Az egyház válasza, amelyet jóval azelőtt adott, hogy bárki is hallott volna az SSPX-ről, a szedevakantizmusról vagy az „otthon maradó katolikusokról”

Kedd este van. Súlyosan elbuktál. Nincs gyóntató, akit elérhetnél. Vajon Isten visszavonhatatlanul elzárta etőled a visszatérés útját? Van egy kérdés ebben az egész vitában, amely jobban megrémít, mint a többi. Nem az, hogy vasárnap hová kellene misére mennem.

Nem arról van szó, hogy egy adott püspök szentelésének eredete Thuc érsekre, Lefebvre érsekre vagy bárki másra vezethető-e vissza. Nem arról van szó, hogy az SSPX biztosította-e a joghatóságot, hogy egy szedevakantista papnak van-e jobb magyarázata Rómára vonatkozóan, vagy hogy valaki képes-e még negyven oldalt írni az epikeia-ról. Sokkal egyszerűbb ennél.

Mi történik, ha halálos bűnt követek el?

Most az én lelkemről beszélünk. Most a megszentelő kegyelemről beszélünk. Az ítéletről. A mennyről. A pokolról.

És ha több cikkben is elmagyaráztam, hogy egy érvényesen felszentelt pap nem feltétlenül olyan pap, aki felhatalmazással rendelkezik a bűnbocsánatra, akkor jobb, ha nem hagylak ott állni. Mert előbb-utóbb valaki fel fogja tenni a kézenfekvő kérdést:

Hogyan juthatok vissza a kegyelem állapotába?

Én is feltettem már magamnak ezt a kérdést. Szerintem pont itt ijednek meg egyes tradicionális katolikusok annyira a kegyelemvesztés következményeitől, hogy pont akkor hagyják abba a katolikus teológia követését, amikor a legnagyobb szükségük lenne rá.

Kell, hogy legyen pap. Kell, hogy legyen gyónás. Kell, hogy legyen valahol valaki, aki feloldozhat engem. Különben mi lesz? Isten halálos bűnben hagy engem? Isten a pokolba küld, mert a hierarchia eltűnt? Isten szentséget követel tőlem, és egyúttal lehetetlenné teszi a szentség vételét? Te jó ég!

Ki mondta ezt egyáltalán?

Nem a tridenti zsinat. Nem a Római Katekizmus. Nem a katolikus erkölcsteológia. És biztosan nem Szent Alfonz. Az Egyház már évszázadokkal azelőtt megválaszolta ezt a kérdést, hogy jelenlegi egyházi rémálmunk elkezdődött volna. Talán itt az ideje, hogy hallgassunk rá.

Először is: a gyónás valóban szükséges

Nem oldhatunk meg egy hibát azzal, hogy egy másikat teremtünk.  A katolikus válasz nem az, hogy:

„A gyónás nem számít. Csak mondd meg Istennek, hogy sajnálod.”

Ez nem katolicizmus. Krisztus létrehozta a bűnbocsánat szentségét. A kulcsok hatalmát Egyházának adta. A halálos bűnbe esett megkereszteltek számára a szentségi gyónás Krisztus által a megbékélés érdekében létrehozott rendes eszközök közé tartozik. A tridenti zsinat aligha lehetne egyértelműbb. Azt tanítja, hogy a bűnbánó cselekedetei közé tartozik a bűnbánat, a gyónás és a jóvátétel, és hogy a szentségi gyónás isteni jogon jár azoknak, akik a keresztség után vétkeztek.

Tehát ne értsétek félre a következőket. Én gyónni akarok. Hiszek a gyónásban. Ha rendelkezésemre állna egy törvényes katolikus gyóntató, nem tekinteném a tökéletes bűnbánatot olyan kényelmes helyettesítőnek, amely lehetővé tenné, hogy otthon maradjak. Éppen ellenkezőleg. Az, aki valódi, tökéletes bűnbánattal rendelkezik, vágyik a szentségre. Ez a vágy a tanítás része. A probléma, amit vizsgálunk, más:

Mi történik, ha a szentségi gyónás ténylegesen nem vehető igénybe?

