A történelmi közbeszédben a forradalmakkal szemben kibontakozó ellenrevolúciót tradicionálisan a fehér színnel társítják. Az 1917-es oroszországi bolsevik forradalom leverésére szervezkedő cári katonai csoportokat fehérekként is szokás emlegetni csakúgy, mint például az 1919-es magyar Tanácsköztársaság bukása utáni tisztogatást fehérterrorként aposztrofálni. A fehér szín és az ellenforradalmak kapcsolata egészen a francia forradalom koráig nyúlik vissza.

Rémuralommá válik a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméje
Az 1789-es francia forradalomra legtöbben mint a felvilágosodás kiteljesedésére és a modern polgári progresszió előfutárára tekintenek. A forradalom polgári alapértékeket megfogalmazó és törvénybe iktató első szakaszát azonban hamarosan felváltotta a minden hagyományos értéket megtagadó, irracionális és véresen kegyetlen diktatúra.

Az Európa történelmét hosszú időre meghatározó eseménysorozat ideológiai alapját a felvilágosodás gondolkodói, Voltaire, Rousseau, Montesquieu és mások szabadság-, illetve társadalomeszméi, továbbá az 1789. augusztus 4-én, a „csodák éjszakáján” elfogadott Emberi és polgári alapjogok nyilatkozatában megfogalmazott „szabadság, egyenlőség, testvériség” (Liberté, Égalité, Fraternité) hármas jelszava alkotta.

Azonban sem az abszolút királyi hatalmat negligáló 1791-es alkotmány elfogadásával, sem pedig a monarchia eltörlésével, valamint a köztársasági államrend kikiáltásával nem nyugodtak meg a kedélyek: a forradalom egyre radikálisabb irányt vett.

1792. augusztus 10-én, miután a fellázított csőcselék megostromolta a Tuileriákat, és a királyi palotát védő svájci gárdistákat lemészárolta, a nemzetgyűlésbe menekülő XVI. Lajos királyt a párizsi városi tanács, illetve a tömeg nyomására letartóztatták, majd börtönbe csukták.

Nemzetközi konfliktussá dagad a radikalizálódó forradalom
A nemzetgyűlés – amelyből kiszorították a mérsékelteket – átalakult nemzeti konventté, ebben már csak a radikálisok, a girondisták és a még náluk is szélsőségesebb jakobinusok gyakorolhatták a hatalmat.

A radikálisok kíméletlen harcot hirdettek a nemességgel, a papsággal és a nézeteiket elvetőkkel szemben. 1792-ben felszámolták a szerzetesrendeket, bezárták a Sorbonne hittudományi karát, a papokat deportálták, és meghirdették a „forradalom ellenségeinek” megsemmisítését. A konvent még 1792-ben hadat üzent a Habsburg Birodalomnak, ezzel a francia forradalom nemzetközi konfliktussá szélesedett. XVI. Lajost, mint a „nép ellenségét”, látványos koncepciós perbe fogták, halálra ítélték, majd 1793. január 21-én nyilvánosan kivégezték.

A forradalom katonai sikereinek hatására 1793-ban az európai erőegyensúly megbomlásától tartó Anglia franciaellenes koalíciót hozott tető alá az összes jelentős európai hatalom részvételével. A koalíciós erőktől elszenvedett sorozatos vereségek, illetve a veszteségek miatt a konvent országos kényszersorozást hirdetett.

Vendée tartományban az erőszakos sorozás volt az utolsó csepp a pohárban; a girondisták, illetve a jakobinusok rémuralmától szenvedő néptömeg fellázadt, és elnyomói ellen fordult.

Fehér zászlót bont a lázadó Vendée
A lázadó parasztság arra kérte a Párizstól távoli tartományba visszahúzódott royalista nemeseket, hogy álljanak az élükre, és szervezzék meg a katonai ellenállást a konvent várható bosszúhadjáratával szemben. Henri de La Rochejaquelein gróf, valamint Francois Anthanase Charette de la Contrie, Jacques Cathelineau és Charles-Melchior Artus de Bonchamps vállalták is a felkérést, és a felkelők élére álltak.

A konvent ellen lázadó csapatok a tisztaságot jelképező fehér színű zászlót bontottak: ezzel a fehér vált az ellenforradalom hivatalos színévé. A vendée-i felkelés kitörése óta szokás minden ellenrevolúciót fehérnek nevezni. A „kékek”, vagyis a forradalmat képviselő konvent 45 ezer fős hadsereget küldött Vendée-ba, a veszélyes felkelés leverésére.

A jelentős túlerőben lévő köztársaságpárti haderővel szemben a kevés királyhű katonának, illetve a kiképzetlen, katonai tapasztalatokat nélkülöző paraszti mezei hadaknak nem sok esélye volt, ennek ellenére halált megvető bátorsággal küzdöttek a gyűlölt kékek ellen.

A Katolikus Hadsereg a csapások súlya alatt rövidesen felmorzsolódott, ám a szétszéledt és a környék terepviszonyait kiválóan ismerő parasztok tovább folytatták az ellenállást. A „bocage” (a vidéket jellemző magas és nehezen áthatolható sövények rendszere, a szerk.) fedezékéből rendszeres rajtaütéseket indítottak a portyázó kékek ellen. A sövények rejtekén megbúvó gerillák huhogással jelezték egymásnak az ellenség felbukkanását, ezért is nevezték el őket huhogóknak.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. július 25.