Katolikus Identitás Konferencia (CIC) 2026, nyitóbeszéd

Az Utolsó Vacsora alkalmával az apostolokhoz intézett prédikációjában Urunk ezeket a vigasztaló és bátorító szavakat mondta: „Azért mondtam el ezeket nektek, hogy békességet találjatok bennem. A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, mert legyőztem a világot.” (Jn 16,33) Isten kifürkészhetetlen gondviselése úgy rendelkezett, hogy tanúi legyünk az egyház példátlan válságának, a Katolikus Egyház stratégiai igazgatási struktúráján belüli ellenséges átvételnek, melyet nem csupán mérgező doktrinális kétértelműségek terjedése, hanem még a magas rangú papság soraiban megjelenő pimasz eretnekségek is jellemeznek – egy olyan jelenség, amely egyes esetekben már-már az eretnekséghez közelít. Urunk és szent apostolai a „világ” szót az emberi társadalomra, illetve a kultúrára és azoknak az értékekre értették, amelyek Istentől függetlenül szerveződnek és ellenségesek Krisztussal, a megtestesült Istennel szemben. Főpapi imájában Urunk azt mondta, hogy tanítványai, és így az Egyháza is „nem a világból valók, amint én sem vagyok a világból való.” (vö. János 17,16) Szent Jakab az Egyháznak minden időkre meghagyta ezt a figyelmeztetést:

„A világgal való barátság ellenségeskedés Istennel? Aki tehát a világgal barátságban akar lenni, az ellensége lesz Istennek.” (Jak 4,4) Békét kötni egy olyan emberi társadalommal vagy kultúrával, amely elutasítja az isteni kinyilatkoztatást és Krisztus, a Megváltó egyediségét, teljes illúziót vagy Krisztus elárulását jelenti.

A „világ” – annak szellemével és ideológiájával, amely elutasítja Isten parancsolatait és Krisztus kristálytiszta, változatlan tanítását – az elmúlt hatvan évben fokozatosan olyan mértékben hatolt be a katolikus egyház struktúráiba, hogy azt mondhatjuk: a „világ”, amelyről Krisztus figyelmeztetett, úgy tűnik, elfoglalta az egyház stratégiai vezetői pozícióit; ellenséges átvételre került sor.

Több mint húsz évszázadon át az Egyház a Szentírásban és a hagyományban, a szentségekben és számtalan szentjének példájában található Isten Igéjének legtisztább forrásaiból táplálkozott, és ezért mindig friss levegővel, friss lelki oxigénnel rendelkezett önmagában. Hogyan lehet tehát, hogy 1958-ban hirtelen az egyházi életet fullasztó levegő jellemzi, és ezért szükségessé válik az ablakok kinyitása, hogy bejuthasson az állítólagos friss levegő a modern, hitetlen világból – egy olyan világból, amit a hideg technológia, a fogyasztói materializmus, a francia forradalom szelleme és az idealista filozófia jellemez? A II. Vatikáni Zsinat óta megfigyelhetjük ennek az úgynevezett „friss levegőnek” a hatásait, amely az egyház ablakain keresztül áramlott be, melyeket a magas rangú egyházi vezetők nyitottak meg a világ felé. VI. Pál pápa 1972. június 29-én híres kijelentést tett: „Sátán füstje behatolt Isten templomába egy repedésen [hasadékon] keresztül.”

