A magány csapdájában 1.
Néhány hónappal ezelőtt a Novo-Tyihvini női monostor elöljárója, Domnika igumenia (apátnő) a belső magányosságról beszélgetett a nővérekkel.
A beszélgetést a monostor honlapján nyilvánosságra hozták, és nagy érdeklődést váltott ki. Mivel a probléma napjainkban rendkívül aktuális és az elmagányosodás társadalmunkban tömeges méreteket öltött, ezért a „belső használatra készült beszélgetésből” egy új, a szélesebb közönségnek szánt beszélgetés született.
Korunk talán egyik legelterjedtebb betegsége – a magány. Hogyan lehet megmenekülni, meggyógyulni e fájdalmas betegségből? Az Egyházban, az Egyház által, mondhatnánk, és igazat is mondanánk. Azonban egyáltalán nem ritkaság, hogy éppen a régóta az Egyházban és egyházi életet élő emberek érzik lelkükben ezt a hasogató fájdalmat: „Egyedül vagyok a világban… senki nem képes megérteni engem”.
Szögezzük le azonnal: létezik helyes magány, a lélek üdvösségen való munkálkodása céljából a felesleges kapcsolattartás kerülése. A jó magány ezen állapotát Moszkvai Szent Filaret a következőképpen jellemezte: „A magány elvezet a mennyei közösségbe ”. Az ilyen, helyes magányra kisebb-nagyobb mértékben mindnyájunknak szüksége van. Miben különbözik ez a helytelen, a fájdalomként megélt magánytól? Gyümölcseikről ismeritek fel őket (Mt. 7, 16). A magányt Istenért vállaló embert az emberek iránti szeretet tölti el, belső világa békés és nyugodt. A betegség-magány csapdájába került ember azonban kimondhatatlan szomorúságot érez, lelke szüntelen és mohón vágyik mások szeretetére, megértésére, együttérzésüknek elnyerésére, azonban képtelen ezekre rátalálni. Erről a magányról fogunk ma beszélni.
Honnan ered? Miért válik az ember magányossá? Mi az, ami elválasztja őt Istentől és a felebarátaitól?
A belső magányosság egyik legfőbb oka: mások elítélésének szokása. A magány és az ítélkezés – a lélek egymással rokon betegségei. Az ítélkező ember, éljen bárhol, bármilyen körülmények között, mindig elégedetlen a környezetével. Úgy véli, hogy felebarátaival szemben támasztott igényei igazságosak és vitathatatlanok. Ez természetesen téves vélekedés. A felebarátját az ítélkezés szemüvegén keresztül szemlélő ember mintegy görbe tükörben látja őt, egyáltalán nem olyannak észleli, mint amilyen a valóságban. Az ítélkezés ezen tükre még az erényt is képes hiányosságként megláttatni.
Hogyan kell ez ellen küzdeni? A szentatyák egy nagyon egyszerű szabályt kínálnak az ítélkezésben szenvedőknek: gondoljuk azt, hogy Isten egyedül, személyesen csak a mi számunkra rendelte el a törvényeket és parancsolatokat. Nekem nem szabad, másoknak szabad. Ez a spirituális élet egyik alapszabálya, ha ezt képesek vagyunk egész szívünkkel elfogadni, akkor az ítélkezés mérge nem fog tudni behatolni a lelkünkbe.
Például a városi autóbuszban egy fiatalember ül a széken, és nem veszi észre a mellette álló idős asszonyt. Ezt látva állítsuk le magunkban a „természetes” felháborodást, hogy úgymond „hová züllött a fiatalság?!”, és ha ülünk, inkább adjuk át mi magunk a helyünket. Azonnal érezni fogjuk lelkünkben a békét és az emberek iránti jóindulatot, még az említett fiatalember iránt is. Hiszen az is lehet, hogy azért nem adja át a helyét, mert rosszul van, vagy olyan lelkiállapotban van, hogy nem vesz észre semmit maga körül. De ha csak egyszerűen neveletlen, talán egyedül ő a hibás ebben?
