A szinódus a szinodalitásról 9. tanulmányozócsoportjának zárójelentése megdöbbentő támadás a Szentírás és mindaz ellen, amit az Egyház valaha is tanított a szodómia kapcsán.

A szodómia már nem bűn?

Azoknál, akik hajlamosak rá, az azonos neműek iránti vonzalom már nem tekinthető rendellenességnek? Hamarosan megadják a házasság szentségét az elkötelezett homoszexuális kapcsolatban élő pároknak?

Más szavakkal: megváltoztatta-e az Egyház a véleményét a szexuális perverzió kérdésében, és már nem ragaszkodik ahhoz, hogy a szodomiták hagyjanak fel egy olyan gyakorlattal, amit egészen a közelmúltig egyértelműen elítélt? A Püspöki Szinódus Hivatalából származó legújabb dokumentum alapján minden bizonnyal így gondolhatnánk, mivel az Egyház hagyományos tanítását alaposan elutasítják azzal az indokkal, hogy az továbbra is életben tart egy „paradigmát”, amely a mai világban már nem alkalmazható.

„Az egyház küldetése” – mondják nekünk most –

nem az, hogy elvont módon hirdesse és deduktív módon alkalmazza a megváltoztathatatlan és merev módon lefektetett elveket, hanem az, hogy elősegítse az élő találkozást a feltámadt Úr Jézussal, azáltal, hogy bekapcsolódik Isten népének hitbeli élettapasztalatába.

És ha az élettapasztalat ellentétben áll az Egyház átvett tanításával?

Mi lesz akkor? Miért ne igazítsuk egyszerűen a tanítást a gyakorlathoz? Isten ments, hogy az embereknek a gyakorlatukat kelljen a tanításhoz igazítaniuk. Hacsak persze – mint minden zsarnok – az egyház nem akarná erőszakkal lenyomni a tanítását az emberek torkán akaratuk ellenére, ami miatt az emberek hányni kezdenének.

Ellenkező esetben – úgy tűnik, a dokumentum ezt mondja – mindannyian tehetetlenek maradunk „az elvek és kijelentések, a normák és szabályok meddő és regresszív megkövesedésének kísértése ellen”, amelyek ellentétben állnak „az egyének és közösségek élettapasztalatával”.

Úgy érted, mint annyi normális meleg férfi és nő, akik csak azt szeretnék, hogy az Anyaszentegyház jóváhagyja és megáldja az egyesülésüket, mint mindenki másét? És hogy ezt a pontot még jobban aláhúzzák, a szerzők olyan, önmagukat katolikusnak valló homoszexuális férfiak tényleges tanúvallomásait is idézik, akik büszkén állítják, hogy más férfiakkal házasodtak össze. Ők is teljesen békében vannak ezzel a megoldással, amennyiben úgy látják, hogy ez egyrészt csillapítja saját meleg szex iránti vágyukat, másrészt – saját megítélésük szerint – kielégíti az egyház hitének követelményeit is.

„A szexualitásom” – hangsúlyozza Jason Steidel, a jelentésben idézett két férfi egyike – akit egyébként legutóbb a The New York Times címlapján láthattunk, miközben úgynevezett férje mellett állt, és James Martin SJ atya áldását kapta – „nem perverzió, rendellenesség vagy kereszt; hanem Isten ajándéka.”

Boldog, egészséges házasságban élek, és nyíltan meleg katolikusként virágzom. Évekbe telt, imádkozás, terápia és támogató közösség kellett ahhoz, hogy idáig eljussak, de hálát adok Istennek a szexualitásomért és az életben betöltött helyemért…. Nem könnyű LMBTQ katolikusnak lenni, és sok napon gyászolom a kárt, amit az egyház okozott. De reményem is van. Ferenc pápa pápasága alatt tanúja voltam a megtérésnek az egyház helyi és egyetemes szintjén, és alig várom, hogy segíthessek felépíteni Krisztus testét, amely tükrözi Jézus gyógyító és befogadó szolgálatát.