Manoel Pestana püspök, akit „Brazília Athanasiusának” neveztek, 1979 és 2004 között a brazíliai Anapolis egyházmegye püspöke, és aki a tanárom volt, valamint aki pappá szentelt, 1988-ban egy interjúban elmondta, hogy komoly aggályai vannak a zsinat utóhatásait illetően. „„Úgy vélem, túlléptük azt a határt, amit még el lehet viselni,” – mondta. Pestana püspök így folytatta: „Nem csupán a Sátán füstje hatolt be az egyházba egy rejtett nyíláson keresztül, ahogyan VI. Pál pápa mondta; hanem a főbejáraton keresztül diadalmasan lépett be az ördög, egészen a legmagasabb pozíciókig, kizárólag hűséges szolgáin keresztül.” Manoel Pestana püspök Gabriele Amorth atya „Egy ördögűző történetei” című könyvének előszavában azt is írta, hogy maga az Úr jövendeli meg a hit elsötétülését és a szeretet kihűlését. Íme Pestana püspök szavai: „Ki fogja kiűzni [az ördögöt] templomainkból, püspöki és plébániai rezidenciáinkból, közösségi központjainkból, szemináriumainkból és egyetemeinkből, szenátusainkból és törvényhozó testületeinkből, kormányzati és igazságügyi palotáinkból, bankjainkból és tőzsdéinkből, médiánkból, iskoláinkból és kórházainkból, valamint mindannyiunk lelkiismeretéből? És ne tétovázzunk: ki fogja kiűzni a démonokat a pápai palotákból, a kongregációkból és titkárságokból, a nunciatúrákból, az egyházmegyei konferenciákból és egyházmegyei kúriákból, a zarándokhelyekről és bazilikákból, az ENSZ-ből és a parlamentekből, nem is beszélve erről a »gonosz világról«, amely »a Sátán napja alatt« virágzik? Sürgősen szükségünk van ördögűzésre!”

Nyilvánvaló, hogy az Egyházban rendkívüli válságot élünk át, melynek mértéke – véleményem szerint – objektíve példátlan, mert az egyházi élet minden szintjét érinti: a doktrínát, az erkölcsöt, a liturgiát és a fegyelmet. Minden tekintetben relativizálódás tapasztalható – a „relativizmus” azt jelenti, hogy nincs állandó igazság; választhatunk egy dolgot vagy annak ellenkezőjét, és mindkettőt elfogadhatónak tekintik. Természetesen korábban is voltak már válságaink, mint például a negyedik századi ariánus válság, amely tagadta Krisztus, Isten Fiának istenségét. Az nagyon veszélyes volt, és az egész Egyházat megfertőzte, de inkább egy témára koncentrálódott: Jézus Krisztus istenségére. Ma a válság általános. Olyan, mint egy test, melyben a betegség nem csak egy szervet, hanem az összeset érinti.

Az egész test teljesen legyengült. Nem halálos betegségről van szó, mert az Egyház elpusztíthatatlan, de az egész test megfertőződött és legyengült. Ez a test azonban visszanyerheti és vissza is fogja nyerni erejét, és megújul. Ez reményt ad. Ez az Egyház isteni jellemzője. Ellentétben minden más emberi intézménnyel, amely összeomlik, ha a betegség az egész szervezetet érinti, az Egyház nem omlik össze, mert isteni. Isteni túlélési mechanizmusa van, isteni eredetű alapja. A Szentlélek mindig jelen van az Egyházban; Krisztus az Egyház feje. Szűz Mária az Egyház Anyja. A doktrínában, a liturgiában és az erkölcsi életben az igazság nagy mértékben és szinte általánosan elhomályosulhat és eltorzulhat, ahogyan ez manapság is megfigyelhető, de ez csak átmeneti állapot.

„Még ha a tradícióhoz hű katolikusok száma csupán egy maroknyira is csökken, ők alkotják Jézus Krisztus igazi Egyházát.”

Az Evangéliumban két kép segít megértenünk az Egyház válságának valóságát. Az első a tengeren lévő csónak, melyben az apostolok tartózkodtak Krisztussal együtt egy heves vihar alatt. A vihar miatt a víz kezdte elárasztani a csónakot, Krisztus pedig aludt. Az apostolok megijedtek és attól féltek, hogy a csónak elsüllyed. Valahogyan az Úr aludt egy olyan vihar közben, melynek során normális esetben senki sem tudna aludni. Ez azt mutatta meg, hogy még az Egyház legnagyobb viharai közepette is bízni kell. Az Úr ott van, látszólag alszik, de aztán feláll, parancsot ad a viharnak, és visszatér a nyugalom. Így az Úr feláll majd, és parancsot ad a jelenlegi válságunk viharának is. Nem tudjuk a pontos időpontot, de ez meg fog történni.

