Tíz óra körül nagyanyám némi ennivalót rakott egy szatyorba, s elindultunk nagyapámhoz a mezőre, ahol, mert nem voltak gépei – másoknál korábban kellett elkezdenie és később befejeznie a munkát. Egy darabig szűk, poros ösvényen gyalogoltunk, aztán mikor már hallottuk, hogy a fenőkő sziszegve csúszkál a kasza élén, hamarosan megérkeztünk vagy az éppen szőke búzatáblához vagy a zöld növénnyel teleszórt mezőhöz.

Ebédünket igyekeztünk a hűvösben elhelyezni: vagy egy fa tövébe vagy egy forrás áttetsző, jéghideg vizébe, aztán mi is nekifogtunk a munkának. A gabonával nem nagyon boldogultam, ahhoz ugyanis erő kellett, mert nehéz volt, na meg óvatosság, hogy ne hulljon ki a mag. Ahhoz viszont megvolt a képességem, hogy szénakaszáláskor segédmunkaerő legyek. Az égető hőségben számtalanszor kellett végezni ugyanazt a mozdulatot; a végeláthatatlan mezőn szétszórt száraz füvet a nap felé kellett forgatni, halomba hordani, aztán kerek boglyába rakni, majd az egészet ráemelni egy széles pallóra, amit egy szürke, legyekkel borított szerencsétlen ló húzott egyik helyről a másikra. Feladataim közé tartozott, hogy egy mogyorócserje-ággal elűzzem róla a legyeket.

Nagyapám méretemhez szabott munkaeszközöket fabrikált nekem: kis gereblyét, aminek csak egyik oldalán voltak fogak, így csökkentve a kockázatot, ha netán ráesnék, meg egy kis favillát, hegyét gondosan letompítva. Nos mindezekkel gyakorolgattam magam, s közben azzal szórakoztam, hogy valami hasznosat végzek. Az igazat megvallva utáltam a mezei munkát, bármily csekély rész esett is rám. A mezők túlságosan kiterjedtek, a kocsi túl magas, az ég túl érzéketlen, és a ló túl nagy volt. A nap fénypontjának azt tartottam, amikor az árnyékban kibontottuk ebédünket a nedves, piros csíkos vászonból; a kenyér egyik oldala kicsit megpuhult, ott, ahol a borral színezett limonádés üveg oldalához ért. Az üdeségnek ezt a pillanatát megrontotta a hazatérés távlata, amikor is fullasztó porban az izzadás órája következett: a hatalmas szénakötegeket halomba rakva el kellett helyezni a padlás gerendái alá. A természetből nem szerettem mást, csak a vizet, annak áttetsző és szabad voltát; az emlékezet nélküli vizet, és – amint az öreg Homérosz mondja – a szabadon áradó vizet.

Nagyapám szocialistának vallotta magát, s ez a hitvallás nem kedvezett a csendőrségben való előmenetelnek. A néhány kilométerre eső templomban csak temetés alkalmával volt látható. Vallásról soha nem beszélt, még annyit se, hogy gúnyolja a plébánosokat, akik különben is ismeretlenek voltak a mi kerületünkben. A protestáns lelkész benézett néha a faluba, de nem emlékszem, hogy kíváncsisága odáig űzte volna, hogy hozzánk is betérjen. Minthogy engem nem vittek el temetésre, fogalmam sem volt, mi a mestersége ennek a feketébe öltözött embernek, akire a lutheránusok tisztelettel, a pietisták pedig gyanakvással tekintenek.

