(LifeSiteNews) — Carlo Maria Viganò érsek a mai egyházi válság egyik legvitatottabb és – a tradícióhoz ragaszkodó katolikusok számára – legbátrabb hangjává vált. Miután 2011 és 2016 között az Egyesült Államok apostoli nunciusaként szolgált, Viganò 2018 augusztusában véglegesen az egyházi vita középpontjába került, amikor nyilvánosságra hozta a Theodore McCarrick volt bíboros ügyével kapcsolatos vádiratát, amelyben azzal vádolta Ferenc pápát és a Kúria több tagját, hogy figyelmen kívül hagyták az akkori prelátus magatartásáról már rendelkezésre álló információkat, és Ferenc lemondását követelte.

Ezt követően Ferenc pápasággal szembeni ellenkezése egyre radikálisabbá vált, végül alapvető kérdéseket vetett fel a pápai hatalommal, a II. Vatikáni Zsinattal és a zsinat utáni egyházi irányvonal legitimitásával kapcsolatban.

2024 júliusában a Hittani Dikasztérium skizmában vétkesnek nyilvánította, és bejelentette latæ sententiæ exkommunikációját, konkrétan azzal vádolva, hogy nem hajlandó elismerni a pápát és a II. Vatikáni Zsinat legitimitását.

Pontosan ennek a hosszú és drámai ügynek a fényében kell olvasni The Capital Schism: When the Pope Is the First Enemy of the Papacy [A legfőbb szakadás: Amikor a pápa a pápaság első számú ellensége] című művét.

Az augusztusban megjelent esszé Viganò gondolatait tükrözi az egyház válságáról. Megkülönbözteti a pápaságot, mint isteni intézményt, és azt a személyt, aki a székét tölti be, és végül arra a tézisre jut, hogy a jelenlegi válság mély szakadást jelent a péteri hivatal és annak betöltője között.

A könyv olyan témákkal is foglalkozik, mint a szükséghelyzet, a jogellenes parancsokkal szembeni ellenállás, valamint az egyházi válság eszkatológiai dimenziója a katéchon bibliai alakján keresztül, aki „visszatartja” az Antikrisztus szellemét, amely máris működik a világban.

A LifeSiteNews interjút készített Viganò érsekkel, hogy megvitassák ezeket a kérdéseket, és mindenekelőtt azt a témát, amely végigkíséri az egész könyvet: mi történik, amikor a válság már nem csupán az egyház bizonyos személyeit vagy bizonyos döntéseket érint, hanem azt is, aki Szent Péter trónján ül?

LifeSiteNews: Őexcellenciája, új könyvében azt állítja, hogy manapság a pápaság első számú ellensége maga a pápa. Hogyan magyarázza ezt a paradoxont?

Viganò érsek: A paradoxon csak látszólagos, és megoldódik, amint megkülönböztetjük azt, amit a katolikus teológia mindig is megkülönböztetett: a pápaságot, mint isteni intézményt, melyet Urunk akart, amikor Péterhez így szólt: „Tu es Petrus”, és azt a személyt, aki a történelem bármely adott pillanatában Péter székét foglalja el.

A pápaság megingathatatlan, mert Krisztustól származik; a pápa személye pedig egy ember, saját szabad akaratával, aki megfelelhet a hivatali kegyelemnek, vagy elutasíthatja azt. Másrészt az Egyház imádkozik a pápáért, arra kérve az isteni felséget, hogy őrizze meg a Domnum Apostolicumot a szent hitben pontosan azért, mert tudja, hogy a hitben való kitartását a tisztség nem garantálja automatikusan. Ha ez nem így lenne, vagyis ha a pápa számára nem állna fenn annak a lehetősége, hogy nem teljesíti a megbízatását, akkor értelmetlen lenne érte imádkozni.

Amikor egy pápa az ad ædificationem [fejlesztés] céljából ráruházott hatalmát arra használja, hogy éppen azt lerombolja, amit e hatalomnak meg kell őriznie – a tanítást, a liturgiát, a fegyelmet, az Egyház monarchikus és hierarchikus felépítését –, akkor ellentmondásba kerül saját munusával. Már nem a pápaság szolgája: annak első számú ellenségévé válik, mert egyetlen külső ellenség sem tudna annyira megsebezni az Egyházat, mint az, aki belülről sebzi meg, Péter ruhájába öltözve.