És itt az Egyház megdöbbentően egyértelmű választ ad. A tridenti zsinat már megválaszolta a kérdést. A tridenti zsinat XIV. ülésszaka a következőképpen határozza meg a bűnbánatot:

„a lelki fájdalom és az elkövetett bűn iránti megvetés, azzal a szándékkal, hogy a jövőben ne vétkezzünk.”

Álljunk meg egy pillanatra. A bűnbánat nem csupán bűntudat. Nem szégyenérzet. Nem az a félelem, hogy a feleséged rájön. Nem az, hogy hajnali háromkor még ébren fekszünk, mert rettegünk a pokoltól. Ezek a dolgok ugyan bűnbánatra ösztönözhetik az embert. A büntetéstől való félelem lelkileg hasznos lehet. Maga a tridenti zsinat is tanítja, hogy a tökéletlen bűnbánat – amit általában „bűnbánati érzésnek” neveznek – Isten valódi ajándéka lehet, amely felkészíti a bűnöst a szentségben megnyilvánuló kegyelemre.

De a tridenti zsinat ennél tovább megy. Azt tanítja, hogy a bűnbánat a szereteten keresztül tökéletessé válhat. És itt jön az a mondat, amit minden, a szentségek nélkül élő katolikusnak tudnia kell:

„ez a bűnbánat a szereteten keresztül válik tökéletessé, és megbékíti az embert Istennel, még mielőtt ezt a szentséget ténylegesen megkapná”

A tridenti zsinat azonnal hozzáfűzi a lényeges kikötést: ezt a megbékélést nem lehet a bűnbánatnak tulajdonítani anélkül, hogy abban benne lenne a szentség iránti vágy. Olvasd el még egyszer. Ez nem egy teológus véleménye. Nem valami, amit egy „otthon maradó katolikus” talált ki. Nem egy 1975-ben kitalált kiskapu. A tridenti zsinat. Az ember még mielőtt ténylegesen megkapná a szentségi feloldozást, kibékülhet Istennel. Ez nem szünteti meg a gyónást. Előfeltételezi, hogy az ember vágyik rá. Ez a megkülönböztetés mindent megváltoztat.

A Római Katekizmus is ugyanezt mondja

Talán valaki azt mondja: „Rendben, de te rettenetesen nagy hangsúlyt fektetsz egyetlen mondatra.” Akkor kérdezzük meg, hogyan tanították később a tridenti tanítást a katolikus lelkipásztoroknak.

A Tridenti Zsinat Katekizmusa, amelyet V. Szent Pius pápa parancsára adtak ki, így szól: „A tökéletes bűnbánat, ez igaz, kibékíti a bűnöst Istennel”, és azonnal hozzáteszi, hogy ez az igazolás nem független a bűnbocsánat szentségének megkapására irányuló vágytól. Íme, itt van újra.

A Római Katekizmus pedig még tovább megy az igazi bűnbánat hatékonyságának magyarázatában. Hivatkozik a tíz leprás bibliai képére, akiket még a papokhoz vezető úton meggyógyítottak, és azt tanítja, hogy az igazi bűnbánaton keresztül Isten azonnali bűnbocsánatot ad.

Tehát most itt van a zsinat. Itt van a Katekizmus, amit a zsinat tanításának közvetítésére adtak ki. És mindkettő ugyanazt mondja.

Isten bűnbocsánata nem korlátozódik a gyóntatószék fizikai elérhetőségére.

Ennek óriási vigasztalást kell jelentenie számunkra. Arra is rá kell ébresztenie minket, hogy rendkívül óvatosak legyünk azzal, hogy pusztán azért találjunk ki joghatóságot, mert félünk attól, hogy gyóntató nélkül maradunk.

