Itt születtem. Belfort-ban kellett volna meglátnom a napvilágot, szüleim ugyanis ott telepedtek meg, de az akkori nők – ellentétben a maiakkal, akik városba mennek szülni – szívesebben mentek vidékre, hogy ezt a természetes tettet a természethez a lehető legközelebb vigyék végbe. Így történt, hogy én pisztránghordozó patak partján, egy kaptárokkal és gyümölcsfákkal övezett nagy, négyszögletes házban születtem, olyan falu bejáratánál, ami sokkal alkalmasabb volt gyermekek számára, mint a másik, minthogy a helyi ipar számos szórakozási lehetőséget kínált nekik. Egy nyivákoló fűrész késő estig hasogatta a rönkfát és vágta a bükkfa ágait, egy malom kis gátjai rengeteg apró halat fogtak föl, s ezek brit gránátosok pontosságával manővereztek, de csodálatos alakzataik a legkisebb riadóra is csillagszerűen szétrebbentek; egy fehér fagyűrűkkel és könnyű formákkal telt facipőműhely: az elegánsak számára gondolaszerűen fölemelkedő heggyel, a falusi csónakosok számára meg afféle vitorlás hajóorrhoz hasonlóan; egy almaborsajtó hatalmas köve, mégpedig egy huszonöt méter magas hársfa árnyékában, ami valamikor a szabadság fája volt, akkor amikor még semmi sem volt kevésbé szabad, mint egy fa, semmi sem kevésbé magasztos, mint a hárs.

A falu többségét pietisták, kisebbségét lutheránusok és néhány olyan közömbös alkotta, akiket a lutheránusok és a pietisták egyhangúan pogánynak nyilvánítottak. A pietizmus lelkipásztorok és szentségek nélküli szekta. Akit követői közül kijelölnek, az mondja az imákat, olvassa az írást, amikor a közösség vasárnaponként egy hangárban vagy egy pajtában összejön. Ezek a hívők állandó készséggel idézték az írásokat és hozzászoktak a népszerűtlenség elviseléséhez. Metsző szigorúságukat, jelentős változás nélkül, az amerikai western-filmekben láttam meg ismét, nevezetesen az idézeteket mondogató puritán pionírok alakjában. Ezek mindig készen álltak arra, hogy a cselekvési láztól égő hősnek késleltető verseket idézzenek. Ez lehetett a végszó is, s persze soha nem helyzethez illő. A mi falusi idézgetőink is szívesen tékozolták oda nem illő bibliai szólásaikat, mégpedig oly lehetetlenül nyugodt hangnemben azzal szemben, amit nekik mondtak, hogy az egész, beleértve saját magukat is, valahogy időbeli késésbe került.

Legszívesebben az Ószövetséghez fordultak, mert ez az erősek szövetsége volt. Asszonyaikat is előszeretettel nevezték Ruthnak vagy Eszternek. Vallásuk, minthogy a forrásokhoz akart visszatérni, keresztezte az Evangéliumot, s a bűnös világból, amit ők sajátos történelmi ízlésük szerint madianitákkal és filiszteusokkal népesítettek be, visszatértek az idők kezdetéhez. A lutheránusok nem állhatták őket, számbeli fölényük meg azon kellemetlen érzésük miatt, amit a pietisták bennük keltettek, a pietisták mellett ugyanis a lutheránusok csak félig reformáltaknak érezték magukat.

Az emberek Foussemagne-ban sem voltak gazdagok. Colombier-Chátelot-ban viszont kimondottan szegénység uralkodott. Nagyszüleimnek pénzhiány miatt el kellett hagyniuk a patakparti négyszögletes házat. Egy vályoggal kiigazított, közepes nagyságú ház emeletén laktak, két helyiségben. A nedves kövezetű földszinten egy öreg néni húzta meg magát, aki mindig rongyokba volt burkolva, úgyhogy csak az orra meg az ujja hegye maradt látható. Vízből, kertje zöldségeiből meg az első emeletről lehullott morzsákból élt. Foghíjas, létraszerűen meredek lépcső vezetett fel a mi lakásunk legfontosabb helyiségébe. Felszerelése egy fával működő tűzhelyből, egy víz nélküli kő lefolyóból (nem volt se meleg, se hideg víz), egy szakadozott viaszosvászonnal letakart asztalból meg egy üveges konyhaszekrényből állt. Azt hiszem, soha nem volt kísértésem, hogy ezt titokban ki merjem nyitni; mélyében különben sem rejtőzött más, mint gyönge fűszerkészlet.

Aludni a másik helyiségben szoktunk. Nagyapám egy magas támlájú hajóágyon; erről ugrott le reggelenként, hogy elvégezze zsandárkorában megszokott gyakorlatait. A hajlítgatások, a törzsfordítások és a lábrugózások mindvégig megőrizték fiatalemberre jellemző egyenes tartását. Nagyanyám a padláslépcső alatt aludt, én meg lábánál, puha gyapjúmatracon.

Természetesen én keltem fel utoljára, de ez még akkor is nagyon korainak tűnt, pedig már hallottam a szomszéd udvarból a kaszálni készülők fenőkövének zörgését – akkor még nem ismertük a drága gépeket -, a nyakba vetett gyeplők csattanását, meg a kocsirúd mellől menekülni vágyó ló utolsó haszontalan nyihogását. Először a konyhába mentem, megittam egy bögre tejet, aztán irány a patakhoz, hogy egy kis vízzel benedvesítsem a bal és a jobb szememet. Visszatérve leültem az ablak széles párkányára, nézegettem a nappali világosságot, ami olyan volt, mint egy kékbe öltözött, lassú mozgású dáma, aki semmihez se ér hozzá.

Létrehozva 2013. január 30.