Saját környezetemben már nem egyszer meséltem el ezt a történetet, de az Úr ezen buzdítására: „Írj, beszélj az én irgalmasságomról” (Napló, 1448), szeretném most mindezt a Szeressétek egymást! olvasóival is megosztani. Sok év telt el már az esemény óta, (pontosan tizenhárom), de mélyen megmaradt emlékezetemben, és azt hiszem, örökké velem marad.

Vasárnap volt, nyári szünidő. A következő héten terveztünk férjemmel és két lányunkkal (5 és 11 évesek) elutazni a családunkhoz egy kis nyári pihenésre. Éjszaka a kisebbik lányunk váratlanul nagyon lebetegedett. Gondoltam várok reggelig és akkor elmegyünk a rendelőbe, de állapota gyorsan rosszabbodott, így mentőt kellett hívni. Végül a gyerekorvossal való telefonbeszélgetés alapján, már nem is vártam meg a mentőt, hanem a teljesen legyengült gyereket taxival vittem be a kórházba.

A gyerekkórházban agyhártyagyulladás lehetőségére mutattak rá az orvosok és átküldtek a felnőtt kórház járványokkal foglalkozó osztályára. Ott először a felvételi osztályon, majd a szakosztályon is megerősítették a diagnózist. Felszólítottak, hogy adjam beleegyezésemet a gyermek lumbál punkciójához (gerincvelő folyadék levétel – ford. megjegyzése). Haboztam, de a doktornő kifejezetten felháborodott, így adva értésemre, mekkora veszélyben van a lányom. Aláírtam az engedélyt. Délig az infúzióra kötött gyermekem mellett voltam. Hazatérve elmeséltem az idősebbik lányomnak (férjem akkor még nem jött meg a munkából), hogy mi is történt a kórházban – de csak nagyobb vonalakban. Első reakciója az volt, hogy elsírta magát – de nem a testvére miatt, hanem, mert nem utazunk el vakációzni. Úgy döntöttem, hogy nem hallgatok el előle semmit, elmondom a teljes igazságot. Megint kitört rajta a sírógörcs. Egy idő után így szólt: „Mami, nemsokára 15 óra van, és Jézus Urunk azt mondta, hogy senkitől sem tagadja meg a segítséget, aki ebben az órában kéri Őt.” Az irgalmasság rózsafüzére előtt hangosan kérte, hogy testvére gyógyuljon meg, és hozzátette, hogy ne kelljen rajta punkciót végrehajtani.

– Sajnos a „csapolást” végre kell hajtani, ne kívánj túl sokat az Úristentől – válaszoltam neki.

– De én nem akarom, hogy ilyet csináljanak vele – alkudozott –, hiszen Jézus azt mondta, hogy semmit nem tagad meg. Hivatkozott másodszor is az Úr szavaira.

Másnap reggel hívtam a kórházat, hogy megérdeklődjem, hogy van a kislányom. És ezt hallottam a telefonban: „Jöhet és elviheti gyermekét!” Az első pillanatban megdermedtem. Átfutott rajtam a gondolat: „élve vagy halva?”

Még ugyanaznap a lányunk épen és egészségesen visszatért otthonunkba. A lumbál punkciót nem kellett rajta végrehajtani. Pár nappal az események után elutaztunk nyaralni, úgy ahogy azt terveztük.

Hozzáteszem, hogy a hazamenetelnél ugyanaz a doktornő volt jelen, aki a felvételnél. Láttam a szemében a csodálkozást és a meglepettséget, de nem volt bátorságunk kommentálni a történteket. Az Isteni Irgalmasság kézzelfogható bizonyítéka önmagáért beszélt.

Rita

Forrás

Létrehozva 2026. május 23.