(LifeSiteNews) — Az interjú 1. részében Carlo Maria Viganò érsek azt állította, hogy a II. Vatikáni Zsinattal kapcsolatos reformok gyengítették az Egyház katéchon-ként betöltött szerepét, vagyis azt az erőt, amely a történelem során visszatartja az Antikrisztus szellemének terjedését. Beszélt a pápai hatalom természetéről, a pápaság mint isteni intézmény és az egyes pápák közötti különbségről, miközben bírálta a zsinat utáni fejleményeket, a szinodalitás térnyerését és a nők jelenlétét a vatikáni vezetésben.

Az interjú második része Viganò zsinat utáni Egyházzal kapcsolatos kritikájára összpontosít, kiemelve a liturgikus reformot és a Traditionis Custodes-t, mint egy szélesebb körű teológiai átalakulás eszközeit. Ezenkívül kitér XIV. Leó pápaságára is, különös tekintettel az egyházi elit körében működő védelmi hálózatokra vonatkozó állításokra, valamint az ideológiai és globális erőknek a mai egyházi hierarchiára gyakorolt hatására.

LifeSiteNews: Ez az egész válság során Ön mindig is a liturgikus reformot nem következményként, hanem okként azonosította. Miért előzi meg az Ön megítélése szerint a szentmise kérdése a dogmatikai kérdést, és miért döntőbb annál? Milyen jelentősége van ebben az összefüggésben a Traditionis Custodes könyörtelenségének, melyet XIV. Leo érintetlenül megőrzött?

Carlo Maria Viganò érsek: Mert az Egyház mindig is tudta, amit a modernisták szándékosan elfelejtettek: ut legem credendi lex statuat supplicandi („hogy az imádság törvénye állapítsa meg a hit törvényét”). Az imádság törvénye határozza meg a hit törvényét, és nem fordítva. A keresztény nép nem kézikönyvekből tanulja a dogmákat: az oltárnál lélegzi be őket. Az az ember, aki évekig térdelt az Oltáriszentség előtt, aki látta, hogy a pap Isten felé fordul, és nem a gyülekezet felé, aki a római kánon szent csendjében volt tanúja a szentelésnek, hisz a Valódi Jelenlétben és az Áldozatban, még ha nem is tudná megfogalmazni a vonatkozó dogmákat; és egyetlen teológusnak sem sikerül majd elvennie tőle ezt a hitet. Változtasd meg az ember imádkozásának módját, és megváltoztatod azt, amiben hisz, anélkül, hogy ő észrevenné, és anélkül, hogy bárkinek valaha is egyetlen eretnek állítást kellene megfogalmaznia.

Ezért mondom, hogy a liturgikus reform nem a válság következménye volt: hanem annak eszköze. Ez volt a leggyorsabb és legbiztonságosabb módja annak elérésére, amit egy definíció soha nem ért volna el.

Jegyezzük meg: ez annak a bergoglói elvnek a tökéletes alkalmazása, amely szerint „az idő felülmúlja a teret”. Semmit sem határoznak meg, egy folyamatot indítanak el, és aztán csupán pár generációra van szükség, hogy a többi is a helyére kerüljön. Aki megerősítést szeretne kapni erre a módszerre, olvassa el Ottaviani és Bacci bíborosok Rövid kritikai tanulmány az új szentmise-rendről című művét, akik már 1969-ben figyelmeztettek arra, hogy az új rítus „teljes egészében és részleteiben is lenyűgözően eltér a Szent Mise katolikus teológiájától, ahogyan azt a tridenti zsinat XXII. ülésén megfogalmazták”. Ők nem két lázadó voltak: az egyik a Szent Hivatal^[1] egykori titkára volt, a másik pedig egy kuriai bíboros. Figyelmen kívül hagyták őket, és ma a Valódi Jelenlétben való hitre vonatkozó statisztikák megerősítik, mennyire igazuk volt. Cranmer négy évszázaddal korábban már megértette, hogy a szentmise megváltoztatása elegendő ahhoz, hogy egy nép vallását megváltoztassa, és nem kellett semmilyen dogmát tagadnia ahhoz, hogy a Szent Áldozatot kiirtsa Angliából.

