A párizsi békeszerződés kihirdetése

A budapesti főtemplomban és környékén több tízezren gyűltek össze, a megrendült tömeg előtt mondta el a hercegprímás emlékezetes imádságát:

„Mindeneknek Mindenható Teremtője, Alkotója, ó, nagy Isten!

Amitől a gyötrelmes napokon és vergődő éjszakákon tartottunk, rettegtünk, hogy földi igazságban, emberi megértésben és emberi érzésben a mi reménykedésünk dőre és kába lesz: az ítélkező nemzetek határozatából országunkra, népünkre – épp ebben a kegyetlen pillanatban – az újabb országcsonkítás is elkövetkezett.

Most írják alá Párizsban a magyar békét, a világ-békemű legnagyobb parcellázását címerben, földben, lelkekben, házakban, temetőkben, iskolákban, templomokban, a Nagyasszony és Szent István ezeréves örökségében. Akik aláírták, élvezik a pillanat történelemszerűségét, az aláírók a történelembe, a tollak a múzeumokba kerülnek; de mi tudjuk, hogy ezek a tollak gyémánttűknél sebzőbb vastollak, amelyek millió szívek táblájára írnak a Duna, a Hernád, a Laborc, Latorca, Küküllő, Dráva és a Lajta mentén. Szívek vére, szemek könnye buggyan, serked és csordul a nyomukban. Sóhajok szállnak, életek vonaglanak.

„Egy szó nyilallik a hazán keresztül,
Egy röpke szóban annyi fájdalom,
Érezzük amint a föld szíve rezdül,
És megvonaglik róna, völgy, halom.”

(Idézet Arany János: Széchenyi emlékezete c. verséből)

Vártuk a békét, annak ezerszer megállított világát. Most mondják: Béke, béke, holott nincs béke. (Jer 6,14) Csak csalják vele az én népemet. (Ez 13,10) A mi népünk nem lép a béke útjára (Lk 1,79), mert az igazság és béke nem váltottak csókot. (Zsolt 84,11)

Muhi, Mohács, kétszer Párizs. Muhinál átcsapott rajtunk a történelmi végzet nagy sújtása. „Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!” (Idézet Kisfaludy Károly Mohács című verséből)

1920. június 4-én Trianonban mind a négy égtáj magyar földjét, magyar népét erőszakosan ki- és letépték a történelmi, néprajzi, földrajzi és gazdasági egységből. Eltörték az Isten legszebb kelyhét, elszedték bort, búzát, békességet összefogó peremét. Elvették lakossága 63,5, földje 71,3 százalékát, adtak helyébe életképtelen, holteleven életet és nagy koldustarisznyát az új, árva, maradék siralomvölgybe.

Ez a második megcsonkítás sokkalta súlyosabb az elsőnél. Újabb területet vettek el. Nyomasztó, megroskasztó fizetéseket raktak ránk. Most még papíroson sincsenek különleges kisebbségi jogok az elhasított magyarok számára. Törvényen kívül állnak, mintha magyarnak lenni már magában is bűn és nem emberi lét volna. A Duna, Garam mentén kegyetlenül bontják már nagy világrészvétlenség közepette az ősi magyar tömböt. Ki tudja, mit tartogat még számunkra az emberi elvadulás? Isten óvja több csapástól mi magyar hazánkat!

Az ima elolvasható itt.