A tökéletes bűnbánat nem jelenti a tökéletes érzéseket

Ezt el kell mondani, mert a tökéletes szó megijeszti az embereket. Egy katolikus, amikor a „tökéletes bűnbánat” kifejezést hallja, olyasmit képzel el, amit csak Assisi Szent Ferenc érhet el, aki három lábnyira lebeg a padló felett. De itt nem ezt jelenti a tökéletes szó. A tökéletesség elsősorban a motívumra vonatkozik. A tökéletlen bűnbánat a pokoltól való félelemből, a büntetéstől való félelemből vagy a bűn borzalma felismeréséből fakadhat. A tökéletes bűnbánat pedig a szeretetből fakad.

Sajnálom, mert megsértettem Istent – azt az Istent, akit mindenek felett szeretek, mert Ő végtelenül jó és méltó minden szeretetemre. Ez nem jelenti azt, hogy a pokoltól való félelemnek valahogy el kell tűnnie a gondolataidból. Nem jelenti azt, hogy könnyeket kell előidézned. Nem jelenti azt, hogy érzelmi élményre van szükséged.

Valójában a Római Katekizmus kifejezetten óva int attól, hogy az igazi bűnbánatot pusztán az érzelmi intenzitás alapján mérjük. Lehet, hogy valaki nagyobb érzelmi fájdalmat érez egy gyermek halála miatt, mint a bűnei miatt, anélkül, hogy ezzel bizonyítaná, hogy bűnbánata hamis. Ez fontos.

A bűnbánatot nem könnymérővel mérjük.

Isten az akaratot nézi.

De ne alakítsd a tökéletes bűnbánatot kiskapuvá!

Most jön a másik oldal. A tökéletes bűnbánat nem katolikus „EasyPass”. Nem így működik:

Vétkezz.
Imádkozz.
Kezdd előről újra.
Folytasd a vétkezést.

Pontosan ezért fontos a tridenti meghatározás. A bűnbánat magában foglalja „azt a szándékot, hogy a jövőben ne vétkezzünk”. A Tridenti szerint ez magában foglalja „az új élet szándékát és megkezdését”, valamint a régivel szembeni gyűlöletet. Ez lényegesen nagyobb követelmény, mint egyszerűen rosszul érezni magunkat. Nem mondhatod Istennek hétfő este, hogy megveted a halálos bűnödet, miközben kedd délutánra már beütemezed a következő elkövetését.

Ha önkéntesen olyan környezetben élsz, amely súlyos bűn elkövetésére csábít, hagyd ott. Ha valami a házadban folyamatosan halálos bűnbe rángat, szabadulj meg tőle. Ha loptál, kárpótlásra lehet szükség. Ha igazságtalanul bántottál másokat, orvosold a helyzetet az igazságosság követelményeinek megfelelően, amennyire ez körültekintően megtehető. Ha gyűlöletet hordozol magadban, bocsáss meg. A Római Katekizmus kifejezetten tanítja, hogy az igazi bűnbánat megköveteli a sérelmek megbocsátását, és még Szent Ágoston kárpótlásra vonatkozó elvét is felidézi: amit igazságtalanul elvettek, azt vissza kell adni.

Ez nem lelki színjáték. Javítsd meg az életedet. És végezz bűnbánatot. Ezt a szót már-már elvesztettük. Bűnbánat. A katolikusok régen ösztönösen megértették. Nem azért gyakorlunk bűnbánatot, mert böjtünkkel kivívjuk Isten bocsánatát. Krisztus váltotta ki a megváltásunkat. De a bűnbánat gyümölcsöt terem. Imádkozz. Böjtölj a körülményeidnek és kötelességeidnek megfelelően. Adj alamizsnát. Fogadd el az önmegtartóztatást. Hozd helyre, amit tönkretettél. Gyakorold azt az erényt, amely ellentétes azzal a bűnnel, amely legyőzött téged.