Ami pedig a Traditionis Custodes-t illeti, ez a legbeszédesebb vallomás, amit ellenfeleink tehettek volna. Ha a két rítus valóban ugyanazt a hitet fejezné ki [a vetus ordo és a novus ordo], akkor az egyik üldözése megmagyarázhatatlan szeszély lenne: azért üldözik, mert tökéletesen tudják, hogy nem ugyanazt a hitet fejezik ki, és hogy amíg egyetlen oltár is őrzi az ősi lex orandi-t, az új nem hivatkozhat győzelemre.

Azt is meg kell jegyezni, hogy Prevost alatt a Traditionis Custodes-t se nem visszavonták, se nem enyhítették: éppen ellenkezőleg, még szigorúbban alkalmazzák, olyan aprólékossággal, amelyre Bergogliónak nem volt ideje.

Az, hogy maga Leo – aki annyit beszél a befogadásról és a meghallgatásról – ilyen könyörtelenül ellenzi az örök misét, azoknak, akik még reménykedtek benne, azt bizonyítja, hogy a szinodális egyházban mindennek van helye, kivéve azt a rítust, amelyben az Egyház évszázadok óta imádkozott.

LSN: Prevostot azok választották meg, akik a jogi rend helyreállításában reménykedtek, de valójában úgy tűnik, hogy elődje programját folytatja, csupán lassítja annak ütemét, és a legvitatottabb döntéseket a Kúriára ruházza át. Nem rejlik-e ebben a flegmatikusabb és „párbeszédre épülő” stílusban még nagyobb veszély a dogmák védelmére nézve, mint Ferenc pápa közvetlen autoritárius magatartásában?

Viganò: Ki kell javítanom a kérdés előfeltevését, mert pontosan ez az a félreértés, amelyre Prevost támaszkodik. Egyáltalán nem helytálló azt mondani, hogy Leo „apránként” halad előre. Ő erőltetett meneteléssel halad előre, a reakciók iránt a legcsekélyebb aggodalom nélkül – részben azért is, mert a negatív reakciók száma csekély, és azokat is azonnal elnyomják. Ami Bergogliohoz képest megváltozott, az nem a sebesség: hanem az arculat. Bergoglio kiabált, és aki kiabál, az felébreszti az embereket; Prevost mosolyog, és aki mosolyog, az elaltatja az embereket. De ez egy jeges mosoly annak a gúnyos vigyora, aki tudja, hogy nem fog ellenállásba ütközni.

Nézzük a tényeket, ne a modort! A program nem lassult le: minden fronton fokozódott – a szinodalitás, a környezetvédelem, a bevándorláspárti politika, a szinkretikus ökumenizmus, az LGBT-ideológia normalizálása. És mindenekelőtt nézzük meg a kinevezéseket, amelyek egy pápaság próbája: nincs egyetlen kivétel sem; egyetlen, a helyes tanításhoz hű embert sem neveztek ki, egyetlen hitellenest sem távolítottak el. Minden fronton Prevost túltett elődjén.

Augusztus 13-án Cuscóban, Prevost perui útját előkészítő konferencián Jordi Bertomeu monsignore – a Hittani Dikasztérium pápai megbízottja – kokaleveleket helyezett el áldozatként a pokoli bálvány, Pachamama előtt, Lizardo Estrada Herrera püspökkel, Cusco segédpüspökével és a CELAM főtitkárával, valamint Miguel Ángel Cadenas püspökkel, Iquitos püspökével együtt. Bergoglio idején a Pachamama botrányos gesztusként lépett be a Vatikáni Kertekbe és a Szent Péter-bazilikába; Prevost idején a Pachamama belépett abba a dikasztériumba, amelynek feladata lenne elítélni őt – és azt a bálványt éppen az a személy vezette be, aki azon dikasztériumon belül az igazságszolgáltatást irányítja. Ez nem lassulás: ez intézményesítés.

Leo stílusa csupán látszatra mértéktartó. Az itt-ott elhangzó latin, a még nem megfelelő körülmények között – akár a repülőgépről leszálláskor is – viselt mozzetta, az udvarias hangnem: ezek olyan érzéstelenítők, amelyeket egy mára már reagálni képtelen testnek adnak be. És az érzéstelenítő nem csökkenti az erőszakot: éppen az érzéstelenítő teszi lehetővé az erőszakot.

