Ha megírnám valamelyik kedvenc haladáromnak levélben, hogy „HALÁL FIA VAGY!”, feljelentene életveszélyes fenyegetésért, és joggal tenné. De ha ugyanő azt olvassa a Szentírásban Jézus Krisztustól mondani, hogy Júdás a kárhozat fia, nem érti, hogy ez ugyan miért jelenthetné azt, hogy Júdás elkárhozott.

Talán azért, mert ahogy Hans Urs von Balthasar írta, az Egyház mindig csak szenteket avatott, és sosem nyilatkozott arról, hogy valaki a pokolba került volna. Ha pedig nem tudjuk ilyen biztosan, nyilván reménykedhetünk abban, hogy nincs is senki a pokolban, fenntartva persze a kárhozat elvi lehetőségét a dogma látszólagos „sértetlensége” érdekében, ugye? „Win-win!” – kiálthatja erre az éhes káposzta a megmaradt kecskének…

Sőt, tanította Balthasar, nem is tudunk fenntartás nélkül szeretni, ha valakiről kijelentjük, hogy elkárhozott. Aki tehát szeret, vagy legalábbis nem akar a szeretetlenség gyanújába keveredni, az ne beszéljen elkárhozottakról. Így Júdásról, akit maga Jézus Krisztus nevezett a kárhozat fiának, akinek jobb lett volna, ha meg sem születik (Mt 26,24), aki egyedül veszett el az apostolok közül („senki más nem veszett el közülük, csak a kárhozat fia, hogy az Írás beteljesedjék.” – Jn 17, 21), végképp nem tudhatják haladárék, hogy elkárhozott, mert az Egyház nem adott ki erről dogmát, és ugye ők a világért sem vétenének a szeretet ellen. Hiába tanúskodnak az egyházatyák írásai, prédikációi arról, hogy sosem volt kétely közöttük Júdás sorsát illetően, erre hivatkozni teljesen súlytalan a haladárok előtt.

Hogy miként jutottunk idáig? Megtagadva a Szentírást, a kinyilatkoztatás őreit és tanúit, a szenthagyományt, az atyák tanítását, tévtanokat hirdetve, végül pedig magát Istent kijavítva saját elgondolásoknak megfelelően. És közben, ahogy Szent Ágoston mondja az eretnekekről, hitnek nevezve a téves elgondolásokat.

Amikor VI. Pál megreformálta a zsolozsmát, három teljes zsoltárt is száműzött belőle. Pedig ezek közül a 108. zsoltár különösen is fontos, hiszen Júdás halála után ezt idézve döntöttek az apostolok Júdás helyének betöltéséről (ld. Csel 1,16-26): „tisztségét vegye át más”. És Szent Péter apostol volt annyira „keresztényietlen”, hogy a tisztségre vonatkozó előírást az átok egy részével együtt idézze…

Mert igen, a 108. zsoltár átokzsoltár, ráadásul nem általános, hanem egy személyre irányuló. És ilyent a felvilágosult és a szeretettől majd kicsattanó modern keresztények nem szívesen olvasnak, hiszen ellenkezik istenképükkel. És mivel a valóságnak mindig vinnyogva kell az ő lábaikhoz kucorodni, megszokták, hogy az ilyen szövegek nem is lehetnek igazán sugalmazottak. És különben is: Isten bármikor kijavítható, ezért célszerű is kihagyni a zsolozsmából, például „lélektani nehézségek”-re hivatkozással, ahogy az az Imaórák Liturgiájának Általános Rendelkezései 131. pontjában olvasható.

Pedig amikor Krisztus arról szólt, hogy mindez azért történt, hogy az Írás beteljesedjék, nem pusztán a 41. zsoltár egyetlen sorára utalt („Még jó barátom is, akiben reméltem, aki kenyeremet ette, felemelte sarkát ellenem”), hanem a 108. zsoltárban megírtaknak is be kellett teljesednie.

Ezért mondta feltámadása után: „Ezt mondtam nektek, amikor még veletek voltam: be kell teljesednie mindannak, ami meg van írva rólam Mózes törvényében, a prófétáknál és a zsoltárokban. Akkor megnyitotta értelmüket, hogy értsék az Írásokat, és így szólt hozzájuk: Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, de a harmadik napon fel kell támadnia a halottak közül, és hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között, Jeruzsálemtől kezdve. Ti vagytok erre a tanúk.” (Lk 24, 44-48). Hát innen tudták az apostolok rögtön a feltámadás után, hosszas elmélkedés, teológiai reflexió nélkül, hogy ez a zsoltár Júdásra vonatkozik, és tanúságot is tettek erről.

Valóban „lélektani nehézséget” okozhat, ha azt feltételezzük, hogy eme zsoltár egyszerű érzelmi alapú szidalmazása, megsorozása az ellenségnek, a harag, gyűlölet megnyilvánulása. De ha a Jézustól kapott megértést áthagyományozó apostolokkal együtt tudjuk, hogy mindez Júdásról volt megírva, akkor megérthetjük, hogy ez az Igazságos Bíró ítélete Júdás fölött: „Szerette az átkot: érje hát utol! Nem akarta az áldást: legyen hát távol tőle!” És ezt értették az apostolok, az egyházatyák, a szentek, csak haladárék nem akarják érteni. Inkább bonyolult szóvirágokból építenek légvárat a hamis irgalomnak.

Ennek igazi oka pedig a szentíráshoz és szenthagyományhoz való viszonyukban keresendő: még ha tagadnák is ezt a megállapítást, ők valójában nem hisznek abban, hogy a Szentírás sugalmazott lenne, vagy ha mégis, nem úgy értik a sugalmazottságot, ahogy az Egyház: ők legfeljebb a „lényegi” részeket tartják ilyeneknek. Arról pedig, hogy mi a lényeg, mindig ők nyilatkoznak tévedhetetlenül. Pedig „teljesen lehetetlen a sugalmazást csupán a Szentírás néhány részére szűkíteni, vagy megengedni azt, hogy a szentíró tévedett. Hiszen az isteni sugalmazás nemcsak, hogy egymagában kizár minden tévedést, hanem azt oly szükségképpen zárja ki és űzi el magától, amilyen szükségszerű az, hogy Isten, a legfőbb Igazság, semmiféle tévedés szerzője nem lehet. Ez az Egyház ősi és következetes hite”. (XIII. Leó pápa: Providentissimus Deus)

Ezért az I. Vatikáni Zsinat, hogy „a sugalmazásra vonatkozó hamis elméleteket megbélyegezze, kijelentette, hogy ezeket a könyveket szenteknek és kánoniaknak kell tartani, nem azért, mintha pusztán emberi szorgoskodásból jöttek volna létre, s az Egyház csak utólag hagyta volna őket tekintélyével jóvá, nem is amiatt csupán, mert tévedés nélkül tartalmazzák a kinyilatkoztatást, hanem azért, mert a Szentlélek sugalmazására írták, Isten a szerzőjük és ilyen minőségben adták át az Egyháznak”. XII. Pius pápa: Divino afflante Spiritu)

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2024. április 29.