Ezt a jelenséget a szó szoros értelmében vett főszakadásnak neveztem: olyan skizmának, amely a caput-tól, a fejtől indul ki. A klasszikus szakadás a test egy részének elszakadása a fejtől; itt viszont ennek az ellenkezőjét látjuk: a fej válik el a misztikus testtől és az azt megelőző tradíciótól, fellázad az ellen, amit elődei tanítottak, és amit kötelessége lenne sértetlenül továbbadni.

Szent Pál olyan szavakkal fogalmaz, amelyek nem tűrnek ellentmondást: sed licet nos aut angelus de cœlo evangelizet vobis præterquam quod evangelizavimus vobis, anathema sit [De ha akár mi, akár egy mennyei angyal más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit mi hirdettünk: átkozott legyen!](Gal 1,8–9). Még egy angyal, még egy apostol, még Péter apostol utódja sem hirdethet más evangéliumot. A pápa a Depositum őrzője, nem pedig tulajdonosa; és aki őrzőből tulajdonossá teszi magát, elárulja azt az okot, amiért Urunk, Jézus Krisztus a pápaságot helytartói formában alapította.

LSN: Ön a jelenlegi helyzetet a Szent Pál által említett katéchon eltávolításához hasonlítja (vö. 2Tessz 2,6–8). Milyen szerepet játszik XIV. Leó alakja a gonoszságra nehezedő „visszatartó erő” e drámai eltávolításában?

Viganò: Az Atyák és a nagy kommentátorok a katéchon-t, „a visszatartót” úgy értelmezték, mint a keresztény Római Birodalmat és ezzel együtt az Egyház tekintélyét, kiemelten pedig a pápaság tekintélyét, amely évszázadokig gátat szabott a mysterium iniquitatis-nak [gonoszság misztériuma].

Ez a gátlás attól a pillanattól kezdve kezdett gyengülni, amikor a hierarchia a II. Vatikáni Zsinattal lemondott arról, hogy hatalmát Krisztus akaratának megfelelően gyakorolja annak érdekében, hogy megbékélést keressen a világgal, a modern gondolkodással és a forradalommal. Ettől kezdve azok, akiknek vissza kellett volna tartaniuk, alkalmazkodni kezdtek.

XIV. Leó nem úttörőként illeszkedik ebbe a folyamatba, hanem mint aki megerősíti és elfogadhatóvá teszi azt. Bergoglio erőszakosan lebontotta a pápaságot; Prevost ennek a lebontásnak intézményes, „rendezett”, szinte megnyugtató formát ad. Feladata – és úgy vélem, ennek tökéletesen tudatában van – az, hogy a szinodalitást visszafordíthatatlanná tegye, vagyis azt az „állandó forradalmat”, amely a zsinatot végső következményeiig viszi, és biztosítsa, hogy a katolikus egyház véglegesen megszűnjön akadály lenni a szabadkőműves és globalista projekt számára.

Amikor a pápa már nem gátló tényező, hanem gyorsító erő, a katéchon eltávolítása nem jövőbeli esemény: éppen most történik a szemünk előtt. És az Úr figyelmeztetett minket: tunc revelabitur ille iniquus [akkor majd lelepleződik a gonosz]. Nem apokaliptikus élvezettel mondom ezt, hanem egy püspök fájdalmával, aki látja, ahogy Krisztus Menyasszonyát azok adják át ellenségeinek, akiknek védeniük kellene őt.

LSN: A kánonjogi szankciókkal szemben Ön szükségállapotra hivatkozik, ahogyan azt a Szent Pius X. Társaság is tette az új püspöki szentelései kapcsán. Hogyan válaszol annak a sok konzervatívnak, akik formális engedetlenséggel vádolják Önt a pápa iránt?