Sok évvel ezelőtt, egy lelkigyakorlaton, melyen én is részt vettem, és ahol Robert Sarah bíboros egy püspöki csoportnak prédikált, a bíboros az Egyház helyzetét ahhoz a jelenethez hasonlította, amikor az apostolok Krisztussal együtt egy hajón voltak a tengeren egy heves vihar közepette, és így szólt a püspökökhöz: „Fel kell ébresztenünk az Urat!” Erre az egyik püspök megjegyezte: „Eminenciás uram, ha mi is alszunk, akkor ki fogja felébreszteni az Urat?” Napjainkban arra vagyunk hívva, hogy felébresszük az Urat, aki a viharvert Egyház csónakjában alszik. Hogyan ébreszthetjük fel az Urat? Elsősorban az imák lelki viharán keresztül, sokrétű áldozataink szeretetteljes felajánlásán keresztül, engesztelő cselekedeteken keresztül.

Ami a látszólag alvó Úr képét illeti, eszembe jut egy beszélgetés, melyet sok évvel ezelőtt Hongkongban folytattam Joseph Zen bíborossal. Tudva, hogy Zen bíboros mennyire szereti a tradicionális latin misét és a gregorián éneket, megkérdeztem tőle, melyik a kedvenc éneke, mire ő így válaszolt: „A Sexagesima introitusa”. Őszintén szólva nem tudtam fejből, mi a Sexagesima vasárnapja introitusának szövege. A bíboros észrevette ezt, és nagy áhítattal elénekelte annak gregorián dallamát:

„Exsúrge, quare obdórmis, Dómine? exsúrge, Dómine, ádjuva nos, et líbera nos.” Magyarul: „Kelj fel, miért alszol, Uram? Kelj fel, Uram, segíts nekünk és szabadíts meg minket.” (Zsoltár 43: 23–26) A bíboros megjegyezte, hogy ennek az introitusnak a dallamvonása lenyűgözően hangsúlyozza az „exsurge” szót, azaz a „kelj fel, ébredj fel” kifejezést.

„A pápa és a püspökök valójában nem a hit urai és megalkotói, hanem annak hűséges és lelkiismeretes őrzői, védelmezői és szerelmesei kell, hogy legyenek.”

Zen bíboros ezután egy vicces történetet mesélt el. Egyszer Rómában beszélgetett egy bíborossal, és megpróbált számára világossá tenni egy, az Egyház számára fontos kérdést. Amikor azonban ez a bíboros makacsnak és közömbösnek bizonyult, Zen bíboros gregorián énekben elénekelte a bíboros előtt az introitust: „Exsúrge, quare obdórmis, Dómine? Exsúrge!”, „Ébredj fel, miért alszol? Ébredj fel!”.

Az egyház valóságának második képét a búza és a konkoly példázata szemlélteti. Szent Ágoston a földi egyházról úgy beszélt, mint egy jókból és gonoszokból álló vegyes testről, egy „corpus permixtum”-ról. Szent Ágoston a búza és a konkoly példázatát magyarázva így szólt:

„Ó, ti keresztények, akiknek az élete jó, sóhajtoztok és nyögtök, mert kevesen vagytok a sok közül, kevesen a nagyon sok közül. Elmúlik a tél, eljön a nyár; íme! Hamarosan itt lesz az aratás. Eljönnek az angyalok, akik el tudják választani őket, és akik nem tévedhetnek. Mi, akik ebben az időben élünk, olyanok vagyunk, mint azok a szolgák, akikről azt mondták: »Akarod-e, hogy menjünk és összeszedjük őket?« Mert azt kívántuk, ha lehetséges, hogy ne maradjon gonosz a jók között. De azt mondták nekünk: „Hagyjátok mindkettőt együtt nőni az aratásig.” Miért? Mert ti olyanok vagytok, akiket meg lehet téveszteni. Végül hallgassátok meg: „Nehogy, miközben a konkolyt gyűjtitek, a búzát is kiássátok vele együtt.” Mit jóval szolgáltok ezzel? Vajon buzgóságotokkal tönkreteszitek az én aratásomat? Eljönnek az aratók, és Ő elmagyarázta, kik az aratók: „És az aratók az angyalok.” Mi csak emberek vagyunk, az aratók pedig az angyalok. Mi is, ha befejezzük pályafutásunkat, egyenlőek leszünk Isten angyalaival; de most, amikor a gonoszok ellen haragszunk, még mindig csak emberek vagyunk. Igazán mondom nektek, szeretteim, még ezeken a magas székeken is (a magas rangú papság körében) van búza és konkoly, és a laikusok között is van búza és konkoly. A jók tűrjék el a rosszakat; a rosszak pedig változzanak meg, és kövessék a jók példáját. Mindannyian, ha lehetséges, jussunk el Istenhez; mindannyian az Ő irgalmának köszönhetően meneküljünk meg e világ gonoszságától. Keressük a jó napokat, mert most gonosz napokban élünk; de a gonosz napokban ne káromoljunk, hogy így eljuthassunk a jó napokig.” (23. prédikáció az Újszövetségről)

