Kis termetű, finom alkatú nagyanyám, röpködő fehér hajtincseivel a fején, olyan madárkához volt hasonló, akit egy jóindulatú, de zord zsandár tartott fogva. Egész álló nap dudorászott, miközben járt a keze; a padláson, a konyhában, mosás közben a patak partján, gereblyével a mezőn, szedret gyűjtve az erdőben. Dalocskái a „Belle Epoque”, a századforduló repertoárjából kerültek ki: rendszerint holdbéli lovagokról szóltak, akik varázsos keringőt lejtettek kedvesükkel. Olyan volt mellette az élet, mint valami édes-bús operett: a szegénység köntösében és a közönség elismerése nélkül egy törékeny, munkában elcsigázott hamupipőke játszotta el szerepét, aki soha sem érte meg, hogy szürke ruhája csillogó báli ruhává, tökhéjai meg ringó hintóvá változzanak.

Esténként ölébe vett, s egy maga költötte altatót énekelt, ismételt fáradhatatlanul: „Ott nagyon messze, ott nagyon messze, ott, ott, messze, messze”. S ezt énekelgette jó negyed órán át. Ez a valamennyi hangnemben ismételt „ott nagyon messze”, mosolyt csalt arcomra és álomba ringatott. Talán ezért tudom másoknál jobban elviselni a liturgia bizonyos felsorolásait. Amit mások túlságosan hosszúnak tartanak, nekem inkább rövidnek tűnik.

Míg a jó idő tartott, hetenként egyszer bevitte a zöldségfélét a piacra. Láttam, amint kora reggel nekiindul a megyei székhely felé vezető, vízmosta úton. Alig volt magasabb, mint a kerítés. Kis kocsin húzta a zöldbabot, a zöldborsót és a sárgarépát. Kerülgette a pocsolyát, olykor meg-megbotlott egy kőben. Délután ért vissza, néhány sous-val a zsebében. Gyorsan ledobta sáros cipőjét, facipőbe bújva újrakezdte a „zöldségtermesztő epizód” által megszakított alázatos szolgálatát: gondozta az állatokat, táplálta a családot, takarított, ringatta unokáját, este pedig, a nap lezárásaképp becsukta az istálló, a pajta, a ház és a szoba kapuit. Utolsóként feküdt le, miután elfújta a lámpát.

Soha nem kaptam tőle mást, mint piskótát és simogatást, na meg hatalmas, cuppanós, falusi csókokat. Soha nem láttam haragosnak, de még csak rosszkedvűnek sem. Fájdalmait és bosszúságait énekébe öntötte, ezek fölreppentek a madarakhoz és el is szálltak velük együtt. Maga volt a szelídség és az elfogadott fájdalom meg mindaz, amit csak a zene tud kifejezni, amikor már senki nem tud többet mondani.

Nem járt, hanem szinte futkározott: a tűzhelytől a lefolyóig, eleséget szórt a tyúkoknak, kocsiját tolva az úton, mégpedig egy teljesen fölhúzott mechanikus játék lendületével és hírtelenségével. Fáradhatatlan volt, legalábbis mi azt gondoltuk, látva, hogy mindig előre dőlve ül, a lábát a szék alatt szépen összeteszi, indulásra készen. Nem volt idős, mikor meghalt. Betegségének akkor vészes vérszegénység volt a neve; most valami tudományosabb címkét kapott, de ettől még nem ismerik jobban.

Besancon protestáns kórházába vitték. Anyámmal mentem meglátogatni. Úgy tűnt, hogy a város és a sok pompás homlokzat – ami eddig számunkra a világ minden gazdagságának megtestesítője volt -, most üres és esőverte. A kórház nővérei, ismerve súlyos állapotát, egy tágas terembe helyezték el, a függöny nélküli ablakai a kertre néztek. Nagyanyám már nem volt egyéb, mint fehérség fehér haja alatt. Aprócskán összekuporodott az ágy közepén, mintha nem merte volna elfoglalni az egész helyet. Nem lázongott, most sem volt kevésbé kedves, csak kicsit távolabbinak tűnt. Megilletődve viselte, hogy kiszolgálják, méghozzá tanult hölgyek, akik be-benyitottak hozzá, aztán visszaléptek, mivel soha nem volt semmi kívánsága. Most sem foglalkozott magával többei, mint egyébként. Utolsó szavai valaki más szenvedése iránti együttérzését fejezték ki. Ágyával szemben egy feszület függött. Olvasásra már alkalmatlan, meggyöngült szemét gyakran emelte rá. Egy napon, s ez volt az utolsó, hosszan nézte, s a sorsára egyáltalán nem gondolva szelíd együttérzéssel ezt mondta: „Ah, szegény ember!” A kimerült madár ezzel az elhaló csipogással az ág végére szökkent, s az ág letörött alatta.
E két, végeredményben talán nem is olyan öreg embernél töltöttem a szünidőt, akik mindent elkövettek, hogy helyettesítsék szüleimet. A vakáció végére megerősödtem, kiismertem magam a falusi dolgokban és elég ügyesnek is bizonyultam. Boldog gyerek voltam egy kis faluban, ami nem is volt már túlságosan falu.

Colombier-Chatelot bizonyára nem volt „jóléti társadalom”-nak nevezhető, inkább nem-fogyasztó társadalom volt, ahol a lehető legkevésbé vették igénybe e világ tünékeny javait, megelégedtek kevéssel, kevesebbel, a semmivel is. A végsőkig elaprózott föld jövedelméből senki sem tudott megélni, s mindenki művelt valami második mesterséget. Ez kocsis volt, amaz meg ács. Egyre ritkábban ugyan, de még az is előfordult, hogy valaki az ablakpárkányon órát javított, felhasználva a nappali világosságot. Megindító látványt nyújtott, amint egy paraszt vastag, kicserepesedett ujjaival, elszánt türelemmel próbálta meggyőzni a hajszálvékony csavarokat: álljanak már össze kis fémkagylójukban! Sok család küldte fiait és lányait a szomszédos székgyárba vagy pedig a város nagyüzemébe. Ez az utóbbi minden reggel teherautókkal szedte össze a környékről a munkásokat.

Még a kiegészítő fizetéssel is szegények maradtak: sok házban csak földpadló volt. A pajtában is csak azért fektettek le valami deszkát, hogy a takarmányos szekér ne vágjon keréknyomot. Az emberek csak a léthez legszükségesebbet kérték, s így a szükségesnek jó részét még fölöslegesnek is minősítették. Az élet az évszakonként változó mindennapi kötelességek sorozatából tevődött össze; senkinek sem állt módjában, de még csak nem is gondolt rá, hogy ezek alól kivonja magát. A hagyományos kísértések közé tartozott: a telekkönyvi csalás, a szántóföld méreteinek megváltoztatása oly módon, hogy a határkő egy éjjel észrevétlenül kicsit messzebb vándorolt. Lehet, ismertek mást is, de ezeket nem tudtam fölfedezni.

Létrehozva 2013. január 30.