Az ítélkezés elleni másik eszköz: soha ne elemezzük magunkban, és még kevésbé tárgyaljuk ki felebarátunkat. Úgy tűnhet, hogy ez nagyon nehéz, sőt lehetetlen dolog. Miért vállaljunk ilyen terhet magunkra, mit nyerhetünk általa? Gondoljuk végig, hogy a legtöbbször miről beszélgetünk családi körben vagy közeli barátokkal? Hamarosan észrevesszük, hogy beszélgetésünk tárgya nagyrészt valamelyik felebarátunk. Ha valakiről sokat beszélünk, akkor végül elkerülhetetlenül ítélkezni fogunk. Ha nem őt, akkor valaki mást fogunk elítélni: „Igen, Ivan Ivanovics kitűnő ember! De a fia nem az apjára ütött…”.
A régi szerzetesi rend szerint élő görög monostorokban létezik egy szabály: ha a szerzetes valakiről „harmadik személyben” szól, akkor másnap nem mehet áldozni. Természetesen a világban élő emberek esetében helytelen lenne ez a szigorúság. De mégis érdemes megértenünk e szokás okát: annak mély átérzését, hogy a másokat elítélő ember bűnt követ el. Szívünket, értelmünket elsötétítik a szenvedélyek, és ha sokat elemezzük a másikat, akkor elkerülhetetlenül bűnös gondolatok, többek között ítélkező gondolatok támadnak majd bennünk vele kapcsolatban.
Az ítélkezéssel már a keletkezése pillanatban fel kell venni a küzdelmet. Ha megengedjük, hogy magával ragadjon minket, akkor szívünket azonnal el fogja tölteni a felebarátunkkal szembeni ellenszenv. Ez a szenvedély tehát a magányosság egyik legfőbb oka. Sokan azt gondolják, hogy az ilyen ellenszenv természetes úton, objektív okokból ébred fel bennünk, azért mert felebarátunk taszító kinézetű, vagy ostoba vagy rossz természetű, rossz jellemű. A valóságban azonban a bennünk lévő ellenszenv oka nem a felebarátunk. Ha ellenszenv ébred bennünk iránta, az azt jelenti, hogy a mi szívünk beteg.
Néha az ellenszenv teljesen értelmetlen okokból jön létre bennünk: valaki csúnyán nézett a másikra, az meg közömbös tekintettel nézett vissza rá – és ettől fogva kerülni fogják egymást. El sem tudják képzelni, hogy mennyire szerethetnék egymást, ha nem tulajdonítottak volna jelentőséget a másik véletlen vagy indulatból mondott szavainak, tekintetének. Velimirovics Szent Miklós egyik levelében egy megható esetet idéz fel: Egy földműves mesélte: „Köztem és szomszédom között ellenségesség jött létre, olyan volt, mint valamilyen tüske: nem voltunk képesek egymás szemébe nézni. Egyszer egy hosszú téli este fiam az Új Szövetséget olvasta fel nekem, és amikor felolvasta a Megváltó szavait: tegyetek jót a titeket gyűlölőkkel, rákiáltottam a gyermekre: Elég. Egész éjjel nem tudtam aludni, csak gondolkodtam, gondolkodtam, hogyan teljesíthetném Isten parancsolatát. Hogyan tegyek jót a szomszédommal? Egyszer keserű sírást hallottam a szomszéd házból. Megérdeklődtem és megtudtam, hogy az adóhatóság elvitte a szomszédom összes szarvasmarháját, hogy eladja az adósságai fejében. Mint a villám, úgy nyílalt belém a gondolat: lám, az Úr lehetőséget adott neked, hogy jót tegyél a szomszédoddal! Gyorsan a bíróságra szaladtam és kifizettem annak a szomszédomnak az adótartozását, aki a világon mindenkinél jobban gyűlölt engem, és visszavittem a szarvasmarháit. Amikor ezt megtudta, sokáig gondolkodva járkált a háza körül. Amikor besötétedett, a nevemet kiáltotta. Odamentem a kerítéshez:
– Miért hívtál? – kérdeztem.
Válaszul elsírta magát és nem volt képes egy szót sem szólni, csak sírt és sírt. Azóta nagyobb szeretetben élünk, mint az édestestvérek.”
Tegyünk mi is így. Lehet, hogy nem lesz alkalmunk ily nemes módon megsegíteni az „ellenségünket”. Azonban kis dolgokban is felelhetünk jóval a rosszra: a mogorva tekintetre válaszoljunk mosollyal, a maró gúnyra – meleg és jó szóval. Meg fogjuk látni, hogy milyen gyorsan múlni fog a kölcsönös ellenszenv.
(Ford. K.M.) Forrás: szimandron.hu
Létrehozva 2022. január 30.