Ha a torkosság uralkodik rajtad, böjtölj. Ha a kapzsiság uralkodik rajtad, adj. Ha a gőg uralkodik rajtad, alázd meg magad. Ha a tisztátalanság uralkodik rajtad, távolítsd el a bűnre vezető alkalmakat, és fegyelmezd az érzékeidet. Ha a lustaság uralkodik rajtad, kelj fel az ágyból, és imádkozz. A Római Katekizmus a kárpótlást a szentségi bűnbánat szerves részének tekinti, és elmagyarázza, hogy a bűnbánati cselekedetek segítenek visszafogni a bűnt, és a bűnöst éberebbé teszik a jövőre nézve. A katolikus bűnbánatnak következményei vannak. Ellenkező esetben csak beszédeket tartunk Istennek.

A tökéletes bűnbánat cselekedete

Van egy preferenciám ebben a kérdésben. Liguori Szent Alfonz. Nem azért, mert egy bizonyos, Szent Alfonznak tulajdonított angol formula önmagában dogmatikus meghatározás lenne, és biztosan nem azért, mert más szavainak elismétlése automatikusan tökéletes bűnbánatot eredményezne. Szent Alfonz az Egyház nagy erkölcsteológiai doktora. A bűnbánatról szóló teológiája különösen alkalmas arra, hogy megtanuljuk, hogyan kell egy katolikusnak visszatérnie Istenhez. Az alfonzista áhítattal kapcsolatos tradicionális ima lényegében a következőképpen hangzik:

Ó, Istenem, őszintén sajnálom, hogy megbántottalak Téged, és gyűlölöm minden bűnömet, mert rettegek a mennyország elvesztésétől és a pokol fájdalmaitól, de leginkább azért, mert azok Téged, Istenemet sértik meg, aki minden jóság vagy, és minden szeretetemet megérdemled. Szilárdan elhatároztam, hogy a Te kegyelmed segítségével meggyónom bűneimet, vezekelek, és megjavítom az életemet. Ámen.

Figyeljük meg ennek az imának a felépítését. Ott van a félelem. Ott van a pokol. Ott van az ítélet. De az ima felülemelkedik a félelmen:

„Legfőképpen azért, mert Téged sértettek meg.”

Aztán:

Meggyónom bűneimet.

Majd:

Bűnbánatot gyakorolok.

Majd:

Megjavítom az életemet.

Ez a katolikus bűnbánat kicsinyített formában. De értsd meg ezt:

Az ima nem azonos a tökéletes bűnbánattal.

Kifejezi a tökéletes bűnbánatot. Ezek nem azonos kijelentések.

Lehet, hogy valaki minden szót elismétel, miközben szándékában áll, hogy holnap visszatér a halálos bűnéhez. Lehet, hogy egy másik katolikus egyáltalán nem ismeri ezt a formulát, és mégis – a kegyelem hatására – őszintén megveti bűneit, mert azok sértik azt az Istent, akit mindenek felett szeret, elhatározza, hogy soha többé nem követi el őket, és szándékában áll szentségileg gyónni, amikor törvényesen megteheti.

A tökéletes bűnbánat nem egy jelszó. Nem veheted át Szent Alfonz szókincsét, miközben elhanyagolod Szent Alfonz bűnbánatát. Ez a bűnbánat a szeretetből fakadó bánat, az életmód javítása, a vezeklés és a gyónás iránti vágy, amikor az törvényesen lehetséges.

„Isten biztosan nem engedné, hogy papok nélkül maradjunk”

Miért ne? Ez a feltételezés a tradicionális katolicizmus egyik legfurcsább axiómájává vált. Mindig kell lennie valahol egy elérhető papnak. Mindig kell lennie valahol szentmisének. Mindig kell lennie valahol gyónásnak. Mindig kell lennie valakinek autóval elérhető távolságon belül. Hol ígérte ezt Isten? Ő az Egyházának megingathatatlanságát ígérte. Ez nem ugyanaz a kijelentés.

Maga a Szentírás is felkészíti a keresztényeket a szörnyű üldözések és nélkülözések időszakaira. Dániel többször is beszél a folyamatos áldozat elvételéről. Urunk megjövendöli a pásztor megverését és a juhok szétszóródását. Az utolsó üldözésről író katolikus szerzők már régóta rendkívüli komolysággal kezelik ezeket a szakaszokat.

