A világ különböző helyein készült interjúk csokrából kiválasztottuk a számunkra legérdekesebbeknek tűnő kérdéseket. Itt átnyújtjuk ezeket Emiliano Tardif atya válaszaival.

15. Mii érez, ha nem gyógyulnak meg az emberek?

Ez részvéttel tölt el, de nem érzem azt, hogy tőlük bármit is vennének. Újra és újra mondom, hogy Jézus soha nem ígérte nekünk, hogy minden beteg meggyógyul, hanem azt ígérte, hogy jeleket ad az evangelizációhoz. A gyógyulások az evangélium hírdetését követő jelek, de nem szükséges, hogy mindenki meggyógyuljon ahhoz, hogy higgyünk Isten igéjének.

Egy napon egy újságíró ezt mondta: „Azt hiszem, hogy fel kellene függeszteni az összes ilyen összejövetelt, mert sokan azzal a reménnyel jönnek, hogy meggyógyulnak, mégis betegen térnek haza. Rosszabb csalódni, mint nem is remélni.” Ekkor azt feleltein neki: „A kórházakat is be kellene zárni, inert a belépők közül sokan négy deszka között a temetőbe távoznak”. Én másképp látom a dolgokat. Azt hiszem, hogy az ilyen összejövetelre érkező betegek, mégha testileg nem is gyógyulnak meg, kaphatnak kegyelmeket. A hit felébredése sokak számára fontos gyógyulás.

Mégha a beteg nem is gyógyul meg, az Ur megáldja. José M. IVoche, a paraguayi Assomption-beli El Diario nevű lap tudósítója „Újra élni” címmel egy nagyon megkapó riportot közölt:

„Mint hervadt őszi virág, ügy élt a férfi. Szomorúan. Várva a halálra. Az évek múltak és a halál, melyet úgy várt, mint a szenvedéseitől való megszabadítóját, csak nem érkezett. Rabnak érezte magát, de nem volt semmi reménysugár, amely a szabadulást meghozhatta volna. Nem menekülhetett. Nincs szomorúbb börtön, mint a tolószék börtöne, mely tragikus tehetetlenséget hordoz magával. Tovább már nem bírta. Negyven évesen a székéhez volt láncolva és családjának lett a rabszolgája. Oda vitték, ahova nem akart menni; az utcára vitték, amikor pihenni akart; lefektették, amikor sétálni akart. Senkinek nem volt rá ideje.
Gondolhatják, mint egy néger, úgy dolgozott húsz éven át, garasonként megkeresve a szükségeset, hogy megnyithasson egy számukra gondtalan életet biztosító kereskedést, de ezzel már nem foglalkozhatott. Minden nap -addig az öt évvel azelőtti vasárnan délutánig ugyanazzal a szorongással ébredt. Akaraterejét összeszedve mindent megtett, hogy tudjon kelni az ágyából, de lábai nem engedelmeskedtek többé. Az ágy végénél a feje fölé szerelt fogantyúkba kapaszkodott és így sikerült felülnie. Nézte a lábait: hatalmas, izmos, atléta lábak; de álomba merültek. Az autóbaleset borzalmas volt, de sikerült túlélnie.

A másik, egy tizenhét éves fiatalember meghall. »Miért nem én haltam meg helyette?- – panaszkodott; szenvedett attól, hogy élőhalottként kell élnie. Elege volt. Amikor legutoljára láttam, levertebb volt, mint valaha. Meg akart halni, de nem volt hozzá elég bátorsága. nem is olyan régen történt valami. A legidősebb fia, mint minden vasárnap, eltolta tolókocsiján a szentmisére. Egész véletlenül találkoztam vele. Felkészültein hosszú panaszlitániájának meghallgatására, azonban már egészen más ember volt. Mosolygott, ahogy évek óta nem tette. Fehér inget vett fel, szomorú szürke zakóját pedig félretette. Ráadásul francia parfümtől illatozott, ami nyilvánvaló jele volt annak, hogy feltámadt a mindennapi életnek.

Miért vágsz ilyen képet?- kérdezte hirtelen. Ki tudja, milyen arcot kellett volna vágnom? Biztos nem a mindenkori szánakozó arcot vágtam, még csak nem is hasonlót. Inkább megdöbbent, csodálkozó lehetett.

A szemem biztos azt kérdezte, mi történt. Tovább mosolygott. Ez csoda! – gondoltam. »Igen,öregem, ez csoda« – mondta, mintha a gondolataimban olvasott volna. És elmesélte az egész történetet. Valójában halottnak hitte magát, mert a lelke halott volt. Remény nélküli, rokkant állapotát nem vállaló ember, aki elfelejtette, hogy a testnek más, a lábnál fontosabb szervei is vannak. »A csoda az egyik éjszaka történt. Gyerekeim elvittek a sportcsarnokba, nagyobb irgalommal viseltettek irányomban, mint valaha; azt gondolták, hogy amikor kijövök, úgy fogok focizni, mint régen. Látod, mégsem így történt. Látszólag ugyanúgy nézek ki, mini régen. De ettől az éjszakától kezdve minden megváltozón.

– Ettől az éjszakától kezdve érezte, hogy hasznos, erős ember; bár járni nem tudott, mégis élettel teli lett. Ettől az éjszakától kezdve újra élni kezdett. Ezen az éjszakán megértene, hogy nincs egyedül, hogy lábának bénasága semmiség volt lelke rákosságával szemben. Es ezen az éjszakán meggyógyult. Meggyógyult lelkének betegségéből, pesszimizmusából, nincs már szüksége lábainak gyógyulására.