A konzervatívok hagyták, hogy elvarázsolja őket a forma. De valójában még az sincs. Akiket a mozzetta elégedetté tesz, azok a mozzettát kapták, és semmi mást, és most azzal a darab ruhával fizetnek, hogy minden másról hallgatnak.

Végül pedig ott van az a szempont, amely ennek a kormánynak a valóban zsarnoki természetét tárja fel, és ez a feladatok átadása. Prevost a Kúriára, a dikasztériumokra, a püspöki konferenciákra, a „szinodális folyamatokra” ruházza át a döntéshozatalt, így egyetlen döntésen sem szerepel az ő aláírása, és mindegyiket a kollektív megkülönböztetés gyümölcseként lehet bemutatni. Ez nem szelídség: ez az abszolút hatalom legtökéletesebb formája, amely parancsol, anélkül hogy felelősséget vállalna érte. Az ókori zsarnok aláírta rendeleteit, és viselte az azok által kiváltott gyűlöletet; a szinodális zsarnok másokat hagy tanácskozni, ő pedig fölöttük áll, mint döntőbíró, soha nem pedig vádlottként. Ez a pápa személyes felelősségének feloldása – pontosan az, amit a szinodalitás elérni kíván –, és aki soha nem hoz döntéseket, annak soha nem lehet ellentmondani. Az a pápa, aki nem dönt, az a pápa, aki úgy döntött, hogy másokra bízza a cselekvést, és aki megtalálta a módját annak, hogy senki ne vonhassa felelősségre.

LSN: Nyilvánosan beavatkozott Eleuterio Vásquez González, más néven Lute ügyébe, a perui pap ügyébe, akit súlyos, kislányok elleni visszaélésekkel vádolnak a Chiclayo-i egyházmegyében. Amikor XIV. Leó volt annak a egyházmegyének a püspöke, a kánonjogi vizsgálatot egy egyházi küldött „komédiának” nevezte; ma viszont a pápa személyi titkára Edgard Rimaycuna, egy olyan pap, aki pontosan Lute lelkipásztori és hivatásbeli körében nőtt fel.

Egy másik prominens prelátus, a venezuelai Edgar Peña Parra ellen – aki korábban az Államtitkárság általános ügyekért felelős helyettese volt, jelenleg pedig Olaszország és San Marino apostoli nunciusa – 2002-ben Ön jelentette be a rendkívül súlyos vádakat, amelyek a kiskorú szeminaristák elleni visszaélésektől egészen az erőszakos halálesetekkel való állítólagos kapcsolatokig terjedtek; ezeket a vádakat Bergoglio akkor szisztematikusan figyelmen kívül hagyta.

Ezek és más esetek fényében úgy véli, hogy Bergoglio alatt a hatalmon lévők között egy valódi, kölcsönös védelmet biztosító „hálózat” alakult ki az egyházon belül, amelyben a mulasztásokat és a felelősségeket eltitkolják a belső egyensúlyok megőrzése érdekében? És ha igen, mennyire elterjedt ez a jelenség a Szentszék legfelsőbb szintjein?

Viganò: A Lute-ügy megdöbbentő pontossággal tükrözi más rendkívül súlyos ügyek modus operandiját, McCarrick-től Rupnikig: az áldozatok bejelentést tesznek, de nem hallgatják meg őket; a nyomozást úgy folytatják le, hogy ne derüljön ki semmi; a dikasztérium az elévülési időre hivatkozva lezárja az ügyet; a vádlott pedig nemcsak büntetlenül marad, hanem valójában védelmet is élvez.

Mindezek mellett a szükséges másik oldala is megvan: akárki is tárja fel a bűncselekményeket és védi az áldozatokat, azt tönkreteszik. Ricardo Coronado püspök, a kánonjogász, aki a három fiatal nő védelmét vállalta, 2024 augusztusában elvesztette egyházi nyomozói felhatalmazását a Perui Püspöki Konferencia döntése nyomán, majd négy hónappal később egy olyan rendelettel bocsátották el a papi állásból, amely – jegyezzük meg – nem tartalmazta Bergoglio kézírásos aláírását.

