A Voice of the Family célja, hogy segítséget nyújtson azoknak a katolikus szülőknek, kiknek gyermekei lelki jólétét aláássák a katolikus iskolákban tartott „kapcsolatok és szexuális nevelés” órák, valamint a modern világot elárasztó szexuális forradalom hatása. A szülőknek szánva a következő néhány hónapban részleteket közlünki Silvio Antoniano bíboros legfontosabb, az 1584-ben először megjelent A fiatalok keresztény és politikai neveléséről című műből. XI. Pius pápa a keresztény nevelésről szóló enciklikájában (Divini Illius Magistri, 1929) Antoniano művét „aranyértekezésnek” nevezte és megjegyezte, hogy Szent Borromeo Károly elrendelte, hogy azt nyilvánosan olvassák fel a templomokban összegyűlt szülőknek.

Ahhoz, hogy erényesek legyünk, erőszakot kell gyakorolnunk önmagunkon, de az emberi gyengeség és az emberek természetes ellenállása a vágyaik féken tartása miatt a legtöbb embernek nincs meg az akarata a kitartásra. Éppen ezért a legfontosabb az, hogy már a legkorábbi életkortól kezdve hozzászokjunk a jóra vágyni és a gonoszt megvetni, mert a szokás ereje rendkívül nagy mind a jó, mind a gonosz tekintetében, és ebből fakad az a képesség, hogy ne csak fájdalom nélkül, hanem könnyedén és örömmel cselekedjünk. Ezért mondta a világ egyik nagy bölcse: „Az, hogy gyermekkortól kezdve ehhez vagy ahhoz szoktunk-e, nem csekély, hanem jelentős különbséget jelent, sőt, inkább azt mondanám, hogy ez jelent mindent.”[1] Ez annyira igaz, hogy még azokban a dolgokban is, melyek természetellenesek és kellemetlenek, a szokásnak megvan az ereje, hogy kellemessé tegye őket; mennyivel inkább igaz ez azokra a dolgokra, melyek összhangban vannak a természettel, mint például az erény?

Ez azt jelenti, hogy az emberben sok magja marad egy bizonyos hajlamnak a jó, az igazságosság és a becsületesség felé, de ezeket a magokat – bár önmagukban kicsik és rejtve vannak – fel kell fedezni, táplálni, növelni és ápolni, hogy ne fojtsák el őket az ellenkező hajlamok, ahogyan azt egy parlagon hagyott mezőn is látjuk, amely, ha nem művelik, csak nagy mennyiségű gyomnövényt és tövist terem.

A Szentírás számos helyen emlékeztet bennünket arra, hogy korán kezdjük el ezt a lelki formálódást, kigyomlálva azokat a káros gyomokat, amelyeket testünk folyamatosan magától hajt; ezt a mondatot maga Isten írta a Teremtés könyvébe: az emberi szív érzékei és gondolatai ifjúságuktól fogva hajlamosak és hajlanak a gonoszra. Salamon pedig a Példabeszédekben, a szokás nagy erejét szemléltetve, idézi ezt az ősi mondást: „A fiatalember az ő útja szerint”, vagyis életmódja szerint, „még öregkorában sem tér el attól” (Péld 22,6). Egy kommentátor e szakaszhoz azt mondta, hogy a héber szöveg alapos olvasásából láthatjuk, hogy az apákat arra figyelmeztetik, hogy gyermekeikben még fiatal korukban alakítsanak ki és erősítsenek meg jó szokásokat, mert – amint a Szentírás egyértelműen kijelenti – amikor megöregszenek, nem térnek le az útról, melyhez hozzászoktak.

A bölcs Sirák könyvében így szól: „Ha fiaid vannak, tanítsd őket fegyelemre, és kicsi kortól kezdve hajlítsd meg nyakukat” (7,23); ezzel a hajlításról szóló mondással Sirák azt mondja, hogy az emberek, akár a puha bokrok, könnyen hajlanak arra az oldalra, amerre mások akarják, és közepes erőfeszítéssel, egy karóra támaszkodva, egyenesen és szépen nőnek, míg ha megkeményednek és eltorzulnak, hamarabb eltörnek, mint hogy meggörbüljenek.

Számos más szakaszt is idézhetnénk a szent írásokból, de hogy ne legyen hosszú, két dolgot vonunk le: először is, hogy azok, akik gyermekeiket az Istenfélelem és az igazi jóság tanulmányozásán kívül bármilyen más tantárgyban oktatják, nagyon is tévednek, mintha ez csekély jelentőségű dolog lenne, vagy mintha a jóság könnyen megragadna a fiatalok elméjében, éppen úgy, ahogyan látható, hogy a társasági viselkedésmód bizonyos udvariasságot tanít, és azt, hogyan kell másokkal bánni. Az ilyen dolgok azonban felszínesek, és nem rendelkeznek az igazi jóság szilárdságával. Ezért az ilyen módon cselekvő szülők azt mutatják, hogy alig értenek ahhoz a világhoz, amelyben élünk, és hogy milyen ellenséggel kell megküzdenünk, nevezetesen az ördöggel, a legravaszabb ellenséggel, aki a leginkább vágyik a bukásunkra; végül pedig nem veszik figyelembe, milyen test vesz körül bennünket, amely gyenge és erőtlen a jó keresésében, de erős és a gonoszra leginkább hajlamos.

Ebből következik a második következtetés, hogy sok fegyverrel kell felfegyverkeznünk ennyi ellenség ellen, és már legkorábbi éveinktől kezdve gyakorolnunk kell ezt a lelki harcot, amíg az erény szokása meg nem gyökerezik bennünk, és érzékiségünk annyira nem lesz alázatos az isteni kegyelem, a jó és folyamatos nevelés, valamint a gyakori erényes cselekedetek által, hogy már nincs keserűség és fájdalom, hanem édesség és öröm Isten törvényének betartásában. És ezt tanítja nekünk Szent Pál is, amikor a Zsidókhoz írt levelében így szól: „Igaz, most minden fenyítés inkább szomorúságot okoz, mintsem örömet szerez, később azonban a megigazulás békés gyümölcsét termi annak, aki elviseli.” (Zsid 12,11).

Forrás angol nyelven

[1] Arisztotelész, Nikomakhoszi etika, II. könyv, I.

Létrehozva 2026. november 14.