„Szent Ferenc nem az a liberális hippi, akinek ábrázolják” – nagyinterjú Barsi Balázzsal
Szent Ferenc halálának 800. évfordulója alkalmából beszélgettünk Barsi Balázs atyával a rendalapítóról, az ő valódi és félreértelmezett örökségéről, a ma már kevésbé ismert ferences teológiai és lelkiségi hagyományokról, valamint arról, hogy mi Szent Ferenc mai üzenete a hagyományhű katolikusoknak.
Szent Ferenc az Egyház egyik legnépszerűbb szentje, de megkockáztatható, hogy a nem hívők körében Ő a legnépszerűbb. Azonban a legtöbbször az tapasztalható – pont az utóbbi okán –, hogy egy szekuláris humanista alakként ábrázolják, a caritast hangsúlyozva, de elhagyva mellőle a veritast; valamint Ferenc „másodvonalbeli” attitűdjeit felnagyítva pl. környezetvédőként ábrázolva. Mi erről Balázs atya meglátása?
Mindenesetre, hogyha egy szentért kezdenek rajongani, az nem rossz. De nagyon nagy veszély is van benne, hogy nem saját maguk ideálját olvassák-e bele és azért rajonganak. A mi felelősségünk elsősorban – és minden hívőé –, hogy milyennek láttatjuk Szent Ferencet. És Szent Ferenc az szent, tehát nem lehet róla úgy beszélni, hogy Istentől elszakítsuk. Ő mindenben Istennel van kapcsolatban és hogyha ebből kivesszük, akkor nem Őt, és nem az Ő üzenetét adjuk át. Tehát mindenképpen meg kell teremteni azt a szellemi lehetőséget, hogy egy hitetlen is elfogadja és lássa azt, hogy Szent Ferencnek kicsoda Krisztus.
Még Sümegen voltam, amikor felhívtak, hogy akarnak egy interjút Szent Ferenc napja alkalmából, mivel ő az állatok védőszentje. Mondtam magamban, lehet, hogy rosszul fog elsülni ez az interjú, mert az állatokat kedvelte, meg tisztelte, mint Isten teremtményeit, de az embereket szerette. Nem egyenlő a kettő.
És ma látjuk, hogy feje tetejére állt az egész: az állatokat védik, de közben meg a magzatot ki lehet kaparni az anya méhéből? És itt érintjük azt is, hogy egy Isten nélküli humanizmus az kifordul magából, és kiderül, hogy nem humanizmus. Ez pedig minden, csak nem Szent Ferenc-i. Ő nem az a liberális hippi, akinek a progresszívek látni akarják.
Szent Ferenc személye nem csak az Egyházon kívül eredményezte azt, amit említett Balázs atya, hogy mindenki a saját képzeteit vetíti bele a személyébe. Szent Ferenc halála után a ferences rendben is kibontakoztak elhajlások, eretnek irányzatok, amelyeket a Szent Bonaventúra-féle reform szüntetett meg.
Az eretnekség valami módon mindig követi az igaz tanítást, mert az annyira eredeti, hogy egy átlag gondolkodási séma nem tudja nagyon befogni. Valami megfogja belőle az embert, de azt integrálni akarja az ő világnézetébe. Ezért a tiszta igazságért nagyon meg kell küszködni.
És hát ezek a divatos interpretációk, meg a róla készült kifogásolható filmek is, volt, hogy hivatásokat hoztak a rendbe. Valaki bejött a Napfivér, Holdnővér film után, hogy csatlakozna, és akkor novíciusmesterként szépen leültettem, hogy ezek után az írásait tanulmányozza és Szent Ferenc valódi katolikus interpretációját. És ha ezt nem tudja elfogadni, akkor elbúcsúzunk tőle. Mert akkor ő tulajdonképpen nem megszólítva akar lenni Szent Ferenctől, hanem ő akarja megszólítani Szent Ferencet.
Ennek egyik oka nem lehet a zsinati szellem szerzetesrendeket érintő hatása? Értem ezen, hogy ha megnézzük ma a szerzetesrendeket, jóformán csak a habitus különbözteti meg őket – már ha hordják –, de az a rendi karizma, az a teológiai, lelki attitűd, ami egy-egy rend sajátja volt, már nem jelenik meg. Korábban közöltünk is cikket, amiben Pió atya reakcióit osztottuk meg a rendi reformról, ahol a leghatározottabban kárhoztatta azt, mondván, korrumpálja a rendi hagyományt.
Igen, azért ez az élesen fogalmazott probléma valamennyire jelen van, de kérdés az, hogy nem jöhet-e ki ebből valami jó? Mert ahogyan Izrael is nagyon sokszor eltért az isteni kinyilatkoztatástól, Isten javukra fordította azt, mert megtisztította őket. Egy-egy érték, ami az idők során természetessé válik, az a helytelen módon való elhagyása után felértékelődik, újra felfedezésre kerül, és az elhagyást követő visszatérésben sokkal nagyobb becsben lesz tartva. Ez történt például a habitussal is.
Ugyanakkor a barna habitus mondhatni csak töredékes, külső eleme a ferencességnek. A szépség – mondja Szent Ágoston és Aquinói Szent Tamás – „splendor veritatis”, az igazság ragyogása. A veritas az Újszövetségben nem pusztán egy elvont igazságot jelent, hanem a mély valóságot is. Ennek a valóságnak a megjelenése pedig a szépség. A szépség tehát nem töredékes.
Ferenc Krisztussal való kapcsolata, bár nagyon mélyen értelmi is, mégis mélyen érzelmi, mert személyes kapcsolat. Ő nem egyszerűen úgy kezdett Krisztus szerint élni, ahogyan az a nagy keresztény tömegben általában látható volt, hanem úgy, ahogyan a szentek. És ez a személyes kapcsolat – amely éppen a személy lényegéhez tartozik – lassan átalakítja az ember egész viselkedését.
A viselkedést latinul sokszor éppen habitusnak nevezzük. Így válik a külső habitus is valamiféle felhívó jellé: annak a jele, hogy ő úgy tartozik Krisztushoz, ahogyan Krisztus ezt neki kijelentette, az iránta való szeretetben. Eleinte ez furcsa volt a keresztény társadalom számára, később azonban lassan felismerték benne azt, ami Ferencnek a mély elkötelezettsége volt. Vagyis a habitus nem önmagában a ferencesség, hanem egy belső, Krisztushoz való tartozás külső jele.
A keresztségben mi Krisztus életében részesülünk, csak ezt a gazdagságot nem tudjuk egyszerre átélni, hanem mindig egy-egy oldalát ragadjuk meg. És egy-egy rendalapító azért bizonyos hittitkokra érzékenyebb. És az nem azt jelenti, hogy a többi az kiesik. De azért Ferencnél azt lehet mondani – és ez azért egy nagy kincsünk -, hogy olyanokat érint meg, olyan hittitkokat, olyan keresztény valóságokat, ami azért nagyon lényegi.
Az interjú elolvasható itt.
Létrehozva 2026. november 16.