Viganò: Azt válaszolom, hogy az engedelmesség erény, nem bálvány. Engedelmességet kell tanúsítani egy törvényes hatóság által kiadott törvényes parancs iránt azon cél érdekében, amelyre az adott hatóság létezik.

Ha egy parancs ellentétes a hittel, az isteni törvénnyel vagy a lelkek javával, akkor nemcsak hogy nem kötelező, hanem arra kötelez, hogy ne engedelmeskedjünk: obœdire oportet Deo magis quam hominibus iInkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek]  (ApCsel 5,29). Ez az elv nem a tradicionalisták találmánya: ezt tanítja Szent Péter, ezt tanítja Szent Tamás, ezt tanítja az örök Magisztérium, és ezt bizonyítja a gyakorlatban azoknak a szenteknek a magatartása, akik ellenálltak a pápáknak, amikor azok tévedtek – Szent Páltól, aki in faciem [arcába] szembeszállt Péterrel, Szent Athanasiuson át egészen Sienai Szent Katalinig.

A szükségállapot nem a törvény kijátszására szolgáló kitaláció: maga a jog egyik alapelve, amely szerint a salus animarum – azaz a lelkek üdvössége –, amely a legfőbb törvény, elsőbbséget élvez a pozitív normákkal szemben, ha azok szó szerinti alkalmazása helyrehozhatatlan kárt okozna a lelkeknek.

A Szent Pius X. Társaság, amikor idén júliusban felszentelte püspökeit, pontosan azt tette, amit Lefebvre érsek tett 1988-ban, és ugyanazért az okból: Róma nem adja a Tradíciónak azokat a püspököket, akikre szüksége van, és püspökök nélkül nincsenek papok, papok nélkül pedig nincsenek szentségek. Jelentőségteljes, hogy amikor a Társaságot fenyegette, Prevost félretette a szentelések ürügyét, hogy bevallja: az igazi hiba a zsinat elutasítása. Ezzel – talán akaratlanul is – leleplezte a csalást: a kánonjogi szankciók politikai eszközök, amelyeket azok ellen alkalmaznak, akik katolikusok maradnak, és soha nem azok ellen, akik nyíltan tagadják a hitet.

Azoknak a konzervatívoknak, akik szemrehányást tesznek nekem, szeretettel mondom: olyan embernek engedelmeskedtek, aki arra kéri titeket, hogy ne engedelmeskedjetek Urunknak, és ezt az ellentmondást „hűségnek” nevezitek. Soha nem állt szándékomban elszakadni az apostoli közösségtől; kértem és továbbra is kérem XIV. Leót, hogy mondja meg nekem, milyen módon mondok ellen a Depositum Fidei-nek. Nem kaptam választ. Akkor melyikünk van szakadásban?

LSN: Egy ma már régi, 1999-ben az európai püspökökhöz intézett beszédében Carlo Maria Martini bíboros – a St. Galleni Maffia úttörője, aki, ahogy ő maga szerette meghatározni magát, nem antipápa volt, hanem „antepapa” (aki előkészíti az utat az „új” pápának) – kijelentette, hogy az Egyháznak, hogy „korszerűsödjön”, sürgősen meg kell oldania egy sor csomót. Az első csomót a „felszentelt lelkészek hiányában” látta, amit a cölibátus eltörlésével, vagy legalábbis annak opcionálissá tételével kell megoldani.

Nemrég Johan Bonny antwerpeni püspök bejelentette, hogy 2028-ig házas férfiakat fog felszentelni. Nem is beszélve arról, hogy a Vatikán nemrég kinevezte Bécs új érsekét (Josef Grünwidl), a „Call to Disobedience” (Felhívás az engedetlenségre) nevű disszidens mozgalom egykori tagját, amely éppen a papi cölibátus eltörlését szorgalmazta.

Róma mindezt csendben figyeli, és – más helyzetektől eltérően – nem fenyeget szankciókkal annak ellenére, hogy a kánonjogot szisztematikusan lábbal tiporják. Szinte úgy tűnik, mintha Róma ösztönözné mindezt. Mit gondol erről?