Szent Athanasius bátorította azokat a hívőket, akik az ő korában az egyházat elárasztó ariánus eretnekség alatt szenvedtek, így szólva:

„Isten vigasztaljon benneteket! Ami szomorúságot okoz… az a tény, hogy mások erőszakkal elfoglalták a templomokat, míg ti ebben az időben kívül rekedtetek. Tény, hogy ők birtokolják a püspöki széket, de nektek van meg az apostoli hit. Lehet, hogy elfoglalják templomainkat, de ők állnak az igaz hiten kívül. Ti az istentiszteleti helyeken kívül maradtok, mégis a hit bennetek lakozik. Gondoljuk át: mi a fontosabb, a hely vagy a hit? Nyilvánvalóan az igaz hit. Ki vesztett és ki nyert ebben a küzdelemben – az, aki a püspöki széket birtokolja, vagy az, aki a hitet őrzi? Igaz, az épületek akkor jók, ha bennük az apostoli hitet hirdetik; ha minden, ami ott történik, szent… Ti vagytok az áldottak – ti, akik hitetek révén az Egyházon belül maradtok, szilárdan ragaszkodva azokhoz az alapokhoz, melyeket az apostoli hagyományból kaptatok; és ha valami nyomorult ember irigységből különböző alkalmakkor megpróbálja megingatni ezt a hitet, nem jár sikerrel. Ők azok, akik a jelenlegi válság során maguk szakították el saját magukat attól. Senki sem fogja soha legyőzni a hiteteket, szeretett testvéreim, és hisszük, hogy Isten egy napon visszaadja nekünk templomainkat. Minél inkább igyekeznek az erőszakosok elfoglalni az istentiszteleti helyeket, annál inkább elszakadnak az Egyháztól. Azt állítják, hogy az Egyházat képviselik, de valójában ők azok, akiket kiűznek belőle, és akik tévútra kerülnek. Még ha a tradícióhoz hű katolikusok csupán egy maroknyian lesznek is, ők Jézus Krisztus igazi Egyháza.” (Coll. Selecta SS. Eccl. Patrum, szerk.: Caillaud és Guillon, 32. kötet, 411–412. o.).

Keresztények, mindig reménykednünk kell. Ez a keresztény lét lényegéhez, a kereszténység természetéhez tartozik: hogy reményteljes emberek legyünk. Tudjuk, kibe helyeztük bizalmunkat, tudjuk, kiben hittünk, ahogy Szent Pál mondta: „ „Veletek vagyok minden nap a világ végéig.”

Ezek Isten szavai; hinni kell bennük. A bizalom és a remény hiánya ellentétes keresztény identitásunkkal. A kereszténység korai időszakában a keresztény közösséget vendégekből vagy utazókból álló közösségnek nevezték. Ez a görög paroikia szóból származik, amelyből a „parókia” szó is ered. Azt jelenti, hogy nem a saját otthonunkban élünk; utazók vagyunk.

„Egy napon hálát fogunk adni az Úrnak minden olyan pillanatért, melyet itt a földön szenvednünk kellett, sőt azért is, hogy ilyen hatalmas viharban élhettünk az Egyházon belül.”

Ez a kereszténység: tudjuk, hová tartunk, ezért van reményünk. És mint keresztények, a kereszt jelöl meg minket. A kereszt nem csupán egy dísz, amit láncon hordunk magunkkal. Hanem a megfeszített Úr. Krisztus a Keresztjében és a Keresztje -által diadalmaskodik. Krisztus keresztje a mi identitásunk. Templomainkban ott van a kereszt; otthonainkban ott van a kereszt; sírjainkon is ott lesz a kereszt. Ez azért van, mert az Úr keresztje által nyertünk üdvösséget, ez az üdvösségünk jele. Ahogy Szent Pál mondja: „A keresztben van az élet; a keresztben van a remény.” Ezek nem üres szavak; ez valóban igaz. Ez az út a mennyországba, az üdvösségünkhöz vezető út. Ha lenne más út, Isten megmutatta volna nekünk azt az utat.