Aki vádat emel, elveszíti a papságot; aki ellen vádat emelnek, megtart mindent. Itt nincs mit értelmezni: a chiclayói püspök, aki lefolytatta azt a nyomozást, amelyet a részleteket közelről ismerők „farsznak” neveztek, ma Péter székén ül, és maga mellé személyi titkárának egy Lute atya körében képzett papot választott. Ezek nem életrajzi részletek vagy szerencsétlen véletlenek: ezek annak a bizonyítékai, hogy ebben a rendszerben a bizonyos körökhöz való közelség nem akadálya a karriernek, hanem valójában annak elengedhetetlen feltétele.

Figyeljünk meg továbbá egy olyan véletlen egybeesést, amely valójában nem véletlen. Ugyanaz a Jordi Bertomeu monsignore, aki Cuscóban felajánlott kokaleveleket Pachamamának, az a személy, aki a Hittani Dikasztériumban bevezette – és elvben igazolta – azt a kánonjogi értelmezést, amely szerint a rendes eljárásokat – a vádlottnak biztosított biztosítékokkal együtt – párhuzamos struktúrák és rendkívüli biztosi hatáskörök váltják fel. Ez a jogi doktrína teszi lehetővé Coronado püspök sorsát: ahol az eljárás háttérbe szorul a biztos akaratával szemben, aki bajt okoz, az eleve elveszett, és még a védekezés jogát sem hagyják meg neki. Mielőtt kizárták volna az egyházi állásból, Coronadót egy szikrányi bizonyíték nélkül gyalázatos cselekményekkel vádolták meg.

Ez nem egyedi eset. Amikor egy perui pap, Omar Sánchez atya nyilvánosan bírálta Bertomeu ügykezelését, 22 nappal később a sajtóban megjelent ellene egy visszaélés vádja – egy olyan vád, amelyet az állítólagos panaszos később nyilvánosan cáfolt, kijelentve, hogy soha nem nyújtott be panaszt.

Aki felemeli a hangját a rendszer ellen, rájön, hogy máris nyitottak ellene egy aktát. És az a férfi, aki kokaleveleket helyez el Pachamama előtt, ugyanaz a férfi, aki megfosztja papságától azt, aki megvédte Lute atya három fiatal áldozatát Chiclayóban. Ez jól mutatja, mivé vált mára a Szent Hivatal.

Ami Peña Parrát illeti, hadd tegyek egy számomra fontosnak tartott pontosítást. Az ő ügyével már jóval korábban foglalkoztam, amikor a Pápai Képviseletekért Felelős Hivatalnok voltam az Államtitkárságon. A vádakat – miszerint 1990 szeptemberében Maracaibóban két kiskorú szeminaristát csábított el, valamint hogy köze volt két, 1992 augusztusában történt erőszakos haláleset körülményeihez – 2002-ben a venezuelai apostoli nuncius, André Dupuy érsek továbbította az Államtitkárságnak. Ez azonban nem akadályozta meg Peña Parra karrierjének előrehaladását.  Hozzátennék egy részletet, amely sokat elárul a média szerepéről: a Washington Post-nak egy hosszú interjúban beszéltem erről az ügyről, és éppen az a rész, amely a venezuelai bántalmazóra vonatkozott, soha nem látott napvilágot. Bergoglio helyettesének akarta őt; Prevost pedig most Olaszországba küldte nunciusnak.

Igen, létezik egy hálózat. Nem feltételezésként mondom ezt. Több évtizedes közvetlen tapasztalatom alapján tudom, hogy ez igaz a Római Kúriában és a nunciatúrákban. Ez egy egyszerű elven alapul: akit zsarolni lehet, azt az irányíthatja, akinél a zsarolóanyag van. Az erkölcsi korrupció nem a rendszer véletlen mellékterméke: ez az a ragasztó, amely az egész rendszert összetartja. Ezért kap előléptetést a bűnös vagy a bűntárs, míg azt, aki feljelenti őt, elszigetelik és tönkreteszik.