Viganò: Nem „tűnik úgy”, hogy Róma ösztönözné ezt, mivel Róma ténylegesen ösztönzi. Róma nem egy olyan folyamat figyelmes nézője, amely kicsúszik a kezei közül; hanem a rendezője. Ez az a módszer, amit a zsinati forradalom már kipróbált: megengedik, hogy a engedetlenség a perifériáról induljon, megengedik, hogy „fait accompli”-ként [megtörtént tény] megszilárduljon, majd a központ beavatkozik – nem azért, hogy elnyomja, hanem hogy „kísérje”, hivatkozva a szinodalitásra, a meghallgatásra és a pasztorális szükségletekre.

A Bonny-ügy emblematikus: egy püspök nyilvánosan bejelenti, hogy meg fogja szegni az egyház törvényét, és egyetlen dikasztérium sem vonja felelősségre. A Grünwidl-ügy még beszédesebb, mert itt nem egy másként gondolkodó személy tolerálásáról van szó, hanem arról, hogy őt kinevezik Európa egyik legfontosabb püspöki székébe. Valakit, aki szó szerint a„Felhívás az engedetlenségre” nevű mozgalomhoz tartozott, jutalmazza őt az a pápa, aki kiközösíti azokat, akik azt kérik, hogy engedelmeskedhessenek az örök egyháznak.

De a kérdés mélyebb, mint a cölibátus. A „felszentelt szolgák hiánya” annak hatvan évnek a mérgezett gyümölcse, amikor kiüresítették a papság lényegét. Amikor az emberek már nem hittek abban, hogy a pap az alter Christus [egy másik Krisztus], hogy fellép az oltárra, hogy megújítsa a Kereszt áldozatát, a cölibátus jelentősége már megszűnt, mert csak a Főpap Krisztushoz való teljes alárendelésben van értelme.

Martini bíboros ezt jól tudta: az általa felsorolt „csomók” listája nem megoldandó problémák felsorolása, hanem egy rombolási program, melyben minden pont a következőhöz vezető lépcsőfok. Először a cölibátust szüntetik meg, aztán befogadják a nőket, majd átírják az erkölcsi normákat, végül felbontják a házasságot… Ez egy terv, és végrehajtóit ma máshogy hívják, de ugyanazt a célt követik. Az a tény, hogy Martini „antepapa”-nak nevezte magát, sokat elárul arról a tudatosságról, amellyel a St. Galleni Maffia előkészítette azt, amit ma látunk.

LSN: A Martini által azonosított második csomó a nők szerepét és a nők pappá szentelésének kérdését érintette. A XIV. Leó által előtérbe helyezett püspökök – itt Mackinlayre, Gröglire, Satuéra, Grünwidlre és sok másra gondolok – nyíltan kifejezték támogatásukat a női diakónusság iránt. A témával foglalkozó vatikáni bizottság ismét „nemet” mondott a nők szentségi felszentelésére, de ezt az ítéletet „nem véglegesnek” minősítette. Ennek következtében ma számos püspök kerüli a kérdés közvetlen megvitatását, inkább a nők jelenlétének erősítését részesíti előnyben a egyházmegyék irányításában, vagy „inkluzív” liturgikus reformokat javasol. Ön szerint ez a stratégia arra irányul, hogy fokozatosan eltolja az Overton-ablakot [témák és érvek köre, amelyek egy adott időpontban a többségi társadalom számára politikailag elfogadhatók] a nők felszentelésének kérdésében?

Viganò: Pontosan ez az Overton-ablak technika, és még csak nem is különösebben álcázott. II. János Pál az Ordinatio Sacerdotalis című apostoli levelében nem határozott meg semmi újat: kijelentette, hogy ez a tan a Depositum Fidei részét képezi, és azt a rendes és egyetemes Magisztérium tévedhetetlenül hirdette – amint azt a Hittani Kongregáció 1995-ös Responsum-ában megerősítette.

Ha ma azt állítjuk, hogy ez az ítélet „nem végleges”, az tehát nem azt jelenti, hogy újra megnyitunk egy fegyelmi kérdést, hanem azt, hogy tagadjuk a rendes és egyetemes Magisztérium tévedhetetlenségét.