Van egy gyönyörű mondat a liturgiában. Latinul így hangzik: Ave crux, spes unica („Üdvözlégy, ó Kereszt, te vagy egyetlen reményem.”) Kiváltságunk, hogy szenvedéseinket és megpróbáltatásainkat egyesítsük Krisztus keresztjével, különösen manapság, amikor tanúi vagyunk annak, hogy Anyánk, az Egyház, átéli a Golgota óráit. Nem egyszerűen egy üres dimenzióban szenvedünk, vagy haraggal, ahogyan azok teszik, akiknek nincs hitük. Amikor bármilyen szenvedést hittel és reménnyel egyesítünk Krisztus szenvedéseivel, akkor ezek a szenvedések – még ha nagyon nehezek és erősek is – nem hiábavalók. Isten megáldja ezeket, és örökkévalóságra szóló gyümölcsöt hoznak a mennyben. A katolikusok szenvedései miatt – melyek az egyházon belüli ellenséges hatalomátvételnek, valamint az egyházon belül minden igaz katolikus elnyomásának és üldözésének tudhatók be – mindezek a szenvedések gyümölcsöt fognak hozni, ha egyesítik őket Krisztus szenvedéseivel, a Keresztények misztériumával. Egy napon hálát fogunk adni az Úrnak minden pillanatért, melyet itt a földön szenvednünk kellett, sőt azért is, hogy ilyen hatalmas viharban élhettünk az egyházon belül.

Az Úr napjainkban megújítja az Egyházat, a kicsinyekkel kezdve: a családokkal, a nagy katolikus családokkal, a jó és rejtőzködő, önfeláldozó nővérekkel és szerzetesekkel, akik imádkoznak és feláldozzák magukat a kontemplatív életben, vagy a rejtőzködő remetékkel, akik feláldozzák magukat az Egyházért. Vannak fiatalok, akik szeretik az igazi hitet, az igazi liturgiát és a hősi keresztény életet. Vannak fiatal szeminaristák és fiatal papok, akik szeretik az idők óta fennálló igazi katolikus hitet és az idők óta fennálló igazi liturgiát. Ezek a remény jelei. Kicsik, de ennek ellenére Isten szeret a kicsiket, a kicsinyeket felhasználni, hogy véghez vigye mindenható cselekedeteit. Ez történik napjainkban. Az emberek talán azt kérdezik: vajon a katolikus hit ismét győzedelmeskedni fog-e a világban? Ha igen, hogyan történhet ez meg? Mennyi időbe telik? És mit kell tennünk?

Urunk az evangéliumban azt mondta, hogy a keresztények egy kis nyájat alkotnak. Nem ismerjük Isten terveit. Napjainkban szinte apokaliptikus jeleket látunk, nemcsak a kereszténység ellen, hanem nyílt istenkáromlást is tapasztalunk. Vannak a keresztény értékek elleni és Krisztus elleni nyilvános istenkáromlások. De a világ mindazonáltal Isten kezében van, nem az ördögében. Az Úr az egész történelem ura. Megengedi az ördögnek és segítőinek, hogy végezzék munkájukat; nem ismerjük Isten terveit. Ez egy rejtélyes engedély, de Szent Ágoston azt mondta, hogy Isten azért engedi meg a gonoszt, hogy mindenható hatalmával még nagyobb jót hozhasson ki belőle.

Hinnünk kell korunkban – még ezeknek a szörnyű, apokaliptikus forgatókönyveknek a fényében is, melyek még az Egyházon belül is megjelennek –, hogy Isten nagyobb jót fog kihozni ebből a helyzetből, hogy megtisztítja az Egyházat. Nem tudjuk, vajon Isten megadja-e nekünk, hogy ismét keresztény társadalmunk legyen, vagy legalábbis annak egy része keresztény legyen. Nem tudjuk. Szűz Mária Fatimában megígérte nekünk, hogy Szeplőtelen Szíve végül diadalmaskodni fog. Nem tudjuk, mennyi idő telik el Szeplőtelen Szíve földi diadaláig, de meg fog történni. Ez a reményünk.