Mennyire kiterjedt ez a korrupciós hálózat? Csak annyit kell megnézni, hogy McCarrick „utódai” közül hányan töltenek még be hatalmi pozíciókat az Egyesült Államokban és a Vatikánban; hogy a Bergoglio által kinevezett bíborosok közül hányat éppen korrupciójuk és zsarolhatóságuk miatt választottak ki; és hogy az Államtitkárságon és a dikasztériumokban hányan nem a tanításnak vagy a szentségnek, hanem egy frakcióhoz való tartozásnak köszönhetik pozíciójukat. A válasz a tényekben rejlik, és a tények magukért beszélnek.

LSN: Kinek kedvez ez a mechanizmus? Bergoglio volt-e a megalkotója, vagy akaratán kívül keveredett bele?

Viganò: Sem az egyik, sem a másik, a kérdés jelenlegi megfogalmazásában. Bergoglio nem egy rendszer áldozata volt, de nem is ő volt a kitalálója: ő volt a haszonélvezője, majd a garanciavállalója. A Saint Gallen-i maffiának köszönhetően választották meg, vagyis egy olyan hálózatnak köszönhetően, amely évekig tervezte saját hatalomátvételét, és benne találta meg a megfelelő embert, mert gátlástalan volt, doktrinális skrupulusa nem volt, és rendkívül ügyesen bánik a hatalommal – ezeket a tulajdonságokat a hosszú jezsuita képzés során csiszolta ki, melynek módszerét egész életében megőrizte: látszólagos engedelmesség párosult rejtett manőverezéssel, külsőleg hirdetett szegénység, miközben egyidejűleg abszolút irányítást gyakorolt.

Miután megválasztották, azt tette, amit minden törvénytelen hatalom tesz: olyan emberekkel vette körül magát, akik nem árulhatták el, mert ismerte a korruptságukat és bűneiket, és eltávolította azokat, akiket – mivel semmilyen módon nem lehetett zsarolni – nem tudott ellenőrzése alatt tartani. Nem véletlen, hogy legközelebbi munkatársai – Zanchettától Peña Parráig – olyan személyiségek, akiket rendkívül súlyos vádak terhelnek, melyeket ő szisztematikusan eltusolt és támogatott.

Mindenekelőtt Marko Rupnik, S.J. esete nem véletlen: kizárták a Jézus Társaságból, már korábban is kiközösítették, mert feloldozást adott egy bűntársnak, és ennek ellenére évekig védelmet élvezett, az egész frakcióval együtt, amelynek pozíciója ennek a védelemnek köszönhető – kezdve az akkori római bíboros helynökkel, Angelo De Donatisszal, akinek a Római Helynökségről az Apostoli Penitenciáriumba történő áthelyezése pontosan ennek az ügynek a nyomán történt. Ez egyáltalán nem előléptetés volt, ahogyan azt az emberek be akarták állítani, hanem egy módja annak, hogy megvédjék őt, eltávolítva azoktól a kérdésektől, amelyek elől Rómában már nem tudott volna kitérni.

Kinek áll ez érdekében? Belső szinten annak a klerikális kasztnak, amely az egyházat saját magánvagyonává tette, és amelynek a túléléshez büntetlenségre van szüksége. Külső szinten azoknak a pénzügyi, politikai és szupranacionális hatalmaknak – vagyis a globalistáknak –, akiknek érdeke, hogy a katolikus egyházat zsarolás alatt tartsák, mert egy zsarolt egyház nem szólal meg, nem ítél el és nem evangelizál: hanem együttműködik. A mély egyház és a mély állam közötti kapcsolat nem elmélet: ez az oka annak, hogy a Szentszék engedelmesen támogatott minden globalista programot – az éghajlattól a migrációig, a világjárványtól az egyetemes testvériségig, az oltáspártiságtól a pánszexualizmusig –, és hogy aláírta, majd makacsul megújította a titkos megállapodást a kommunista Kínával, átadva a hűséges püspököket és a föld alatti egyházat üldözőiknek, miközben hallgatott mindenről, amit az evangélium szerint hangosan hirdetnie kellene.