A női diakónusság a kiindulópont, mert a szentelés szentsége három fokozatban egységes: egy nő felvétele a diakónusságba azt jelenti, hogy elismerik, hogy ő is képes a szentelésre, és ekkor a papságból való kizárás már nem másnak tűnne, mint megszüntetendő diszkriminációnak. Nem véletlen, hogy a nők papszentelésbe való felvételét a nemek közötti egyenlőség nevében az antikatolikus mozgalmak támogatják, és amit a szinodális egyház magáévá tesz.

A neomodernisták ezt tökéletesen tudják, és éppen ezért nem azonnal kérik a papszentelést: vezetői szerepeket, jelenlétet a Kúriákban, „intézményesített szolgálatokat”, „inkluzív” liturgiákat kérnek. Minden lépés előkészíti a következőt, és minden lépést ártalmatlannak tüntetnek fel. A Prevost által kinevezett püspököket nem a női diakónusságról alkotott álláspontjuk ellenére választották ki, hanem éppen azok miatt: aki püspököt nevez ki, ismeri annak nézeteit, és aki sok olyan embert nevez ki, akinek ugyanazok a nézetei, olyan püspökséget épít fel, amely a megfelelő pillanatban „alulról” fogja kérni azt, amit a pápa „fentről” meg kíván adni.

Ez a szinodalitás: egy színdarab megrendezése, amelyben a színészek olyan követelést terjesztenek elő, amelyre a válasz már előre eldőlt.

Mindehhez hozzáadódik egy szempont, melyet még súlyosabbnak tartok, és amelyről bűnös csend uralkodik: a nők kinevezése a római dikasztériumok élére.

Két szerzetesnő már van, Simona Brambilla nővér és Tiziana Merletti nővér, a Megszentelt Élet Intézetei Dikaszteriumának prefektusa, illetve titkára, és akik most már hatalmat gyakorolnak bíborosok, püspökök, apátok és papok felett; egy másik szerzetesnő, Reffaella Petrini nővér, a Vatikánváros Állam Pápai Bizottságának elnöke és a Kormányzóság elnöke; egy világi nő, Maria Montserrat Alvarado, a Kommunikációs Dikasztérium élén, amely a Szentszék teljes kommunikációs rendszerét koordinálja és átszervezi; valamint nők, akiket különböző dikasztériumok – köztük a Püspöki Kongregáció, azaz az a testület, amelynek feladata a püspöki kinevezésekről való döntés – tagjainak és tanácsadóinak neveztek ki.

Most az egyházban a kormányzási hatalom nem olyan adminisztratív funkció, amit rendelettel bárkire lehetne átruházni: természeténél fogva a sacra potestas-hoz [szent hatalom] kapcsolódik, amely a papsági szentségből fakad, mert az Egyházban – amely természetfeletti közösség, és nem üzleti társaság – az ember annyiban kormányoz, amennyiben Krisztus Királyhoz és Főpaphoz hasonlóvá válik. A joghatóság és a papsági szentelés elválasztása – azáltal, hogy azoknak, akik nem vehetik fel a papsági szentelést, hatalmat adnak azok irányítására, akik már felvették azt – azt jelenti, hogy felforgatják azt a hierarchikus felépítést, amelyet Urunk az egyházának adott.

Ezért mondom, hogy Bergoglio, és most Prevost is sokkal többet és sokkal rosszabbat tesz, mintha csak szent rendeket adnának ezeknek a nőknek. Egy érvénytelen szentelés szentségtörés lenne, de érvénytelen cselekmény maradna; itt viszont a szentségi rendet darabonként bontják le, a sacra potestas-t felesleges kiegészítővé teszik, és a papságot hozzászoktatják ahhoz, hogy engedelmeskedjen azoknak, akiknek nincs semmiféle isteni joguk parancsolni nekik. Ez halálos támadás az Egyház isteni alkotmányáa ellen, amit ismét a gyakorlatban hajtanak végre anélkül, hogy egyetlen dogmát is érinteniük kellene.