Egyre időszerűbbnek hangzanak Boldog Fulton Sheen híres szavai: „Ki fogja megmenteni az egyházunkat? Nem a püspökeink, nem a papjaink és nem a szerzetesek. Rajtatok, az embereken múlik. Nektek van elmétek, szemetek és fületek az Egyház megmentéséhez. A ti feladatotok az, hogy gondoskodjatok arról, hogy a papjaitok papként, a püspökeitek püspökként, a szerzeteseitek pedig szerzetesként viselkedjenek.” (Beszéd a Kolumbusz Lovagok Legfelsőbb Közgyűlésén, 1972. június).

„Valóban, hiszünk és reménykedünk abban, hogy Krisztus győzedelmeskedik az egyházon belüli ellenséges hatalomátvétel felett. Christus Vincit!”

Minél inkább elárulják napjainkban a főpapok Krisztus tiszta tanítását és Egyházának változatlan tanítását, annál inkább ragyog a laikusok, a kicsinyek sorában a katolikus hit tisztasága, az élet szentsége és a vértanúság szelleme. Az egyháztörténetből néhány megdöbbentő példát ismerünk. Ilyen példa egy egész plébánia vértanúsága Észak-Afrikában, Abitene városában, a IV. század elején, Diocletianus üldözése idején. Szent Saturninus pap vasárnap szentmisét celebrált, melyen plébániája hívei vettek részt, méghozzá titokban, mert a keresztényeknek tilos volt istentisztelet céljából összegyűlni. A rendőrség hirtelen rajtaütött a teremben, és mindenkit letartóztattak. Jelen voltak Szent Saturninus pap gyermekei is, akik még pappá szentelése előtt születtek: Saturninus és Felix, lektorok, Maria, egy szentelt szűz, valamint Hilarion, egy hatéves kisfiú. Az összes plébános és papjukat a bíró elé vezették, majd a kivégzésre a börtönbe. A bíróság felé vezető úton találkoztak Fundanus püspökükkel, aki éppen akkor tért vissza, miután elkövette a hitehagyást. A kis Hilarion, amikor a bíró megkérdezte, így válaszolt:

„Keresztény vagyok, és részt vettem a liturgián. Saját akaratomból mentem, senki sem kényszerített rá.”

Amikor a prokonzul elrendelte, hogy vigyék őket vissza a börtönbe kivégzésre, a kis Hilarion az összes plébániai taggal együtt így kiáltott fel: „Hála Istennek”.

Mártírhalálukkal ez a kisfiú, a többi tinédzser, valamint az apák és anyák Saturninus papjukkal együtt jóvá tették saját püspökük hitehagyását, aki elárulta Krisztust, hogy megmentse rövid földi életét. Ebből láthatjuk, hogy Isten megengedi, hogy az Egyház történelmének bizonyos korszakaiban a kicsinyeknek, a hívőknek nagyobb erejük és hitbeli hűségük legyen, mint akár a főpapság egyes tagjainak is.

A laikus hívek bátorságának és a katolikus hit integritásához való hűségének egy másik példája a 7. századból, a monoteletizmus eretnekség idejéből származik. 654-ben új pápát választottak, I. Eugeniuszt. Ő ezután követeket küldött a konstantinápolyi eretnek császárhoz. A pápai legátusok a császártól azzal a kéréssel tértek vissza, hogy az új pápa nyilvánítsa ki, hogy közösségben áll a konstantinápolyi eretnek pátriárkával, és hagyja jóvá annak a pátriárkának a levelét, amely ha nem is volt közvetlenül eretnek, de legalábbis doktrinálisan kétértelmű és homályos volt. Ezt a doktrinálisan kétértelmű levelet ezután nyilvánosan megvitatták a római Santa Maria Maggiore bazilikában.

Az összegyűlt papság és a hívő laikusok annyira felháborodtak a levél doktrinális kétértelműségei miatt, hogy csak akkor engedték Eugenius pápának elkezdeni a szentmisét, amikor a pápa nyilvánosan megígérte, hogy nem ismeri el a konstantinápolyi eretnek pátriárkát, és elítéli annak doktrinális szempontból kétértelmű levelét. (vö. Butler: A szentek élete. Teljes kiadás. Szerkesztette, átdolgozta és kiegészítette: Herbert J. Thurston, S.J. és Donald Attwater, London 1956, 2. kötet, 458. o.)