Itt óvatosnak kell lennünk. Az állandó áldozat eltávolításáról szóló prófécia önmagában nem bizonyít minden olyan történelmi állítást, melyet jelenlegi helyzetünkről felhozhatnánk. De minden bizonnyal cáfolja azt az érvet, miszerint a nyilvános szentségi élet hiánya teológiailag elképzelhetetlen. Nem az. A katolikus teológia évszázadok óta foglalkozik ezzel a kérdéssel.

A katolikusok korábban is voltak már papok nélkül

És a történelem nem hagyja elméleti síkon ezt a kérdést. Voltak katolikusok, akiket az üldözés elválasztott a papoktól. Katolikusok a börtönökben. Katolikusok a csatatereken. Katolikusok távoli missziós területeken. Katolikusok, akiknek a papságát megölték, bebörtönözték, kiutasították vagy a föld alá kényszerítették. Egész közösségek éltek át rendkívüli időszakokat a szentségek nélkül. Talán a legdrámaibb példa Japán, ahol rejtőzködő keresztény közösségek generációkon át fennmaradtak, miután a katolikus papságot kiutasították vagy megölték.

Vajon mindegyik katolikus automatikusan kárhozatra jutott abban a pillanatban, amikor halálos bűnt követett el, mert csütörtök délután nem állt rendelkezésre pap? Természetesen nem. Micsoda bizarr vallás lenne az! A katolikus egyház soha nem tanította, hogy a fizikai lehetetlenség Isten irgalmát is fizikailag lehetetlenné tenné. Ehelyett a katolikusokat a bűnbánatra tanította. A szeretetre. Az imádságra. A vezeklésre. A javulásra. A szentség iránti vágyra. És a kitartásra, amíg a szentségi szolgálat ismét jogszerűen elérhetővé válik.

Isten tudta, hogy eljöhet ez a nap

Szerintem ezt a részt hagytuk ki. Úgy viselkedünk, mintha az egyházi nélkülözés meglepetésként érte volna Istent. Mintha Krisztus megalapította volna Egyházát, bevezette volna a szentségeket, megígérte volna, hogy vele marad, ihlette volna a prófétákat, hogy leírják az üldözést és az áldozat elvételét – és valahogy elfelejtett volna gondoskodni azokról a katolikusokról, akik pap nélkül találják magukat.

Nem. Isten már azelőtt tudta, hogy bármelyikünk is megszületett volna, hogy a szentségek hiánya lehetséges. Tudta, hogy üldözés lesz. Tudta, hogy hitehagyás lesz. Tudta, hogy a pásztorokat elüthetik. Tudta, hogy a juhok szétszóródhatnak. Tudta, hogy a papok eltűnhetnek az országokból. Tudta, hogy a katolikusok gyóntató nélkül halhatnak meg a börtönökben. Tudta, hogy egy anya több száz mérföldre találhatja magát egy paptól. Tudta, hogy egy katona egyik napról a másikra meghalhat. Tudta, hogy egy katolikus halálos bűnbe eshet olyan órában, amikor a szentségi gyónás fizikailag lehetetlen. És Egyházának tanítása már tartalmazza a választ. Ezért is olyan felesleges a pánik.

Folyamatosan mások joghatóságára hárítjuk a szükségünket

És most térjünk vissza a sorozat témájához. Szükségem van a bűnbocsánatra. Igaz. Ezért ennek az embernek felhatalmazással kell rendelkeznie, hogy feloldozzon. Hamis.

Ezek a kijelentések nem állnak összefüggésben. Az én szükségem nem teremtheti meg az ő jogkörét. Az én halálos bűnöm nem nevezheti ki őt. A pokoltól való félelmem nem adhat neki hatáskört. A kétségbeesésem nem teremthet kanonikus megbízatást. Pontosan ez az a hiba, amelyet mindenhol máshol is feltártunk.

A szükségesség azonosítja a problémát. A szükségesség nem teremt meg a megoldásához szükséges hatalmat.

