Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy a poszt-keresztény, haladó szemléletű nyugati kultúra az inkluzivitással méri a jót és a rosszat, a helyeset és a helytelent, az elfogadhatót és az elfogadhatatlant. Az ölelés jó, a kirekesztés rossz, a befogadás erkölcsös, a határhúzás erkölcstelen, az igen helyes, a nem helytelen, a nyitottság erény, a zártság gyengeség.

Emlékszünk még a Pink Floyd 1979-es rockoperájára, amelyben a tanár intése és az édesanya féltése újabb és újabb téglák a böszme nagy falban, amely a szívünk és az életünk köré épül? A fal óta eltelt haladó évtizedek másról sem szóltak, mint a falak lebontásáról. A megálmodott új vízió inklúzív, éppen csak a falakat rekeszti ki az életünkből. A kereszténységből is, ha magát a kereszténységet nem tudja kirekeszteni.

A haladó Jézus még Ferenc pápánál is befogadóbb: csak a kirekesztést rekeszti ki, egyébként nincs ítélete. „Izráel királyai könyörületes királyok” (vagy legalábbis annak kellene lenniük) – gondolja a bibliai Ben-Hadaddal a haladó szemléletű kultúra és a haladó szellemű kereszténység. A másság helye a harci szekéren van, Izráel befogadó királya mellett. Már szinte mi is elhisszük ezt, de aztán amikor ott állunk a harci szekéren, mellettünk pedig a másság, egyszercsak megszólal egy bekötözött szemű próféta. De egy kicsit előre szaladtam. Elmondom, hogy jön ide Ben-Hadad, aki ezt a cikket ihlette.

Nehéz történet következik az ókori Közel-Keletről, és előre jelzem, nehogy félreértés legyen: nem a migráció jutott róla eszembe, bár biztos lesz, aki arra fog asszociálni. Engem most az igazság mélyebb rétege foglalkoztat. A Királyok első könyvének 20. fejezetében arról van szó, hogy Ben-Hadad arám király megfenyegeti Áháb, izráeli királyt és elfogadhatatlan követeléseket támaszt vele szemben a békesség érdekében (pl. javaik mellett az asszonyaikat is elvinné). Áháb először engedni akar a követeléseknek, de aztán látva azok mértékét, inkább háborút fontolgat. Egy próféta buzdítja, hogy vegye fel a kesztyűt nyugodtan, Isten mellettük lesz a harcban. Háború tör ki tehát Izráel és Arám között, az izráeliek pedig két menetben le is győzik az arámi hadsereget. Az elbeszélésben egyértelmű, hogy Isten adta Áhábnak a győzelmet. Mikor Ben-Hadad vereséget szenved, bújkálni kezd az izráeli sereg elől. Szolgái azonban ezt mondják neki: „Azt hallottuk, hogy Izráel házának királyai könyörületes királyok. Vegyünk zsákruhát a derekunkra és kötelet a fejünkre, úgy menjünk Izráel királya elé: talán életben hagy téged.” Így is tesznek.

Amikor Áháb elé érnek, Áháb váratlan érzelemkitöréssel reagál: „Hát él még? Testvérem ő!” Áháb ekkor nem csak feloldja Ben-Hadadot, de a harci kocsijára is ülteti és úgy vonul fel vele Izráel szeme láttára. Szinte csak a béke jelét nem rajzolja a mellvértjére egy Make Love Not Warfelirattal együtt. Ben-Hadad ígéretet tesz Áhábnak, hogy visszaadja a városokat, amelyeket apja vett el Izráeltől, sőt, megengedi, hogy Áháb egy egész bazársort rendezzen be Damaszkuszban – nyilván a hatalmas profit ígéretével, amit a damaszkuszi vásárlók jelentenek majd Áhábnak. Első látásra ez egy win-win szituáció: Ben-Hadad életben marad, visszatér Arámba uralkodóként, és megtudja, Izráel királyai tényleg könyörületes királyok, ahogy a szóbeszéd tartja. Áháb és Izráel is jól járnak. Béke lesz a két nép között, amit a kereskedelem csomóz egybe ezer és ezer biztos szállal. Ráadásul Isten is dicsőséget kap, mert Izráelből árad az irgalom, a béke, a jólét és a kegyelem. A kardokból kapákat kovácsolnak, a férfiak szeretkeznek, a harci szekéren együtt ül a király a másság képviselőjével, farkas és bárány együtt legelnek.