Mi lenne, ha manapság a laikusok valamelyik úgynevezett szinodális gyűlésen arra kérnék a pápát és a püspököket, hogy ítéljék el az egyházon belül a legelterjedtebb eretnekségeket és a tanításban és a gyakorlatban fellelhető kétértelműségeket? Ez lenne az igazán katolikus szinodális módszer! A pápa és a püspökök valójában nem a hit urai és megalkotói, hanem annak hűséges és lelkiismeretes őrzői, védelmezői és szerelmesei kell, hogy legyenek.

Megható tanúságtételünk van erről a katolikus igazságról, miszerint az Egyház, Krisztus misztikus teste életében a hatalmon lévők, különösen a hierarchia, lelkileg a hierarchikus rend legalsóbb tagjai által kapnak támaszt. A 15. századi Nicholas of Cusa bíborost mélyen meghatotta egy álomszerű látomás, amelyben egy vezetőt kapott, akinek meg kellett mutatnia neki valamit. Együtt beléptek egy kis, ősi, a korai századokból származó templomba, és ott a bíboros csodálatos látványt pillantott meg. Több mint ezer apáca imádkozott a kis templomban. A szűkös hely ellenére mindannyian elfértek, köszönhetően karcsú és nyugodt természetüknek.

A nővérek imádkoztak, de oly módon, ahogyan azt a bíboros még soha nem látta. Nem térdeltek, hanem álltak; tekintetük nem a távolba révedt, hanem valami közeli dologra szegeződött, amit ő nem láthatott. Kinyújtott karokkal álltak, tenyerük felfelé fordulva, felajánlás gesztusában. Meglepő módon szegényes, vékony kezeikben férfiakat és nőket, császárokat és királyokat, városokat és országokat tartottak. Néha több pár kéz is összekulcsolódott, hogy egy várost tartson. Egy országot, amit nemzeti zászlaja alapján lehetett felismerni, egy egész karfal tartott, és mégis csend és elszigeteltség lengte körül mindegyiküket imádság közben. A legtöbb apáca azonban egyetlen embert tartott a kezében.

Egy vékony, fiatal, szinte gyermeki kinézetű apáca kezében Miklós bíboros a pápát látta. Látszott, milyen nehéz ez a teher ennek a vékony, fiatal apácának, de arcáról örömteli ragyogás sugárzott. Az egyik idősebb nővér kezében állva önmagát látta, Cusa-i Miklóst, Brixen püspökét és a római egyház bíborosát. Látta az öregség ráncait; tisztán látta lelke és élete foltjait. Megdöbbent és meglepett szemmel nézett, de félelme hamarosan kimondhatatlan boldogsággal keveredett. Vezetője suttogta: „Most már látod, hogyan hordozzák és viszik a bűnösöket, akik bűneik ellenére sem adták fel Isten szeretetét.”

„Mi van azokkal, akik már nem szeretnek?” – kérdezte a bíboros. Hirtelen a templom kriptájában találta magát a vezetőjével, ahol ismét több mint ezer apáca imádkozott. Míg az előbbieket az apácák kezei hordozták, itt a kriptában a szívükben hordozták őket. Kivételesen komolyan vették a dolgot, mert a lelkek örök élete forgott kockán. „Látja tehát, Eminenciás uram” – mondta a vezető –, „hogy azokat is továbbra is hordozzák, akik felhagytak a szeretettel. Előfordul néha, hogy újra felmelegednek azoknak a lángoló szíveknek a hőjétől, melyek értük égnek – néha, de nem mindig. Néha, haláluk óráján, ezekből a megmentő kezekből az Isteni Bíró kezei közé kerülnek, és nekik is számot kell adniuk az értük hozott áldozatról. Minden áldozat gyümölcsöt hoz.”