És itt a katolikus tanítás valami sokkal jobbat ad nekünk, mint a színlelést. Elmondja nekünk, mit biztosít valójában Isten, amikor a szentséget valóban nem lehet átvenni.

„Hát nem pótolja az Egyház?”

Akkor kérdezzük meg, mit jelent ez. Ezt a kifejezést a tradicionalista körökben szinte olyan természetesen dobálják, mint a „jó reggelt”. Ecclesia supplet. Az Egyház pótol. Rendben. Az 1917-es Kódex 209. kánonja pótló joghatóságot biztosít meghatározott körülmények között, amelyek közös tévedést és tényre vagy jogra vonatkozó pozitív és valószínű kétséget foglalnak magukban. Ezek jogi kategóriák.

Nem azt jelentik, hogy: Válság van, ezért az Egyház minden szükségeset biztosít ahhoz, hogy az egyházam működőképes maradjon.

A törvény által megállapított feltételek mellett bizonyos cselekményekre vonatkozó pótlólagos joghatóság nem azonos az állandó kánonjogi megbízatással. Ez nem hoz létre automatikusan plébániát. Nem teszi a független püspököt ordináriussá. Nem hoz létre egyházmegyét.

És nem jelenti azt, hogy minden katolikus őszinte hite, miszerint az atya valószínűleg rendelkezik joghatósággal, megteremti azt a joghatóságot, amelyről éppen vita folyik.

A törvénynek vannak feltételei. Be kell bizonyítanunk a feltételeket, nem csupán a latin szöveget kell ismételni.

Van itt valami, ami még árulkodóbb

A katolikus jog kifejezetten rendkívüli rendelkezést hozott a halálveszély esetére. Ez óriási jelentőségű. Miért? Mert ez bizonyítja, hogy az Egyház tisztában volt a vészhelyzetekkel. Tudta, hogy lesznek olyan pillanatok, amikor a gyónással kapcsolatos szokásos követelmények nem teljesíthetők. És ennek megfelelően hozott törvényt. Ez a tény tanulságot kell, hogy adjon nekünk az egész válságról.

A rendkívüli rendelkezések léte nem bizonyíték arra, hogy a katolikusok kitalálhatnak rendkívüli rendelkezéseket. Hanem arra, hogy azt maga az Egyház határozza meg.

Ahol biztosít, ott biztosít. Ahol enyhíti a korlátozásokat, ott enyhíti. Ahol rendkívüli intézkedést engedélyez, ott hivatkozhatunk az engedélyre. Ez teljesen más, mint azt mondani: „Valakinek meg kell tennie.”

Tehát ma este halálos bűnt követtél el

Elég a teológiából. Térjünk át a fájdalmasan gyakorlati részre. Kedd este van. Elbuktál. Súlyosan. Tudod, mit tettél. Tudod, hogy súlyos tárgyról volt szó. Úgy véled, hogy a halálos bűn többi feltétele is fennállt. És jelenleg nincs olyan gyóntató, akihez tiszta lelkiismerettel fordulhatnál. Mihez kezdj most?

Először is, ne ess kétségbe. Keress egy csendes helyet. Állj Isten elé. Vizsgáld meg őszintén a lelkiismeretedet. Ne nevezd át a bűnt. Ne hibáztasd a házastársadat. Ne hibáztasd az internetet. Ne hibáztasd a II. Vatikáni Zsinatot. Ne a Sátánt hibáztasd, mintha a saját akaratodnak semmi köze nem lenne hozzá.

Nevezd a bűnt annak, ami. Aztán kérd Istentől a tökéletes bűnbánat kegyelmét. Nézz a keresztre feszítettre. Ne csupán a pokolra gondolj, hanem Rá. Gondolj Isten jóságára. Irgalmára. Fenségére. Arra, amit Krisztus szenvedett. És arra, hogy mi is a bűnöd ahhoz az Istenhez képest, aki teremtett téged, megváltott téged, és mindent megadott neked.

