A szerkesztő megjegyzése: Az alábbiakban Marian Eleganti OSB püspök, a Chur-i egyházmegye volt segédpüspökének vendégkommentárját közöljük.

Eleganti püspök kommentárja, melyet a Per Mariam számára küldött közzétételre, a Vatikán által az „Ad Petri Sedem” zarándoklatra kiszabott tilalmakkal foglalkozik. A korlátozások részletei itt találhatók, a szervezők válasza pedig itt.

(Per Mariam) — Az idei, 2026. október 24-i tilalom, amely megakadályozza a hagyománytisztelő „Ad Petri Sedem” zarándokok belépését a Szent Péter-bazilikába, már-már ellenséges magatartásnak minősül a pápához hű és hitükben ortodox katolikusok felé, és semmi köze sincs az egyházi egység iránti aggodalomhoz, sem a Szent Péter-bazilikában tartandó liturgikus ünnepségek szervezésével járó gyakorlati nehézségekhez.

A katolikus egyházon belül létező rítusok a Novus Ordo-val való békés együttélésük révén bizonyítják, hogy ez valóban lehetséges. A teljes közösségben lévő keleti egyházak sőt sui iuris (autonóm) partikuláris egyházak az egyetemes katolikus egyházon belül. Senki sem tekinti őket fenyegetésnek az egyház egységére nézve. Senki sem tagadná meg tőlük az oltárt, vagy tiltaná meg számukra a katolikus templomba való belépést. Senki, kivéve a Vatikánt, amely megtagadja a belépést a konzervatív katolikusoktól, akik – mellesleg – hűségesek a pápához. A szinodális képmutatás (inkluzivitás) így lelepleződött. Az „Ad Petri Sedem” zarándokok nem az FSSPX tagjai.

De ezt már régóta tudjuk: bizonyos emberek csak addig befogadóak, amíg az a saját céljaikat szolgálja. Kíméletlenül és hidegvérrel zárják ki az alternatív gondolkodásmódokat, valamint a pasztorális gondoskodás és a spiritualitás eltérő megközelítéseit. Ez volt az én következetes tapasztalatom. Ugyanezt a mintát a politikában is felismerjük.

Nos, az úgynevezett szinodalitás így megmutatta igazi arcát. Kiválasztja, kit vagy mit fogad be. A „Todos, todos, todos” nem mindenkit jelent, hanem csak bizonyos embereket.

Az úgynevezett „reformkatolicizmus” törekvéseit és posztulátumait már az 1970-es évek óta jól ismerjük. Főszereplői hullámokban jöttek és mentek, és gyakran változtatták a ruházatukat, anélkül, hogy valaha is feladták volna mindig ugyanazon céljaikat. Az eredmény a mai szinodalitás, amely nem a tegnapi szinodalitás – nevezetesen a hagyomány. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy végső soron ez egy késői, protestáns stílusú strukturális reform, valamint a Familiaris Consortio (1981) és a Veritatis Splendor (1993) elutasítása. Az anglikán egyházból áttért hívők számára ez nagyon ismerős.

A kultúrák közötti tanulás és a meghallgatás – én bencés misszionárius vagyok – olyan kulcsfogalmak, melyekkel már az 1990-es évek eleje óta ismerős vagyok, és melyek évtizedek óta megbénítják misszionáriusi lendületünket. A Hittani Kongregáció 2000. augusztus 6-i „Dominus Jesus” nyilatkozata már válasz volt erre, de nem vettek róla tudomást, ezért van most a szinodális szavak és folyamatok túltengése.

Pedig az igazság olyan egyszerű: Dominus Jesus! Több mint 25 évvel ezelőtt a Szentlélek arra hívott minket, hogy (ismét) mutassuk be Krisztust a nemzeteknek, mint a kizárólagos, abszolút igazságot, mint az Atyához vezető egyetlen ajtót, mint az egyetemes, örökké érvényes Tanítót, és mint a világ egyetlen Megváltóját. Ehelyett körökben és székeken ülünk, és várjuk, hogy hallhassunk valamit. Kitől?