Igaz, nagyapámnak nem volt vallása, volt viszont erkölcsi meggyőződése, s ennek többletét készséggel megosztotta a rászorulókkal. Született igazságtevőként a falu viszályaiban ő képviselte a jogot és az igazságosságot. Közbelépéseivel csak barátokat szerzett magának. A csökönyösökkel szemben plakátok segítségét vette igénybe. Nagy betűkkel ilyesféle szentenciákat írt: „Imádkozz kevesebbet, és ne lopj többé!” A plakátot aztán kiakasztotta az út szélén, kerítése sarkára. Közben mosolygott a bajsza alatt. A falu nem vette zokon szigorúságát, „ismerte ugyanis a növényeket”, nagyon jól tudta kezelni a gonosz sebeket. Gyakran folyamodtak az ő szolgálataihoz, miközben a székhely odaadó, de föllelhetetlen orvosára vártak. Szobánkban egy régi gyógyszerszekrény dugig volt szárított füvekkel, dobozba vagy zacskóba rejtett porokkal, valamennyin gondos felírás. Meg volt tiltva, hogy valamihez is hozzányúljak, de nem is gondoltam ilyesmire. Volt énnekem elég fajátékom, amiket a leleményes szegénység készített, méghozzá a szemem láttára, abban a deszkaműhelyben, ahol a javításra váró mezőgazdasági eszközöket tartották. Nem minden gyerek ismeri azt az örömet, hogy a neki szánt ajándék, a hulló forgács között, szeme láttára nyeri el alakját, és az érdes kéz, ami éppen csak hogy letette az ásót vagy a csákányt, egyszer csak – varázslóhoz hasonlóan – előhúzza a kész játékot. Azóta tudom, hogy a mesekönyvekben miért ábrázolják a varázslókat gyakran öreg ember képében.

Mondanom sem kell, hogy így aztán volt nekem bodzasípom, mogyorógally íjam, száraz nád nyílvesszőm, s valami fecskendőfélém, amivel lelocsoltam a saláta ágyásunkat tönkretevő kóbor kutyákat. Év végén meg összegyűjtöttem két-három ezüstöt, amin aztán vehettem édesgyökér-tekercset. Schwob nagyanyám, akiről már beszéltem, minden évben egy fél napóleont adott unokáinak. Nagyapám nem tudta követni ezt a szokást, viszont aprópénzét egy valamilyen köhögés elleni pasztillákat tartalmazó öreg dobozba rakta, és ezzel felbecsülhetetlen értékűvé tette ajándékát. Mindig peremmel ellátott dobozkát választott, hogy meg ne vágjam magam. Ma már azt kérdezem, vajon köhögés miatt vásárolta a pasztillákat vagy a dobozért?

A vasárnap az Úr napja volt a lutheránusok számára, akik olykor elmentek templomukba, valamint a pietisták számára, akik kis csoportban tartottak összejövetelt – a filiszteusok értetlen tekintetétől kísérve.

Nekünk a nagy mosdást jelentette, mégpedig a pisztrángos patak friss vizével. Fürdés után nagyapám valami rummal kevert kamillafőzettel bedörzsölte a fejemet, gyűrűbe göndörítette hosszú ideig őrzött szőke fürtjeimet. Anyám öccse, aki velünk élt, elvitt horgászni. Szívesen horgászgatott, fittyet hányva minden rendszabálynak. Ez a kalandvágyó, meg-megszökő fiatalember képviselte szememben azokat a tulajdonságokat, amelyeket a legjobban irigyeltem: erős volt és merész, a vad játékokban ügyes s affajta bozontos barna szépség, amilyennek az ember Hauts de Hurlevent Heathcliffjét képzeli.(E. Bronté: Üvöltő szelek) Anyámnak volt egy másik, szőke, finom lelkű muzsikus fivére is. Az ő szelíd magatartása csillapította le a másik báty nyughatatlansága miatt felháborodott szomszédokat. Fiatalon halt meg, „mellbetegségben”, mint mondták akkoriban. Nem tudom, ismertem-e valóban, vagy csak egy hegedűn játszó angyalra emlékezem, aki éjjel szállt le a tanya udvarára, s már jóval hajnal előtt visszatért a mennybe… Vagy csupán a kedvességét és szerencsétlen sorsát idéző elbeszélések ragadtak meg bennem…? Ő is szép volt, mint családunkban mindenki, kivéve az én kis ügyefogyott személyemet. Amikor kicsit nekikeseredve néztem magam az ablak homályos tükrében vagy a konyhakés pengéjén, csak orrom tükörképe meredt vissza rám.

Létrehozva 2013. január 30.