A pietisták kiválasztottaknak tartották magukat, ebből a tudatból jókora büszkeséget merítettek, ráadásként még némi türelmet is. Mi a magunk számára a kiválasztottság kissé eltérő eszményét alakítottuk ki, ami természetesen nem fölülről, hanem innen, lentről származott. Hitetlen erkölcsi meggyőződésünk az értelemre épült. A kötelesség teljesítése és a nyugodt lelkiismeret volt az egyetlen szűkös jutalom. A legpompásabb elképzelések a jobb jövőre vonatkoztak: a néphit szerint ennek kell majd fölváltania a jelenlegi világot. A jóról és a rosszról alkotott fogalmunk, amit a vallás inkább csak tilalmakkal írt körül, nagyjából megegyezett a pietisták és a lutheránusok ilyen fogalmával. Egyszerűen voltak olyan dolgok. amelyeket „meg kell tenni”, s olyanok, amelyeket „nem tesz az ember”, vagy mert Isten így akarja, vagy mert a józan ész ezt diktálja – kinek-kinek a meggyőződése szerint. Hívők és hitetlenek azonban ugyanazokat a terheket hordozták, lassan ugyanazon cél felé tartottak: az utat olykor egy fa alatt terített esküvői asztal, egy szép nyár vagy harmonikadallam tette derűssé. Az emberek, szerintem, nem vetettek fel kérdéseket. A vallás egyeseknek már eleve megadta a válaszokat, s nem lett volna illő további kérdéseket megfogalmazni; a hitetlenek pedig nem remélhették, hogy esetleges kérdéseikre bárkitől is választ kapjanak.

Igen boldog gyerek voltam, s mindent összevetve, könnyű volt engem boldoggá tenni. Egy ceruza meg néhány papírlap órákra biztosította környezetemben a nyugalmat. Miután papíromat már jól befeketítettem, tovább rajzoltam a viaszosvászon abrosz belső oldalára, a széktámlákra, meg mindenre, amit kár nélkül befirkálhattam. A különféle emberkék, mozdonyok meg rejtélyes arabeszkek egyértelmű csodálatra késztették enyéimet. Majdhogynem varázslatnak tartottak egy rajzot: a hálóba fogott és a fehér papír partjára vont valóság volt. Mintha a láthatatlan világból egy szép halat húztam volna elő, úgy csodálkoztak fogásomon. Mindig gondoskodtak ceruzáról. Miközben a polgárság gyanakvással tekintett a művészi adottságokra – a mesterművek ára valóságos megrökönyödést keltett az értékpiacon -, az egyszerű nép ezzel szemben a legnagyobb tisztelettel adózott „rajz adottsága” iránt, s ez birtokosát kivételes, kímélendő lénnyé tette. Amikor nincs az embernek semmije, híjával van a kifejezés eszközének is. A rajz foglalja le és jutalmazza legjobban a figyelmet. Mivel családunkban teljesen ismeretlen volt ez a hajlam, néha meg is kérdeztem magamtól, hogy ugyan honnan jött ez az adomány. Azt hiszem, nem volt más, mint lustaságom természetes következménye. Szívesebben ábrázoltam a világot otthon, csakhogy ne kényszerüljek kimenni és személyesen megvizsgálni.

Akárhogyan is van, az a szokásom, hogy órák hosszat megmaradtam egy ív papír előtt, s innen az élet meg a mozgás semmiképp sem volt hajlandó a kilépésre, igen hamar megízleltetett velem egy bizonyos magányt. Rendkívüli adottsággal rendelkeztem az események kikerülésére. Ma már örömmel és könnyedén nyugtázom, hogy csodálatosan ,.távolélő” gyerek voltam, olyannyira az, hogy soha nem tudtam leírni, hogy „ott voltam”, „ez meg ez történt velem”. Elég egy pillanatnyi álmodozás vagy összeszedettség, hogy azonnal felidézzem magamban annak a távoli időnek minden érzéki benyomását: a kert bejáratánál csillogó ribiszke zamatát, a patak görcsbehúzóan hideg vizét, a vízinövények éles leveleit a csatorna közepén, nagyanyám konyhai dudorászását, de nem emlékszem egyetlen olyan történetre vagy esetre, amelynek én is részese lettem volna. A hang zengésére  emlékszem, a szavakra nem; semmire sem, ami velem történhetett. Talán enyéim intéztek mindent úgy, hogy velem ne történjék semmi.

