Mindig is közismert volt, hogy a női test szépségét csorbítja, ha azt a nagyközönség előtt megmutatják. Lehetséges, hogy a manapság mindenütt jelen lévő, meztelen „babapocakos” fotók is ugyanezt teszik?

Nemrég egy újfajta beszélgetésre bukkantam a 𝕏-n: a várandóssági „testhorror” diskurzusra. A kifejezés gyakorlatilag magáért beszél, de ha mégsem lenne egyértelmű, olyan beszélgetésekre utal, amelyekben a nők undorukat – és valószínűleg gyűlöletüket is – fejezik ki a várandósság iránt amiatt, ahogyan a női test a folyamat során megváltozik. Bár egy pillanatig tartott, mire megértettem a fogalmat, nem mondhatom, hogy meglepett volna a létezése.

Bármennyire is borzalmas, a modern nő gyűlölete a saját gyermekvállalási képességei iránt – melyek régen olyan nagyra becsült és tisztelt képességek voltak – egy lenyűgöző jelenség, melyet érdemes megvizsgálni. Miért és hogyan jutottunk el idáig? Bizonyára számos lehetséges magyarázat és elmélet létezik, melyek mind egy olyan ideológiára utalnak, melynek társadalomra gyakorolt hatásai nem hagynak kétséget afelől, hogy a pokol legmélyéről származik: a feminizmus.

Ha visszatekintünk az elmúlt néhány évtized történelmére, vagy talán akár egy egész évszázadra, nem nehéz észrevenni, hogy a társadalom kollektív, feminista indoktrináción ment keresztül. Napjainkban egy fiatal nő számára nagyon nehéz, ha egyáltalán lehetséges, kiszabadulni a feminizmus szorításából. Hatása mindenütt jelen van – a kislánykorában elérhető szórakoztató tartalmaktól kezdve az oktatási rendszerig, amely arra törekszik, hogy eltérítse a nőket természetes hajlamaiktól – ezek közé tartozik az anyaság is –, és helyette meggyőzze őket arról, hogy a vállalati világ rabszolgaságában töltött élet (vagy, ami még rosszabb, az egyéni siker a vállalati világban) a női szabadság megtestesülése.

Mégis elgondolkodom azon, hogy vannak-e még olyan hatások, amelyek eltávolítják a nőket az anyaságtól, hangsúlyozva a „test iránti undort”. (Mintha lehetséges lenne, hogy még több ilyen hatás létezzen!) Ennek magyarázatához be kell vezetnem egy fogalmat.

Lehetséges, hogy valaki undort érez valami iránt, ami valójában jó, ha nem megfelelő formában kerül vele kapcsolatba. Ezt fejti ki Megha Lillywhite írónő „In Defense of the Girly Girl” [A „csajos lányok” védelmében] című esszéjében (amiből csak kivonatokat olvastam, mivel nincs fizetett előfizetésem a Classical Ideals című hírlevelére). Egy tavaly közzétett részletben, amely teljes mértékben megérintett, Lillywhite részletesen leírja, hogy mennyire normális, ha a fiatal nők kényelmetlenül érzik magukat azzal a ténnyel, hogy felnőve nőkké válnak, de ez a kényelmetlenség megfelelő mértékű útmutatással és jó példákkal megszűnhet.

Ha nincs útmutatás és jó példa, és az egyetlen nőtípus, amellyel egy lány találkozik, a nőiességüket visszaélésszerűen használó, erkölcstelen nő, írja, a fiatal nők a fiús viselkedéshez folyamodhatnak, hogy „megvédjék” „ártatlanságukat egy olyan világban, amely soha nem mutatja meg egyszerre a nőiességet és az ártatlanságot”. Erre később visszatérünk.