Az erkölcsi romlás és a tanbeli romlás ugyanazon érme két oldala. Aki elárulja a hitet, az az erkölcsöt is elárulja, és aki erkölcsi zsarolhatóságnak van kitéve, az hajlandó elárulni a hitet – akár a bálványimádásig is, amint azt a Cuscóban egy egykori Szent Hivatal tisztviselője által elhelyezett kokalevelek is bizonyítanak mindenkinek, akinek van szeme, hogy lásson.

LSN: Miközben a 2025-ös pápaválasztó konklávé zajlott, egy magas rangú szabadkőműves vezető bizalmasan azt mondta nekem egy általam vezetett nyomozás során: „Majd meglátod, hogy Ferenc hasznos idiótáját fogják megválasztani.” Amikor magyarázatot kértem, ez a szabadkőműves ismerősöm – aki valójában nagyon közel állt a Római Kúria köreihez – elmondta, hogy Ferenc olyan kardinálisokat nevezett ki a világ peremvidékeiről, akiknek „csontvázak vannak a szekrényükben”, azzal a kéréssel, hogy válasszák meg „az ő emberét”, és őrizzék meg „szinodális örökségét”. Amikor Prevostot megválasztották, ez a szabadkőműves szarkasztikusan így szólt hozzám: „Habemus Papam! Megválasztották őt.” Eleinte nagyon óvatos voltam, sőt reménykedtem is Prevost kapcsán. Most, hogy eltelt egy év és néhány hónap, azon tűnődöm, mennyire állt távol a valóságtól ennek a szabadkőműves forrásnak az értelmezése… Mit gondol erről?

Viganò: Nem tudom megerősíteni azokat a szavakat, amelyeket nem hallottam, és nem is érdekel, hogy hitelt adjak azoknak a köröknek a dicsekvéseinek, melyek mindig is szívesen tulajdonították maguknak az egyház irányításának érdemét. De azt elmondhatom, hogy ez az értelmezés pontosan egybeesik azzal, amit a tények nyilvánvalóvá tesznek mindenki számára, aki hajlandó szembenézni velük.

Bergoglio kreálta a bíborosi kollégium túlnyomó többségét, olyan férfiakat választva, akiket senki sem ismert, akiknek nagyon gyenge volt a képzettségük, jelentéktelen egyházmegyékből érkeztek, és akiknek egyetlen alkalmassági feltétele a Bergoglio iránti személyes hűség volt, valamint – szinte minden esetben – egy olyan sebezhetőség, amely irányíthatóvá tette őket. Egy ilyen összetételű konklávé csakis egy olyan embert választhatott meg, mint Prevost, vagyis olyat, aki garantálja Bergoglio „szinodális örökségének” folytonosságát.

A szabadkőművesség örömét leli ebben a választásban, és ez egyáltalán nem meglepő: János XXIII. megválasztásakor is örült. Már három évszázada egyetlen tervet követ: nevezetesen a katolikus egyház lerombolását: először is azáltal, hogy kiüríti azt természetfeletti dimenziójából, és jótékonysági szervezetre redukálja, majd azáltal, hogy belülről aláássa, végül pedig azáltal, hogy átalakítja az egyházellenes szervezetté, vagyis az emberiség egyetemes vallásává, ami a szabadkőművesség valódi célja.

A szinodalitás, mint állandó forradalom és a modernizmus minden követelésének kvintesszenciája, a legközelebb áll ahhoz a tervhez, amelyet valaha belülről valósítottak meg. Nincs szükség összeesküvés-elméletekre: elég elolvasni az Alta Vendita Állandó Utasítását, amely másfél évszázaddal előre leír egy, a forradalom eszméiben nevelkedett pápát, akit ugyanazokban az eszmékben nevelkedett bíborosok választanak meg.

Ha egy szabadkőműves hatóság örült Prevost megválasztásának, az azért van, mert elérték, amit kerestek. A sajnálat azoknak a bíborosoknak és hívőknek jár, akik néhány hónapig még becsapni akarták magukat. A „hasznos idióta” kifejezés sértő, és én nem tenném magamévá; de attól tartok, hogy aki használta, jól ismeri annak a hasznosságnak a természetét, amelyet az általuk megválasztott embertől várnak.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2026. október 3.