Ne várj a tanárokra
Egy barátom nemrég mesélte, hogy feleségével együtt (hívő katolikusok) úgy döntöttek, hogy lemondják az általános iskoláskorú gyermekeik számára előfizetett Disney+ csatornát. Úgy találták, hogy egyes Disney-tartalmak a menstruációs ciklusról beszéltek, vagy transznemű karaktereket mutattak be, amit a szülők joggal ítéltek meg úgy, hogy nem megfelelő a serdülőkor előtt álló gyermekeik számára.
Dicséretes, ha az anyukák és apukák egyre határozottabban lépnek fel azzal kapcsolatban, hogy mit látnak, hallanak vagy olvasnak a gyermekeik. De ahogy közeledünk egy újabb tanévhez, állítom, hogy nekünk, szülőknek sokkal többet kell tennünk. Hogy egyenesen fogalmazzak, nem szabad arra várnunk, hogy mások, akármilyen profi módon is, intellektuálisan formálják a gyerekeinket.
Ez nem egy újabb felszólítás arra, hogy tanítsuk otthon a gyerekeinket (bár bevallom, a feleségemmel hamarosan a harmadik évünket kezdjük el a magántanulással, és jobbnak találtuk, mint az egyházi iskolát, ahová a legidősebb lányunk korábban járt). A magántanulás lehetősége különböző személyes, szakmai vagy pénzügyi okok miatt lehet, hogy az ön vagy a gyermekei számára nem megvalósítható. Vannak jó katolikus iskolák, sőt, az ország egyes részein még tisztességes állami iskolák is, amelyek nem kapituláltak a woke, katolikusellenes szexuális és faji ideológia előtt. Ez szintén nem felhívás, hogy a szülők nagyobb figyelmet fordítsanak arra, hogy az iskolák mit tanítanak a gyermekeiknek – bár ez is egy nemes és egyre inkább szükséges törekvés.
Inkább sokkal szélesebb és mélyebb körű a felhívásom. Nekünk szülőknek nemcsak úgy kell tekintenünk magunkra, mint akik elsődlegesen felelősek azért, hogy gyermekeinket a katolikus hit igazságaira katekizáljuk, hanem úgy is, hogy gyermekeinknek a jó életről szilárd erkölcsi és intellektuális víziót adjunk. Jóhiszemű erőfeszítéseket kell tennünk annak érdekében, hogy gyermekeinkkel megismertessük a Nyugat szellemi és kulturális örökségének csodáját és nagyszerűségét, amely nemcsak egy alapvetően katolikus nevelést biztosít számukra, hanem egy alapvetően emberi nevelést is, amely formálja azt, ahogyan önmagukra és a világra tekintenek.
Ez talán egy kicsit ijesztően hangzik – és talán így is kell lennie. A nyugati hagyomány nem kis dolog, amely több ezer évet, több kontinenst és több száz egyedi, de kapcsolódó kultúrát ölel fel. A közoktatásban eltöltött sok év során biztosan nem kaptam erőteljes, koherens és átfogó koncepciót a nyugati kultúráról. De bizonyos értelemben éppen az a lényeg, hogy egy ilyen projekt lehetetlen kihívásnak tűnik.
A nyugati civilizáció, Szókratésztől Schuberttől, Stevensonon át Seurat-ig, olyan figyelemre méltó teljesítmény, amelynek terjedelmét és jellegét még egy emberöltő alatt is lehetetlen lenne teljes mértékben feldolgozni. De a katolicizmus is az, ha nem még inkább, tekintve, hogy a mi hitünk transzcendens és az örökkévalóságra irányul. Vajon a megtestesülés vagy a Szentháromság összetettsége meggátol bennünket abban, hogy gyermekeinket tanítsuk róluk? Ha valami jó és igaz, akkor elvárhatjuk, hogy a maga nagyszerűségében csodálatos legyen.
Talán némi magyarázatra van szükség. Kérdezhetnénk, hogy egy ilyen félelmetes vállalkozásra egyáltalán miért érdemes törekedni? Azzal érvelnék, hogy közösségeinknek, nemzetünknek, sőt egyházunknak is szüksége van olyan emberekre, akik valamennyire is sejtik nyugati civilizációnk gazdagságát, és ezt a felbecsülhetetlen gazdagságot minden tevékenységükben alkalmazzák. Kit szeretnénk a jövő épületeinek tervezőjeként látni – valakit, aki a modern építészet lélekölő pragmatizmusában és minimalizmusában járatos, vagy valakit, aki a régi Penn Station vagy Thomas Jefferson „akadémiai falu” a Virginiai Egyetemen másolatát akarja replikálni? Milyen tudósokat és orvosokat szeretne – olyanokat, akiknek az etikája olyan zavaros és átlátszó, mint a CDC útmutatója [járványügyi hatóság], vagy olyanokat, akiket Hippokratész, Mendel és Gianna Molla inspirált?
