátozódtak.

A II. Vatikáni Zsinat után hatvan évvel egy olyan „egyházi modell” – szándékos vagy véletlen – következményei, amely eltörli a határokat, olyan kérdéseket vetnek fel, amelyek megérdemlik a megvitatást: az Oltáriszentség fogadásának jelentősége és helye; a szakralitás állandósága a szent helyeken, és az, hogy miért erodálódik ez a szakralitás. A Lincoln-i katedrális diszkók számára történő bérbeadása csupán egy tünet.

A szakralitás valami állandó, valami tartós. Ezért fogadják el az emberek a templomot templomként még akkor is, ha a kánonjogászok elégedettek azzal, hogy „deszakralizálták” az épületet.

Amit ma látunk, az a szakralitás olyan felfogása, amely egyfajta „funkcióhoz” hasonlít, egy olyan múló tulajdonsághoz, ami be- és kikapcsolhatunk, mint egy lámpát. A tér – még az egyházi tér is – hirtelen egyszerűen csak térré válik. Reggel szent tér, délután félig szent, este pedig bérbe adható helyiség. Ez a szentségről alkotott felfogás messze áll attól, ahogyan azt a katolikusok hagyományosan értelmezték.

A proxemika azt vizsgálja, hogyan használjuk a teret, valamint hogy egy adott térben az elemek hol helyezkednek el és hogyan viszonyulnak egymáshoz. A proxemika egyik jogos kérdése az, hogy hogyan osztjuk fel a teret.

A II. Vatikáni Zsinatnak a tabernákulum háttérbe szorítását védelmező utolsó csatlósai ellenzik a tabernákulum visszahelyezését a templom központi tengelyére és középpontjába. De a proxemika és a szimbolika azt mondja: ami „elöl és középen” van, ami elsőként vonzza a figyelmet, az a legfontosabb; nem pedig más.

Ennek az alapvető emberi tapasztalatnak a fényében mit is mond valójában a modern egyházi építészet, különösen a szakralitás állandóságáról? Vajon meglepő-e, hogy ez ugyanolyan múlandóvá válik, amikor a papságra, a szerzetesi fogadalomra és a házassági fogadalomra alkalmazzuk?

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2026. október 17.