Az egyedülálló keresztények fontos üzenetet közvetítenek a világ felé, amikor hitben és önmegtartóztatásban élnek, mert az egész életük példájává válik annak az evangéliumi igazságnak, hogy „nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük” (Zsid 13,14). Egyedülálló kereszténynek lenni ugyanakkor a hit folyamatos próbája. Nehéz egyedülállónak lenni egy olyan korban, amikor minden a szexualitásról szól, és egy egész kultúra harsogja, hogy a vágyaink elfojtása megbetegít bennünket. Nehéz egyedülállónak lenni, amikor az egyházban kiemelt értékként védik a házasságot és a családot, ezért aki nem házasságban él, könnyen másodrendű tagnak érezheti magát.

Nehéz az egyedülálló kereszténynek, amikor azt látja, hogy a családosokat támogató háló veszi körül, ő viszont az élete legfontosabb pillanataiban magára van utalva. Nehéz egy ilyen közegben elhinnie, hogy nem rontotta el az életét, vagy ha mégis, Isten szuverén akarata így is megvalósulhat vele. Nehéz elhinnie, hogy azt, ami esetleg tényleg elromlott, Isten dicsőséges módon képes a javára fordítani, sőt, mások számára is mérhetetlen áldássá tenni. Pedig ez az Isten ígérete, és ha Isten ígérete igaz, a hitben való hajótörés a legnagyobb veszteség, ami az egyedülállót érheti. Vagy bárkit.

Jézus követése hit általi élet. Hit által nyerjük el az ígéreteket, hit nélkül viszont nem lehetünk kedvesek Istennek (Zsid 11,6). Hívőnek lenni azt jelenti, hogy rábízzuk magunkat Isten ígéreteire és azok szerint járunk. Hiszünk a láthatatlanban és a döntéseinket annak fényében hozzuk. Akkor is bízunk Isten ígéretében, amikor semmi nem látszik még annak megvalósulásából, és akkor is, ha az ígéretekben való élet nagyon nehézzé válik. Akkor is bízunk Isten ígéreteiben, amikor mindenki kinevet bennünket a hitünkért.

A mostani túlszexualizált korban egyedülálló kereszténynek lenni különleges kihívást jelent a hit útján. De hit nélkül nem lehetünk kedvesek Isten előtt, és nem nyerhetjük el az ígéreteket. A hívők atyjáról, Ábrahámról, olvassuk: „Reménység ellenére is reménykedve hitte, hogy sok nép atyjává lesz, ahogyan megmondatott: ’Ennyi lesz a te magod!’ Mert hitében nem gyengült meg, amikor arra gondolt, hogy százesztendős lévén, elhalt már saját teste, és Sára méhe is elhalt. Isten ígéretét sem vonta kétségbe hitetlenül, sőt megerősödött a hitben dicsőséget adva Istennek, és teljesen bizonyos volt afelől, hogy amit Isten ígér, azt meg is tudja tenni.” (Róm 4,18-21) Isten pedig a barátjának nevezte őt.

Egyedülálló keresztények számára a legfontosabb kérdés az, hogy bíznak-e Istenben, amikor saját élethelyzetükre gondolnak, és kitartanak-e abban, amit Isten kér tőlük. Bíznak-e Istenben, ha nem találnak párt maguknak? Bíznak-e Istenben, amikor biológiai órájuk egyre hangosabb ketyegését hallják, és elfogja őket a kapuzárás előtti pánik? Bíznak-e Istenben, amikor túl vannak azon a ponton, hogy saját gyermekük legyen, és talán azon a ponton is, hogy társuk legyen? Bíznak-e Istenben, amikor nem kérik meg a kezüket, amikor kosarat kapnak, vagy amikor homoszexuális vágyaikkal szembesülnek, és esetleg minden próbálkozásuk ellenére ezek a vágyak nem változnak meg? Bíznak-e az őket körülvevő hangorkánban is Isten szavában, hogy jobb önmegtartóztatásban és szentségben élni, mint a szenvedélyeiknek utat engedni, és hogy nem csak az itt és most van, hanem az eljövendő is? Elhiszik-e, hogy Isten tökéletes akarata valósul meg velük, ha az ő tetszését keresik és az engedelmesség útján járnak? Kitartanak-e a hitben, mint Ábrahám, vagy hajótörést szenvednek, mint Himenaiosz és Alexandrosz (1Tim 1,19-20), meg oly sokan azok közül, akiket mi is ismerünk?

Ézsaiás szerint Isten nagy dolgokat cselekszik azokkal, akik várnak rá (Ézs 64,1-4). Olyan dolgokat, amelyeket szem nem látott, fül nem hallott, és emberi szív meg sem sejtett. Corrie ten Boom, akinek a családját a nácik kiirtották, mert zsidókat bújtattak, és aki maga is megjárta a haláltáborok poklát, soha nem ment férjhez. Első szerelme mást vett feleségül, és a házassági reményei az évek alatt szépen elhervadtak.

Nyolcvan éves korában egy interjúban sugárzó arccal mondta mégis: „Boldog életem volt!” Nem azt értette ez alatt, hogy minden napja örömmel volt tele, hogy nem voltak keserű, reményvesztett pillanatai, hogy ne ismerte volna a csüggedést és a depressziót. Hanem azt, hogy visszatekintve látja, mennyire megváltoztatott mindent a reménység, mennyire más emberré tették őt Isten örökkévaló ígéretei, mennyire áldott szolgálatot eredményezett mindaz, amit hittel tudott elfogadni Istentől, és milyen csodálatos jövő áll előtte, amikor bemehet végre a mennyei Atya örömébe, aki mindvégig hordozta őt.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2018. március 2.