Más szóval, minél többet isszuk nyugati hagyományunk szépségét és jóságát, annál inkább képesek vagyunk olyan közösségeket, sőt nemzeteket teremteni, amelyek tiszteletben tartják az emberi méltóságot, és szívünket az életadó transzcendens igazságok felé orientálják. Minden, beleértve a könyveket, amelyeket olvasunk, a zenét, amelyet hallgatunk, a bútorokat, amelyeken ülünk, és a ruhákat, melyeket viselünk, vagy hozzájárul az ember gyarapodásához, vagy – bármennyire észrevétlenül is – aláássa azt. Ez a különbség a Santa Maria del Fiore-hoz hasonló templomokkal teli világ és Niemeyer brasíliai katedrális monstruma között.
„Rendben”, mondhatnánk, „ha minden dolog egyenlő, akkor inkább szeretném, ha a gyerekeim jobban ismernék Rembrandtot, mint a Mancs őrjáratot, vagy inkább Bachot, mint Taylor Swiftet. De a fenébe is, én még Mozartot sem tudom megkülönböztetni Chopintől. Hogyan taníthatnám a gyerekeimet?” Íme a válaszom: sok tekintetben én is ugyanebben a helyzetben vagyok. A szüleim nagy érdeme, hogy több irodalmi titánnal – például Homérosz és Shakespeare – ismertettek meg, mint a társaim, de a saját műveltségemben sok lyuk volt (és még mindig van), amit még az egyetem és a főiskola sem tudott betömni.
A mi családunkban tehát együtt tanulunk. Nagyszerű, gyakran bibliai jeleneteket ábrázoló műalkotások másolatait nyomtatjuk ki, és keretbe foglalva rakjuk ki ezeket a házban. Bekapcsoljuk a klasszikus zenei rádióállomást, vagy szimfóniákat keresünk a YouTube-on. Megkeressük a klasszikus művek gyermekváltozatait, amelyek megismertetik a gyerekeinket a valaha elmesélt legnagyobb történetekkel, és megpróbáljuk egyedül is elolvasni a felnőtteknek szóló változatokat (vagy a gyerekek lefekvése után megnézzük azok filmes ábrázolásait). A mi házunk és a mi családunk mindenki számára iskola. És ez jó móka, főleg, amikor az ember hivatkozik valamilyen nagyszerű irodalmi műre, és még a gyerekek is tudják, miről beszélünk.
Nem tagadom, hogy ha ezt a megközelítést próbálod megvalósítani, miután évekig a Dóra, a felfedező sorozaton vagy számítógépen generált grafikus szemeten torkoskodtál, ami gyerekkönyvnek számít, akkor nagyon is lehet, hogy ez nehéz lesz, legalábbis egy darabig. A függőségeket nehéz megtörni, és a szórakoztatásra összpontosító oktatás függőségének sokan közülünk már behódoltunk. De hadd mondjam el, hogy ennek haszna hatalmas. Az a néhány, de egyre többszöri alkalom, amikor a kilencéves lányom helyesen azonosít egy klasszikus zenei művet a rádióban, vagy pontosan emlékszik egy Shakespeare-darab szereplőire és cselekményére, megdobogtatja a szívem. Persze az is jó nap, amikor leírja egy szent életét, akiről olvasott, vagy helyesen válaszol a kérdéseimre egy evangéliumi történettel kapcsolatban.
Végső soron a két katekézisnek, a hitünknek és a civilizációnknak kéz a kézben kell járnia. Ez mindig is így volt: a Nyugat tájékoztatta hitünket (elég csak a Szentháromságtanra és a görög filozófiai fogalmak átvételére gondolni, vagy Róma hatására az egyházi jogra), és a mi hitünk kitörölhetetlenül formálta a Nyugatot. Ha azt akarjuk, hogy mindkettő fennmaradjon, és talán virágozzék is egy olyan Amerikában, amely megunja a semmitmondó és rikító diétát, gyermekeinknek szükségük lesz azokra az intellektuális és kulturális eszközökre (és képzelőerőre), melyeket egy valódi klasszikus oktatás nyújthat. És nem szabad arra várnunk, hogy valaki más, legyen az egy tanár vagy egy kamera-oktató, megtegye ezt helyettünk. Különben lehet, hogy ez az idő soha nem jön el. Szóval, hagyjuk a Disney-t, és mutassuk be inkább Da Vincit és Dickenst. Nem fogod megbánni.
Akit érdekel, itt találhat kiváló, gyerekbarát bevezetőket Shakespeare-hez, Homéroszhoz, a görög mítoszokhoz, Aesopus meséihez és Beethovenhez.
A cikk forrása angol nyelven
Létrehozva 2022. november 21.