Úgy tűnik, nincs egyedül. Számos haladó egyházi vezető csatlakozott ugyanahhoz a csapathoz, köztük nem más, mint a jelenlegi washingtoni bíboros-érsek, Robert McElroy, akinek a „radikális befogadás” iránti elkötelezettsége megköveteli, hogy az LMBTQ+ katolikusok – bármennyire bűnbánat nélküliek is legyenek – helyet kapjanak ugyanazon az asztalnál, ahol a heteroszexuális katolikusok étkeznek, ami arra késztette springfieldi (Illinois) püspöktársát, Thomas Paprockit, hogy azt sugallja: egy ilyen, egyértelműen eretnek nézetet vallva McElroy már nem állhat „teljes közösségben a katolikus egyházzal”.

Ez nem jelent problémát viszont Jean-Claude Hollerich luxemburgi bíboros számára, aki már régóta azzal érvel, hogy a „értékmentes” modern tudomány felfedezéseinek köszönhetően ma már tudjuk, hogy az egyház homoszexualitásra vonatkozó tanítása reménytelenül elavult – sőt, egyenesen paleolit korabeli. Ezért azonnal el kell vetnünk, nehogy annyira megkövesedjünk hiedelmeinkben és szokásainkban, hogy soha többé senki ne vegyen minket komolyan.

Például le kell küzdenünk a Teremtés Könyvében szereplő teremtésleírás nyilvánvaló hiányosságait, amely meglehetősen furcsán feltételezi, hogy Isten valóban férfinak és nőnek teremtett minket, és hogy a házasság és a család intézménye természetesen következik ebből. Egyáltalán nem így van, mondja nekünk. Ehelyett „a szöveg szinodális értelmezését” kell alkalmaznunk, hogy lássuk: valójában a „humanitást” teremtette Isten, nem pedig a férfiakat és a nőket. Az ilyen bronzkori bináris megközelítéseknek helyet kell adniuk egy sokszínűbb elképzelésnek arról, hogy az ember hogyan választja meg párját.

„Mi, mint Egyház, az emberiség részét képezzük” – emlékeztet minket –, „és arra vagyunk hivatottak, hogy az emberiséget szolgáljuk.” Igen, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy az a legközelebbi szikláról le akarja vetni magát.

Nos, íme az én bináris megközelítésem, amely kevés mozgásteret hagy: vagy a szodómia bűn, amely esetben azoknak, akik azt gyakorolják, bűnbánatot kell gyakorolniuk, és Isten kegyelmével meg kell próbálniuk túllépni rajta; vagy, ha nem bűn, akkor dobjuk ki az Ó- és az Újszövetséget, valamint minden más természeti és kegyelmi korlátozást, egészen az Édenig visszamenőleg, a bűnbeesés előtt és után – így a szexuális területen semmi sem maradna, amit tiltani lehetne.

Vagy támogatni, ami azt illeti. Mint például a tisztaságot, amely manapság egyre szükségesebb és hősiességet igénylő gyakorlat, hogy az ember szexualitását Jézus Krisztus mintájára az önuralom szabványához igazítsa. Végül is nem ez az Egyház valódi küldetése? Hogy segítsen mindannyiunknak tisztább életet élni, hogy felcsillantsuk azt a képet, amelyre eredetileg teremtettünk, és így egyre tökéletesebben növekedjünk Isten hasonlatosságára?

A lényeg itt az, hogy az Egyház sem most, sem pedig valaha sem foglalkozott pasztorális szempontból a bűn terjesztésével. Feladata, hogy mindent megtegyen azért, hogy segítsen nekünk eljutni a mennybe, ami azt jelenti, hogy mindannyiunkat arra ösztönöz, hogy szentek legyünk. Igen, még a szodomiták is. Feltéve persze, hogy ők is, mint mi többiek, feladják bűneiket.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2026. május 22.