Néhány évvel ezelőtt olvastam egy cikket egy katolikus blogon a szerénység fontosságáról, még a várandósság alatt is. A cikk rámutatott arra, hogy az 1990-es években a hírességek népszerűsítették, hogy a nők nyilvánosan mutogassák a „babapocakjukat”. Bár a cikk hangvétele egy ilyen kényes témához képest meglehetősen élesnek tűnhetett, a szöveg fő gondolata megmaradt bennem, és azóta is folyamatosan foglalkoztat, mert ráébresztett arra, hogy a szemérmetlenség valóban problémát jelent a terhes nők számára – mégis úgy tűnik, senki sem beszél róla, sőt, senki sem gondol rá.

Senki, kivéve Anna Kalinowska. Örömömre szolgált, hogy új könyvében, a Clothed with Beauty: A Catholic Philosophy of Dress  [A szépségbe öltözve: A ruházat katolikus filozófiája] című műben foglalkozik ezzel a kérdéssel.

Tinédzserkoromban egyre inkább zavart, ahogyan a kismama ruhák kiemelték a várandós nők növekvő hasát. Eleinte azt hittem, tipikus Z generációs nő vagyok: utálom a várandósságot. Emlékszem, láttam anyám egyik barátnőjének várandósság alatti fotózását, és azt gondoltam: „Hogy lehet ez nem szemérmetlen?”

A várandósság gyönyörű dolog, igen. De mi van, ha – akárcsak a szexualitás – ez is egyike azoknak a dolgoknak, amelyek annyira szentek, hogy helyénvaló „elrejteni” ezeket? Mi van, ha – Lillywhite gondolatát felhasználva – a helytelen módon való kitárulkozás – például amikor a nők megmutatják a babapocakjukat – oda vezethet, hogy egyes nők undorodnak attól, amit egyébként képesek lennének elfogadni?

Sok problémám van az életvédő mozgalommal, melyeket itt nem fogok részletezni, kivéve azt, hogy – annak érdekében, hogy elriassza a nőket az abortusztól – a várandósság és az anyaság romantizálását választotta fő taktikájának az abortusz ellen. (Edward Feser is írt erről itt.) Nem azt mondom, hogy az életadás képessége nem gyönyörű dolog, de vannak vele járó apró kellemetlenségek, amelyeket képesnek kell lennünk felismerni.

A várandósság alatt bekövetkező testi változásokkal való törődés nem valami újszerű liberális ostobaság – valójában régen normálisnak számított, hogy egy nő átélje ezeket. Erre példa a Father of the Bride [A menyasszony apja] 1952-es folytatása, a Father’s Little Dividend [Az apa kis osztaléka]. A filmsorozat egy apáról szól, aki megtanulja kezelni lánya felnövését, és konkrétan a második filmben azt, hogy nagyapává válik, amikor lányának gyereke születik. A Father’s Little Dividend egyik jelenetében a várandós fiatal nő, Kay Banks (akit Elizabeth Taylor alakít) könnyes szemmel mondja apjának, akit Spencer Tracy játszik karrierje egyik legjobb szerepében:

Jól éreztem magam, mindenki olyan kedves volt hozzám. Csak túl sokáig tart, ennyi az egész – túl hosszúra nyúlik. Most csúnya vagyok – és ügyetlen. Tudom, hogy nézek ki. Unalmas és buta vagyok. Nem tudok semmit abból, amit régen csináltam.

Őseink nem riadtak vissza a várandósság kihívásaitól. És őseinket mindennek nevezhetjük, csak nem születésellenesnek.

A fent említett jelenet egy pontján Tracy karaktere félbeszakítja Kay beszédét, és az egyik legszebb, legtalálóbb beszédben, amit valaha hallottam várandós anyákról, így szól hozzá:

„Ó, drágám, drágám – ne mondd ezt! Hát nem tudod, hogy most olyan szépséged van, amilyen még soha nem volt neked?” [kiemelés tőlem].

Apja nem hagyja figyelmen kívül azt a tényt, hogy a lánya teste megváltozott, és hogy ezzel együtt járnak nehézségek. Ehelyett egy másfajta igazsággal válaszol: a lánya most másfajta szépséggel rendelkezik.