Ehhez képest szinte értelmezhetetlen fordulat történik az elbeszélésben. Egy ismeretlen prófétatanítvány megkéri a társát, hogy üsse meg. Az nem hallgat rá, ezért egy oroszlán teríti le, miután otthagyja a prófétatanítványt. Aztán egy másiknak is azt mondja, hogy üsse meg. A férfi úgy megüti, hogy a prófétatanítvány megsebesül. Kötéssel a szemén megy Áháb király elé, és egy nátáni értelemben vett példatörténetet mond el neki egy őrizendő emberről meg annak bonyodalmairól. A példatörténet kifejtett tanulsága végül ez: „Így szól az ÚR: Mivel kiengedted kezedből azt az embert, akit én kiirtásra szántam, életéért életeddel, népéért népeddel felelsz!” Ezt hallva Áháb elkeseredve és haragosan megy haza Samáriába, a modern olvasó pedig kapkodja a fejét, hogy mi a túró történt itt.

A zavarba ejtő motívumok számosak. Miért nem tetszett Istennek a két király közötti megállapodás? Háború helyett béke lett, és még ő, Isten is jól jött ki a helyzetből, hiszen olyannak látták Izráel ellenségei, amilyen valójában: könyörületesnek! Nem ő maga jelentette ki Mózesnek úgy a nevét, hogy JHVH könyörületes és irgalmas Isten? Nem Istenre jellemző épp a bőséges kegyelem? Miért most ez a döbbenetes szigor? Miért a halál mellett áll Isten (pont Isten!), nem pedig az élet pártján? Miért kellett meghalnia annak a prófétatanítványnak, aki nem akarta megütni a kollégáját? Csak azért, mert nem ütött?! Érthetetlen az is, miért várta Isten Áhábtól, hogy megölje Ben-Hadadot. Nem magasabbrendű a nagyvonalúság, amit Áháb mutatott, mint a kicsinyes bosszú, amit ezek szerint Isten várt tőle? Azért kell bűnhődnie Áhábnak, mert könyörületes volt?! Az egésznek nincs semmi értelme.

Nem az a célom most, hogy elfogadhatóvá tegyem ezt a történetet a haladó gondolkodású nyugati ember számára. Ellenkezőleg: arra akarok rámutatni, hogy a Szentírás nem fér bele ebbe a gondolkodásba. Mert egészen más a kiindulópontja. A prófétai szó célja mindig az, hogy kimozdítson bennünket abból a keretből, amely a cselekedeteinket napról-napra meghatározza, és szemtől-szembe állítson az élő Istennel, aki valóban más, mint a róla készült képeink. Radikálisan más. Isten nem jóságos óriás, inklúzív bulikirály, aki semmi mást nem akar, csak hogy jól érezzük magunkat a világában, békességben éljünk egymással, és persze kereskedjünk. Ja, és hogy soha, semmilyen körülmények között ne üssünk meg senkit. Nem, a helyzet az, hogy Isten nem ültette volna Ben-Hadadot a harci szekérre, hiszen haram volt számára, kiirtásra ítélt ember. És itt nekünk kell most megértenünk két dolgot. Egy: Istennél soha nem olcsó a kegyelem; engesztelő vér nélkül nincs bűnbocsánat. Ezért adta végül saját Fiát áldozatul a bűneinkért. Kettő: Istent nem tévesztette meg Áháb gesztusa. Engedetlenséget látott benne, hiúságot, felelőtlenséget, a lényeglátás hiányát, saját népe iránti tiszteletlenséget, pökhendiséget, kapzsiságot, vagy ki tudja, pontosan mit. De nem tiszta és szép inkluzivitást, az biztos.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2018. április 22.