Anyánk, az Egyház soha nem látott próbatételek időszakát éli át. Az Egyház adminisztratív hatalmának legfelsőbb szintjeiig terjedő ellenséges átvétel zajlik. És mégis, tekintettel erre a helyzetre, igazi katolikusokként nem szabad, hogy a harag, a keserűség és a csüggedés hangulatába süllyedjünk. A jelenlegi belső próbatételeken keresztül az Egyház megtisztul. Krisztus le fogja győzni azokat az ellenségeit, akiknek sikerült befolyásos pozíciókat elfoglalniuk az Egyházon belül. Az egyház hívei és kicsinyei éjjel-nappal imádkoznak a zsoltáros szavaival: „Íme, Izráel Védelmezője nem szunnyad, sem nem alszik” (Zsolt 121,4).

A Szent Anyaszentegyház hangja a liturgiájában továbbra is imádkozik a sötétség közepette: „Ó, Isten, örök Pásztor, nem hagyod el Egyházadat, hanem állandó védelemmel őrzöd.” (Az Apostolok előszava.) És: „Ó, Isten, jobb kezed megtámasztotta Szent Pétert, amikor a hullámokon járt, hogy ne süllyedjen el.” (Szent Péter és Pál ünnepének nyolcadik napján elhangzó kollektából)

Az áldott Emmerich Anna Katalinnak egyszer volt egy látomása az Egyházról, amely ma vigaszt nyújt nekünk: „Láttam egy fenséges asszonyt, aki a Szent Péter-bazilika előtti nagy téren sétált. Széles köpenyét mindkét karjával összeszorítva tartotta, és szelíden lebegett felfelé. A kupolára állt, és köpenyét – amely úgy ragyogott, mintha aranyból lenne – szélesre terítette a templom teljes területén. Azok, akik a Szent Péter-bazilikát lebontották, egy pillanatra megálltak. Most újra a bontási munkához akartak látni, de képtelenek voltak megközelíteni azt a területet, melyet a fenséges asszony köpenye fedett. A másik oldalról viszont nagy nyüzsgés támadt a templom újjáépítésén dolgozó emberek között. Nagyon öreg, beteg és elfeledett férfiak érkeztek, sok életerős fiatal mellett – nők és gyermekek, papok és laikusok –, és hamarosan a Szent Péter-bazilika szerkezete teljesen helyreállt.

Ekkor láttam, hogy egy új pápa közeledik egy menetben. Sokkal fiatalabb és szigorúbb volt, mint elődje. Nagy ünnepélyességgel fogadták. A Egyház nagy kettős ünnepe következett: egy egyetemes jubileum és a templom helyreállítása. Az ünnepség megkezdése előtt a pápa már előkészítette csapatát; az összegyűlt tömegből új csapata – ellenállásba ütközés nélkül – kiválasztott számos magas rangú és alacsony rangú papot, és elbocsátotta őket. Ezután teljesen más embereket vett szolgálatába, papokat és laikusokat egyaránt. Ezután megkezdődött a nagy ünnepség a Szent Péter-bazilikában.” (Látomás 1819 karácsonyi nyolcadik napján)

Hívjuk segítségül Urunkat éjjel-nappal, ajánljuk fel Neki kis és nagy áldozatainkat, hívjuk Őt, hogy keljen fel, parancsoljon a viharnak, és állítsa vissza Egyházában a tanítás teljes tisztaságát, a liturgia teljes szentségét és fenségességét, az élet teljes szentségét, elsősorban a papság, a papok, a püspökök és a pápák életének szentségét. Kérjük az Urat ezekkel a szavakkal: Díszítsd a Szentszéket szent pápákkal, akik nem félnek a világ hatalmasságaitól, és nem kötnek kompromisszumot a kor szellemével, hanem vérük ontásáig megőrzik, megerősítik és megvédik a katolikus hitet, és betartják, védik és továbbadják a Római Egyház tiszteletreméltó liturgiáját. A szent pápák korszakán keresztül a Szentszék – amely mindazok otthona, akik a katolikus és apostoli hitet hirdetik – mindig ragyogjon az egész világ számára az igazság székeként. Hallgass meg minket, Uram, és az Egyház Anyja, Mária Szeplőtelen Szíve közbenjárására adj nekünk szent pápákat, adj nekünk sok szent pápát!

Valóban hiszünk és remélünk Krisztus győzelmében az egyházon belüli ellenséges átvétel felett. Christus Vincit!

Schneider püspök, The Remnant Newspaper

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2026. október 15.