Megengedem olvasóimnak, hogy emiatt ne nevezzenek életvédőnek – nem szeretem látni a meztelenül mutogatott babapocakokat. Egyszerűen nem. Szerintem ízléstelen, ahogyan az is, ha bármelyik nő meztelen hasát látom – ez egy hamis intimitás, melyhez senkinek nincs joga, csak a házastársnak vagy esetleg egy orvosnak. Igen, életpárti vagyok; igen, örülök, hogy a nő várandós, és nem vetette el a babáját. De ez nem jelenti azt, hogy szerintem olyan testrészeit kellene megmutatnia, melyeket nem kellene, vagy hogy az egyszerűen azért lenne szép, mert életpárti vagyok. Ahogy egy katolikus 𝕏-felhasználó fogalmazott, amikor meglátta azokat a képeket, ahol Anne Hathaway színésznő megmutatja a meztelen pocakját: ez „ízléstelen”.

Mindannyian egyetértünk abban, hogy a nőknek nem szabadna fedetlen hassal járkálniuk. Még azt az érvet is hallottam, hogy az egyik oka annak, miért kellene a nőnek eltakarnia a hasát, az, hogy a méh testének szent része, melyet el kell rejteni, vagyis „el kell takarni”. Miért kellene ez megváltoznia a várandós nők esetében – amikor a méh éppen szent feladatát végzi?

A modern társadalom gyakran lenézően tekint arra a visszafogottságra, amely régen jellemezte azt, ahogyan az emberek a kismamákról beszéltek. Mégis tragikus iróniának tartom, hogy éppen a mi korunkban – és nem abban a korszakban, amely úgynevezett szégyenérzettel tekintett a várandósságra – van jelen a várandósság és a gyermekvállalás iránti fóbiája és gyűlölete. Talán vannak olyan kérdések, amelyekben a visszafogottság végül is nem is olyan rossz dolog?

A Clothed with Beauty című könyv harmadik fejezetében Kalinowska hivatkozik a Goldstein nővérek munkájára, hogy irányelveket fogalmazzon meg a várandós anyák öltözködésére vonatkozóan. A testes nők számára tett ajánlásaikra támaszkodva így ír:

Ezeknek az elemeknek a használata nem a várandósság elrejtésére irányul, hanem inkább olyan hatást kelt, amely megóvja az anya szerénységérzetét, és segít a nézőnek az anyát teljes emberként látni.

Nem jelenti az abortusz támogatását, ha elismerjük, hogy a nők a várandósság alatt nehézségekkel küzdenek. Egy kismama érezheti úgy, hogy testét már teljesen birtokba vették azok a változások, melyeken keresztülmegy. Tényleg segít-e az, ha a ruhája pusztán ezeknek a változásoknak a bemutatására redukálja őt?

Míg a divatipar korábban elegáns, rafinált álcának szánta a kismamaruhákat, addig a mai ruhák úgy tűnik, pontosan erre redukálják a várandós anyákat: arra a tényre, hogy várandósak. De egy nő akkor is nő marad, legyen várandós vagy sem; és szereti gyönyörűnek érezni magát, nem pedig kiszolgáltatottnak és rosszul öltözöttnek, csak azért, mert átmenetileg megnőtt a testmérete. A várandósság iránti gyűlöletet és a várandóssági „testhorror” híveit méltán kell elítélni, de felmerül a kérdés, hogy vajon olyan tényezők, mint a kismamaruhák szégyenletes állapota, nem inkább arra szolgálnak-e, hogy a nőket az antinatalista gondolkodásmódba taszítsák ahelyett, hogy a várnadósságot az anya számára a lehető legszebbé és legélvezetesebbé tennék.

Éppen ezért dicséretet érdemel Kalinowska kisasszony, és teljes szívemből egyetértek vele, amikor azt írja: „Ahol a várandósság nagy figyelmet irányít a testre, egyszerű öltözködési technikákkal visszavezethető a tekintet az arcra, a lélek ablakára” [kiemelés tőlem].

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2026. október 11.