Mondd meg Neki, hogy sajnálod mindenekelőtt azért, mert megbántottad Őt, aki végtelenül jó és méltó minden szeretetedre. Mondj le a bűnről. Határozd el, hogy többé nem követed el. És vedd komolyan ezt az elhatározást az akaratoddal.

Ha van olyan közvetlen alkalom, amelyet eltávolíthatsz, távolítsd el. Ha valamit meg kell semmisíteni, semmisítsd meg. Ha valamit vissza kell adni, add vissza. Ha egy kapcsolatot meg kell változtatni, változtasd meg. Ha bocsánatkérésre vagy kárpótlásra van szükség, őszintén teljesítsd ezt a kötelezettséget.

Határozd el, hogy minden halálos bűnt szentségileg gyónsz meg, amint törvényes lehetőség nyílik a gyónásra. Ezután tedd meg a tökéletes bűnbánat cselekedetét. Végezz vezeklést. És bízd magad Istenre.

Ne változtasd ezt sem túlzóan aggályossá

Van még egy veszély. Valaki, aki ezt olvassa, megteszi a tökéletes bűnbánat cselekedetét.

Aztán még egyet. Aztán még egyet. Hajnali 2 órakor még mindig ébren lesz, és azon töpreng:

Az a bűnbánat tökéletes volt? Elégszer szerettem Istent? Elégszer sajnáltam? Pontosan helyes volt a szándékom? Reggeli idejére pedig már negyvenhét bűnbánati aktust tett meg, és kevésbé lesz békés, mint amikor elkezdte. Ezt nem ajánlom. A tökéletes bűnbánat önmagában is kegyelem.

Kérd meg!

Végezd el őszintén a bűnbánatot. Állj szembe a bűnnel az akaratoddal. Javítsd ki, amit ki kell javítani. Vágyakozz a szentségi gyónásra. Végezz vezeklést. Aztán bízz Istenben.

Maga a Római Katekizmus is elismeri, hogy a szentség éppen azért ad hatalmas békét, mert az emberek aggódni kezdenek, ha saját belső hajlamaikat kell megítélniük.

Tehát amikor a gyónás újra jogszerűen elérhetővé válik, menj el. Addig ne tedd az aggodalmadat egy újabb vallássá.

A pap nélküli katolikus nem egy új faj

Ez a felismerés megváltoztatott valamit bennem. A pap nélküli katolikus nem a II. Vatikáni Zsinat által kitalált lény. Már korábban is létezett. Üldöztetés alatt is létezett. Missziós országokban is létezett. Börtönökben is létezett. Háborúk idején is létezett.

Bárhol is létezett, ahol a saját befolyásán kívüli körülmények elválasztották őt az Egyház szokásos szentségi életétől. És a nélkülözés soha nem változtatta őt saját papjává. Soha nem kapott engedélyt arra, hogy kinevezzen egyet. Soha nem kapott felhatalmazást arra, hogy joghatóságot hozzon létre, mert a létezéséhez kétségbeesetten szüksége volt a joghatóságra.

Katolikus maradt. Imádkozott. Bűnbánatot tartott. Megtartotta a hitet. Megtanította gyermekeinek. Hit-, remény- és szeretetcselekedeteket hajtott végre. Lelki áldozást végzett. Bűnbánatot gyakorolt. Vágyott a szentségekre. És várt arra, amit Isten jelenleg nem adott neki. Van valami mélyen katolikus ebben a várakozásban. Ugyanakkor rettenetesen nehéz is. A katolikusok korábban is éltek papok nélkül. De Isten nélkül nem éltek.