LSN: A Martini által azonosított harmadik és negyedik csomó rendre a szexuális erkölcsöt és a házasság fegyelmét érintette. XIV. Leó az Elise Ann Allennel készített hivatalos, könyv terjedelmű interjújában kijelentette, hogy az emberek „hozzáállását” kell „megváltoztatni”, mielőtt magát a tanítást megváltoztatnák. Ön szerint milyen eszközöket szándékoznak a hatalmon lévő neomodernisták alkalmazni ennek a változásnak a megvalósítására?

Viganò: Ezt a mondatot érdemes alaposan megfontolni, mert ez egy beismerés. A „hozzáállás megváltoztatása a tan megváltoztatása előtt” azt jelenti, hogy beismerik: a tan megváltozik – csak nem az elején. A tan lesz az utolsó, amit megváltoztatnak, amikor addigra már senki sem hisz benne, és hivatalos hatályon kívül helyezése csupán egy közjegyzői aktusnak fog tűnni.

Ez az a modernista módszer, amit Szent X. Pius a Pascendi-ben írt le: nem támadják meg a dogmát frontálisan, hanem átalakítják az azt alátámasztó gondolkodásmódot, elválasztják a hitet az élettől, és hagyják, hogy az így elválasztott élet magával rántsa a hitet is. Valójában nem is szükséges megváltoztatni a dogmát: a pasztorális gyakorlat révén jelentéktelenné teszik.

Ennek a módszernek ma már megvan a saját elméleti alapokmánya is, melyet szinte senki sem akart annak tekinteni, ami valójában. Az Evangelii Gaudium-ban Bergoglio négy alapelvet fogalmazott meg, és az első közülük – „az idő nagyobb, mint a tér” – az a kulcs, amely megnyitja az összes többit: „az időnek elsőbbséget adni azt jelenti, hogy inkább a folyamatok elindításával foglalkozunk, mint a terek birtoklásával.”

Más szavakkal: ne határozzuk meg, hanem indítsunk el; ne rögzítsünk eredményt, hanem indítsunk el egy olyan dinamikát, amelyet soha többé senki sem lesz képes megállítani. A tér a körülhatárolt terület; a határ, a dogmatikus meghatározás, a kánon, amely megmondja, meddig szabad elmenni; az idő pedig az a folyamat, amely aláássa ezt a határt anélkül, hogy valaha is kinyilvánítaná lebontásának szándékát. Vegyük észre a ravaszságot: aki egy teret őriz, annak meg kell védenie egy álláspontot, és egy álláspontot ostromolni, vitatni, cáfolni lehet; aki pedig egy folyamatot indít el, annak nincs álláspontja, amit védenie kellene, és ezért támadhatatlan. Semmi sem állhat ellene, mert még nem állított semmit.

Valaki talán kifogásolja, hogy ez nem Hegel, hanem Romano Guardini, akinek írásait Bergoglio alaposan tanulmányozta úgy, hogy sosem fejezte be doktori disszertációját. Guardini polaritása – a Gegensatz – pontosan a dialektikus ellentmondással szemben fogalmazódik meg, mivel a feszültségeket együtt kell tartani, és nem egy magasabb szintű szintézisben feloldani.

Akár hegeliánus szintézisnek, akár befejezetlen folyamatnak nevezzük, az eredmény az, hogy egyetlen igazság sem marad rögzített pont, hanem csupán egy pillanattá válik a létrejövés folyamatában. Ami Hegelnél történelemfilozófia volt, Marxnál pedig forradalmi praxis lett (a praxist megelőző elv, amely megítéli és felforgatja azt), azt a szinodális egyházban ma egyszerűen „pasztorális szolgálatnak” nevezik.

Íme a szemünk előtt zajló munka: az Amoris Lætitia nem szünteti meg a házasság felbonthatatlanságát, csupán egy „folyamatot” indít el; a Fiducia Supplicans nem nyilvánítja törvényesnek a szabálytalan kapcsolatot, csupán „megáldja” azokat, akik ilyenben élnek; a szinodális út nem dönt semmiről, és éppen ezért mindenről dönt.