Vagy csak majdnem. Mert nem ők rendelkeztek sem a háborúval, sem a békével. Ritka emlékeim között talán a legrégebbi a belfort-i pince. Itt sebesültünk meg, anyám és én, egy akkoriban nagyon tekintélyes, hétkilós bomba robbanásakor. Nem akartam otthagyni anyám szoknyáját, azért a szalmával megtömött nagy faládáért, ahová riadókor a helybéliek eldugták kicsinyeiket. Ellenállásom miatt a pinceablak alá helyeztek el, gondolván, hogy ott biztonságban, leszek az esetlegesen becsapódó lövedékek ellen. A fekete keresztalakban érkező „galambok” (így nevezték a repülőgépeket) aznap több bombát szórtak a városkára. Az egyik a mi házunk előtt hétméteres darabon fölszakította a járdát. A robbanás erejét ugyan enyhítette az ablakhoz helyezett homokzsák, de a prognózis nem vált be: a pincében, sőt az egész városban mi voltunk az egyedüli sebesültek. Anyám a jobb karján én meg a bal lábamon sérültem meg. Kétéves voltam. Emlékezetem őrzi annak a néma pillanatnak a képét: árnyakkal telt pince, egy lámpa gyönge fénye, bölcsőben lapuló néhány gyerek.

A kórházban sebeinket vizsgáló orvos az enyémet súlyosnak találta. Hogy elkerülje a bonyodalmakat, le akarta vágni a lábam. Háború volt, s a sebészeknek volt mit tenniük. Anyám, maga a megtestesült energia, azzal fenyegetőzött, hogy velem együtt azonnal kiugrik az ablakon. Próbálták neki magyarázni, hogy inaim szét vannak roncsolva, ujjaim érzéketlenek, úgyis torz lábam lesz, nem is beszélve a vérmérgezésről, ami könnyen bekövetkezhet.

Mindez semmit sem használt, anyám tartotta magát, s minthogy kék szemében volt valami, ami nem hagyott kétséget afelől, hogy meg is teszi, amit elhatározott, beleegyeztek. hogy nem amputálják a lábam. Sebeink minden várakozás ellenére begyógyultak, s repeszeinket egy bomba alakú, csavaros öngyújtóban magunkkal hozva, elhagytuk a kórházat.

Nagyszüleimhez utaztunk. A vonatban egy mindenféle kitüntetésekkel meg katonai szereléssel csörömpölő tiszt kötésünk láttán megkérdezte, mi történt velünk. A német barbárságot szidalmazva leakasztotta az egyik medáliát s fölém hajolva kabátomra tűzte; vagy csak fiatal és ragyogóan szőke anyámat akarta közelebbről megnézni?

Minthogy az országút jó néhány kilométerre arrébb húzódott, kiestünk a kereskedelmi, a katonai és a vásári forgalomból. A politikából is. Colombier-Chatelot-ban híre sem volt azoknak a nyilvános összejöveteleknek és politikai ellentéteknek, amelyek rendszeresen fölhevítették Faussemagne-t. Apja, nagyapja után – s minden bizonnyal fia és unokája előtt – egy márki uralkodott ezen a vidéken. A vörösöket leszámítva minden vita nélkül, szinte szokásszerűen, mindenki őrá szavazott: tulajdonságai vagy egyszerűen márki-volta miatt; az alacsony sorból való választó bizonyára elégedett volt azzal, hogy a régi jobbágyok leszármazottjaként kötelezheti a márkit valamire. A jobboldali választók előtt a politika nem örvendett jó hírnévnek. A jobb érzésű ember éppúgy távol tartotta magát a politikától, mint az alkoholtól, kivéve sürgős eseteket, egy nagyobb rossz elkerülése végett. A szavazási iroda eleve gyanúsnak minősült; hogy valaki oda belépjen, ahhoz a monseigneur engedélyét kellett megkapnia.

Fölösleges mondani, hogy ezzel ellentétben a baloldal számára a politika a szellem legmagasabb rendű tevékenysége, a legszebb mesterség volt – az orvosé után. Szüleim különben a politikának köszönhetik, hogy találkoztak. Nyitott szellemű anyám Belfort környékén részt vett egy munkásgyűlésen: huszonöt évének lendületével, lehengerlő intelligenciával és csodálatosan zengő hangján apám a szocializmusról beszélt. Ettől kezdve anyám, a szocializmus iránti szeretettől vezérelve, figyelemmel kísérte őt minden gyűlésen, egészen az anyakönyvi hivatalig. Amikor elmesélte ezt a históriát, nem sokat értettem az egészből. Számomra szüleim öröktől fogva a szüleim voltak, s nem tudtam elképzelni létezésük egy olyan pillanatát, amikor még nem voltak azok. Közös életük becsületes volta és természetes méltósága azt sugallta, hogy a házasság valami olyan dolog, ami soha nem szűnhet meg, soha nincs vége, következésképp kezdete sem volt.

Egy belfort-i utca kis lakását osztották meg egy másik bérlővel, a ház egy szürke, fűvel benőtt üres telekre nézett. Anyám a szocialista federáció újságját árulta az utcán. A lapot teljes mértékben apám írta, akit forradalmi magatartása miatt akkortájt bocsátottak el tanítói állásából, s ezzel nélkülözésre ítélték.
De számára a politika volt az első.

Létrehozva 2013. január 30.