Ez az a rész, ami engem is megrémített

Megértem, miért rohannak a katolikusok a legközelebbi tradicionális gyóntatószék felé. Tényleg megértem. A szentmise-megvonás fáj. A gyónás-megvonás megrémít. Ezek nem ugyanazok az érzelmek. Ülhetsz otthon vasárnap, és érezhetsz szomorúságot. Elkövetsz egy halálos bűnt, és hirtelen az örökkévalóságon jár az eszed. Ekkor jön a kísértés:

Biztosan ennek a papnak valahogy joghatósága van. Talán kiegészítő joghatóság. Talán szükségszerűség. Talán epikeia. Talán azért, mert a püspöke adta neki. Talán azért, mert senki más nincs elérhető. Talán azért, mert Isten nem várhatja el tőlem, hogy szentségi feloldozás nélkül maradjak. Bármi. Csak adjátok nekem az atyát. De végül abba kellett hagynom.

A félelmem nem válhat egyháztanulmányozássá

A tiéd sem. Ha az Egyház joghatóságot ad ennek az embernek, mutasd meg! Ha az Egyház a vonatkozó törvény alapján biztosít joghatóságot, mutasd meg, hogy a feltételek teljesülnek! Ha a halálveszély rendkívüli rendelkezést vált ki, használd azt a rendelkezést, amelyet maga az Egyház hozott létre!

De ha ezek közül semmit sem lehet bizonyítani, a halálos bűnöm nem teremt más embernek hatalmat. És a tiéd sem.

Isten nem felejtett el téged

Itt szeretném befejezni. Elkövetted a bűnt. Nincs olyan törvényes gyóntató, akit elérhetnél.

Félsz. Talán nagyon félsz. Katolikusok már korábban is álltak ott, ahol te állsz. Börtönökben.

Üldöztetés alatt. Elszigetelt országokban. A csatatereken. Olyan közösségekben, ahol a papokat megölték vagy elűzték. Néha évekig. Néha még ennél is sokkal hosszabb ideig.

Elfelejtette őket Isten? Természetesen nem.

Az Egyház soha nem tanította, hogy egy katolikus, akit valódi lehetetlenség miatt elválasztottak a gyóntatójától, ezáltal el lenne választva Isten irgalmának lehetőségétől is. Az Egyház megtanította neki, mi a bűnbánat. Megtanította neki, mi a szeretet. Megtanította neki, hogy gyűlölje bűneit. Megtanította neki, hogy javítson életén. Megtanította neki, hogy vágyjon a gyónásra. Megtanította neki, hogyan tegyen jóvátételt. Megtanította neki, hogyan kell vezekelni.

A tridenti zsinat megtanította neki, hogy a szeretettel tökéletesített bűnbánat még a bűnbocsánat szentségének tényleges vétele előtt is kibékítheti őt Istennel, feltéve, hogy a szentség iránti vágy benne van a bűnbánatában. Ez nem az én megoldásom. Hanem az Ővé.

Elvehetik a szentmisét. Elvehetik a gyóntatószéket. A pásztort leüthetik, a juhokat szétszórhatják. De Istent nem vehetik el. Talán ez a legnehezebb dolog, amit nekünk, katolikusoknak meg kell tanulnunk, miután évekig kápolnából kápolnába rohangáltunk, keresve valakit – bárkit –, aki újra normálisnak éreztetheti velünk ezt a katasztrófát.

Talán nem is kellene normálisnak éreznünk. Talán a hiány valóban hiány. Talán az üres hely éppen azért fáj, mert valami, ami a katolikus élet rendes rendjéhez tartozik, valóban hiányzik. De nem tiszteljük Istent azzal, hogy azt az üres helyet olyan hatalommal töltjük ki, melyet nem tudunk bizonyítani.

Úgy tiszteljük Őt, hogy hiszünk abban, amit kinyilatkoztatott, azt tesszük, amit Egyháza tanított nekünk, bűnbánatot gyakorlunk, amikor elbukunk, javítunk életünkön, vezeklünk, vágyakozunk az általa létrehozott szentségekre és bízunk Benne, amikor – nem a mi hibánkból – ezek a szentségek jelenleg nem érhetők el.

Isten előre látta ezt a nélkülözést. Nem hagyta cserben azokat a katolikusokat, akik ezt átélik.

És bizonyosan nem azt tanította nekünk, hogy a gyóntató hiánya esetén az egyetlen alternatíva a pokol.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2026. november 15.