A doktrínát formálisan soha nem érintik, és éppen ezért nincs olyan új doktrína, melyet valaha is formálisan megkérdőjelezhetnének. Nincs olyan állítás, melyet elítélni lehetne, nincs olyan eretnekség, melyet elítélni lehetne, nincs semmi, amire anatémát lehetne kimondani. A hívőknek megmarad egy dogma sértetlen megfogalmazása, amely már nem érvényesül az egyház életében. De pontosan ezt ítélte el az Első Vatikáni Zsinat anatémával, megtiltva, hogy az Egyház által hirdetett dogmáknak valaha is más jelentést tulajdonítsanak, mint amit az Egyház értett és ért: eodem sensu eademque sententia [ugyanabban az értelemben és ugyanazon a véleményen].

Az eszközök azok, melyeket már évtizedek óta működés közben látunk. Az első a nyelv: a „bűn” helyébe a „törékenység”, a „megtérés” helyébe az „út”, az „igazság” helyébe a „megkülönböztetés”, az „Isten törvénye” helyébe pedig az „ideál” lép.

A második a pasztorális gyakorlat, melyet szándékosan kétértelművé tettek: az Amoris Lætitia a lábjegyzeteivel, Fiducia Supplicans és azok az áldások, amelyek áldás nélkül áldanak; és most Prevost stratégiája, amely ebből semmit sem von vissza, hanem hagyja, hogy „nyugodtan” működjön.

A harmadik a képzés: a szemináriumok, a teológiai karok, a katekézis, ahol hatvan éve azt tanítják, hogy a katolikus erkölcstan egy leküzdendő történelmi maradvány.

A negyedik a lelkipásztorok kiválasztása: azokat, akik a kétértelműséget és a tévedést gyakorolják, előléptetik, míg azokat, akik egyértelműen beszélnek, kiszorítják.

És mindez alatt ott van egy szövetség, melyet soha nem haboztam elítélni: a szinodális egyház és a globalista napirend közötti szövetség. Ez nem csupán egy ideológia a többi között, hanem a jobboldali és baloldali ideológiák összesítése, melyek két évszázadon át úgy tettek, mintha egymással harcolnának, miközben az embereket ugyanazon cél felé vezették; egy neo-malthuziánus eredetű szintézis, amely az emberben már nem Isten képét látja, hanem egy kezelendő többletet, és amely ezért még mielőtt keresztényellenes lenne, már eleve embertelen.

Ismerjük összetevőit, és mindegyik a Teremtő által akart rend egy-egy konkrét aspektusát támadja: a természetes család felbomlását; a pánszexualizmust és a gender ideológiát, melyek tagadják, hogy az ember masculum et feminam-ként [férfinak és nőnek] lett teremtve; a vakcinizmus, amely az állam tulajdonává teszi a testet; a környezetvédelem, amely a Teremtő imádatát a teremtmény imádatával váltja fel; a tömeges bevándorlás ideológiája, amely megszünteti a nemzeteket és velük együtt a keresztény népeket; és a csúcson a transzhumanizmus, amely Isten nélküli istenné válást ígér az embernek, amit már az Édenben is megígért a kígyó: eritis sicut dii [olyanok lesztek, mint az istenek].

A zsinati egyház nem szenvedi el ezt a folyamatot, hanem részt vesz benne. Lemondott arról, hogy ítélkezzen a világ felett, és elfogadta, hogy az ítélkezzen felette; abbahagyta a világ megtérítését, és hagyta, hogy az térítse meg őt. Éppen ezért Martini harmadik és negyedik csomója egyáltalán nem olyan csomó, amit ki kellene bogozni: a felbonthatatlan házasság és a szexuális erkölcs nem egy letűnt korszak történelmi héja, hanem maga az evangélium hús-vér valósága, és ezek Urunk szavai – quod ergo Deus coniunxit, homo non separet [amit tehát Isten egybekötött, ember szét ne válassza]. Aki – pápaként – azt állítja, hogy ezeket megváltoztatja, az nem megreformálja az Egyházat, hanem egy másik vallást alapít, és azt annak a romjaira építi, melyet őrzésre megkapott.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2026. október 2.