De semmi sem jön. Úgy értem: semmi új, kivéve a tegnapi reformkatolicizmus követeléseinek fokozatos bevezetését (demokrácia és részvételi döntéshozatal; a hatalom ellenőrzése; laikusok vezetői pozíciókban; nők egyházi tisztségekben; a szexuális erkölcs felülvizsgálata; a válás és az újraházasodás normalizálása; a homoszexuális életmód és élettársi kapcsolatok elismerése; transzneműség; a teremtés és az éghajlat védelme; szocialista ihletésű univerzalisztika: nyitott migráció és egyetemes testvériség; vallások közötti együttélés a misszió helyett).

A szobában lévő elefántot – a katolikus papság körében előforduló visszaéléseket és a homoszexualitás közötti összefüggést (Dariusz Oko; Paul Sullins) – továbbra is figyelmen kívül hagyják.

A kerekasztal-megbeszélések előre megírtak. A bizottságok eretnek javaslatokat dolgoznak ki. Róma nem kínál érvényes válaszokat a liberális progresszivizmus által kiváltott egyházi problémákra. Hiányzik a liturgikus megújulás őszinte, objektív értékelése – anélkül, hogy a 1965 előtti korszakhoz való visszatérésre törekednénk. A fiatalok körében – még az egyházon belül is – megfigyelhető konzervatív irányú elmozdulást nem értékelik objektíven, mint a kor jelét.

Eközben Európa városainak utcáin iszlám-baloldali, bevándorlói és kaotikus erők működnek, melyek szimptomatikusan mutatják, mi történik, amikor a hagyományos keresztény rend szétesik, és az értékneutrális világi állam kudarcot vall. Vezető politikusaiknak nincs sem hitelességük, sem értékeik, sem erényeik; a posztkeresztény korszakban egyszerűen nincs mit kínálniuk. Érthetetlen, hogy nemrég egy pápa arra szólította fel a fiatalokat, hogy keltsenek zűrzavart. A káosz soha nem a szellem kategóriája volt, hanem inkább a démoni, forradalmi erőké. A szellem, mint jól ismert, az, aki az elején rendet teremtett a káoszban. Ahol a káosz tombol, ott az ördög uralkodik.

A társadalom és az egyház hanyatlásának jeleit a mi világunk ezen részén lehetetlen figyelmen kívül hagyni. Véleményem szerint az előbbi (a társadalom) a kereszténység nélkül esélytelen a túlélésre; az utóbbi (az egyház) pedig, bár Isten támogatja, nem hirdeti Jézus Krisztus (az Út, az Igazság és az Élet) kizárólagosságát (a szó mindkét értelmében!). Ma már csupán ugródeszkaként szolgál az emberiség számára, egy olyan koncepciót képviselve, amelyet gyakran „nyitottságnak” neveznek.

A bűn kategóriáját a törékenységé váltja fel. A hangsúly elsősorban a közelségen van. Az eretnekséget és a tévedést nem nevezik nevén. Ehelyett a párbeszéd virágzik. Évek óta az egyház egy véget nem érő műhelyhez hasonlít, ahol körbeszélgetések és kerekasztal-megbeszélések zajlanak anélkül, hogy bármilyen tartós eredményt hoznának – kivéve azokat, melyek tettekben és igazságban, de szemantikailag is aláássák tanítását, hirdetését és hierarchikus-szentségi szerkezetét.

Végül a jó hír.

2033 felé tartunk. 2000 év után ez egy különleges év lesz. Jézus Krisztus tegnap is, ma is ugyanaz. Ő továbbra is az Atya válasza minden problémánkra és a bűneinkért való engesztelésre. Mindenekelőtt utóbbira kell emlékeznünk. Ahol Ő belép egy szívbe, ott minden újjá válik! Ő az a gyöngyszem, amelyet az Egyháznak a nemzeteknek kell felajánlania. Aki felismerte az értékét, az mást nem is kíván. És egy ilyen ember semmiképpen sem helyezheti Jézus Krisztust másokkal egy szintre. Az öröm, hogy megtaláltuk Őt, minden mást elhomályosít. Hiszen az Isten által emberré lett Isten végső soron egyedülálló! Mindenki számára!

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2026. november 10.