16. Hogyan tud boldog lenni annak ellenére, hogy sok beteg keresi fel Önt; hogyan tud együtt élni a fájdalommal és olyan lenni, mint egy az emberi nyomorúság keservét magába szívó szivacs? nem szenved ezeknek az embereknek a fájdalmától?

Megvisel ennek a sok szenvedésnek a látványa, de nem hangol le. Az Úr részvéttel tölt el engem, melv a beteg iránti szeretet egyik foka… Egyébként minden szenvedő előtt Istenünk nagy szeretetének vagyok a tanúja. Ha igaz is, hogy nap mint nap kapcsolatba kerülök az emberi szenvedéssel, az is bizonyos, hogy nap mint nap kitapinthatom Isten irgalmas erejét. Ekkor Pál apostollal együtt ismétlem: „Ki választ el minket Krisztus szeretetétől?” Sem betegség, sem halál nem választ el.

17.  Hogyan „működik” az ismeret szava, amely által felismeri, amit Isten tenni akar?

Semmit sem látok, semmit sem érzek. Azonban belső bizonyosságom van arról, hogy valaki éppen meggyógyul valamiből. A bizonyosság megerősítést nyer, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy a beteg valóban meggyógyult. Belső indíttatásról, a Lélek sugaímazásáról van szó. Olyan ez, mint amikor Péter rálépett a tengerre, hogy a vízen járjon.

Az Úr így szólt egy nap az egyik szemlélődő szerzetesnővérhez: „Mindannyiszor, ahányszor kimondod az ismeret szavát, hitbeli cselekedetet kell tenned csakúgy. mim amikor elismered, hogy jelen vagyok a Szent Ostyában.”

Olyan ez. mint mikor ködben lépünk az útra: kezdetben azt látjuk, ami előttünk van, de ahogy haladunk előre, úgy egyre messzebb látunk. Például, biztos vagyok benne, hogy valakinek meggyógyult a füle. Ahogy kimondom, úgy világos lesz számomra, hogy ez egy asszony, aki meleget érez, még az életkorát is megtudom… ha nem lennék biztos benne, hogy az Úrtól van, asszonynak soha nem merném megmondani az életkorát…

íme itt egy nagyon szép tanúságtétel, melyet Regina Catteeuw nővér adott nekünk 1988. október 10-i levelében:

Tiszteiendő Tardif atya!

Nagy örömmel és hálával írok Önnek, hogy bejelentsek egy hírt: Lucas megszületett. Ő az első gyermeke testvéremnek és feleségének, Maria Rosának, akik 1975 augusztus 22-én házasodtak össze. November 14-én Gandban, Ön azt mondta az utolsó előtti ismeret szavával: „Van itt házaspár, akik már 12 éve házasok és még nincs gyermekük. Egy éven belül csecsemőt fognak tartani karjaikban.” Augusztus 22-én, pontosan a tizenharmadik házassági évfordulójukon megszületett egy fekete hajú, 3650 grammos gyermek. Testvérem karjaiba vette a picit és meghatódottan kiáltott fel: „Oly hosszú ideig vártunk rád és álmodtunk rólad. Minden évben eljött a tavasz és a tél, de te nem jöttél. Hogy miért nem érkeztél korábban, ez titok, egyedül Isten és a te titkod.” Az egész család hite megnőtt. Szerető üdvözlet Maria Rosától, Lucastól és a kis Lucastól.

Regina Catteeuw nővér

A lelki adományok gyakorlása a hitben való növekedés útja. Akárhányszor, amikor ismeret szavát mondok, azzal a bizonyossággal lépek a vízre, hogy az Úr soha nem hibázik. Ez egyben a szeretet útja is, mert a közösséget szolgálja. Minden karizmát sszolgálatra kapunk; ezért ezek egyben a legnagyobb karizmának, a szeretetnek a megnyilvánulásai. Az ismeret szava hitcselekedet annak a részéről is, aki mondja, csakúgy, mint annak a részéről, aki hallja; és Isten, aki adja a hitet, válaszol erre a hitre.

18.  Tesz Ön csodákat?

Egy nap egy kolumbiai újságíró feltette nekem ugyanezt a kérdést, így feleltem neki: semmi ilyesmit. Az egész nagyon egyszerű: imádkozom és Jézus gyógyít.” Másnap az egyik napilapban a következő cikket közölte: „Tardif atya imádkozik és Jézus gyógyít.” Amikor megláttam az újságol, felkiáltottam: „Végre egy újságíró, aki megértett!”

A gyógyítás adománya másokért van, nem pedig azért, aki kapja. Megesik, hogy megbetegszem: ha a gyógyítás adománya magamért lenne, kezeimet a fejemre tenném, imádkoznék és meggyógyulnék, de nem így történik.

Az Arizona-beli Tucsonban kétezer emberszámára tartott hétvégi lelkigyakorlat során az Úr sok beteget meggyógyított, köztük olyanokat is, akik komoly betegségben, pl. ízületi gyulladásban és bénultságban szenvedtek. Vasárnap délután két órára nagyon magas lázam lett. Megfáztam és nagyon nehéz volt megtartanom az utolsó tanítást. A lelkigyakorlat végeztével másfél napig ágyban kellett maradnom.

Azt gondoltam: „Ha a gyógyítás adománya a saját javamra lenne, akkor csak magamra tenném a kezeimet s egycsapásra meggyógyulnék és felkelnék az ágyból.” De az Úr újból megmutatta, hogy nem én gyógyítok, hanem Ő.

(Forrás: Emiliano Tardif – Jose Prado Flores: Jézus a Messiás. Marana Tha Kiadó, 1989)

Létrehozva 2014. március 24.