A szerkesztők megjegyzése: Ez egy kivonat a Breaking Babel: How a Mysterious Biblical Story Can Help Christians Survive the AI Revolution [Bábel lebontása: Hogyan segíthet egy rejtélyes bibliai történet a keresztényeknek túlélni a mesterséges intelligencia forradalmát] című könyvből, melynek szerzője Mark T. Mitchell (kiadta a Creed & Culture 2026 októberében).

Az LLM-ek (nagy nyelvi modellek) nyelvet generálnak. Az LLM-ek működésének leírásában felsejlik a „genesis” szó. Alapvető értelemben a nagy nyelvi modellek megnevezik a dolgokat. Vagy inkább: az LLM-ek szimulálják a dolgok megnevezését…

Homo namer – ezt a kifejezést használtuk egy alapvető (talán a legalapvetőbb) emberi funkció jellemzésére. Isten képmásainak feladata, hogy elnevezzék a világot, és ezáltal érthetővé tegyék azt. Ezt úgy tesszük, hogy sajátosan emberi módon utánozzuk Isten teremtő munkáját, aki „kezdetben” kijelentette: „Legyen világosság!”, és ezzel az örökké született Logoszon keresztül megteremtette a rend, a racionalitás és az értelmezés lehetőségét. A világ azáltal válik számunkra érthetővé, hogy megnevezzük. Ugyanakkor akkor válunk teljes mértékben emberré, amikor részt veszünk a megnevezésnek ebben a lényeges emberi feladatában.

Természetesen nem könnyű feladat megmondani, mi az, ami van, és mi az, ami nincs. Előrelátást, szervezettséget, kreativitást és tiszta gondolkodást igényel. Ahogyan az egyetemi esszé megírásának küzdelme olyan erényeket hoz elő, amelyek kifejezetten emberi jellegűek, úgy tágabb értelemben a megnevezés feladata – a vállalkozással járó összes súrlódással együtt – hozza elő emberségünket. Így is kifejezhetnénk: a megnevezés cselekvése, az azzal járó összes küzdelemmel együtt, része annak a folyamatnak, ahogyan alkalmassá válunk a világra, és fordítva, része annak a folyamatnak, ahogyan a világ alkalmassá válik arra, hogy befogadjon minket. Amikor ezt a mélyreható feladatot egy gépre ruházzuk át, lemondunk egy alapvető felelősségről, miközben egyúttal feladjuk emberi mivoltunk teljes kibontakoztatásának egyik legfőbb eszközét is.

Nyilvánvaló, hogy ez a megfigyelés vonatkozik például a prédikációírásra is. Ha a lelkészt elvakította a hatékonyság kultusza, akkor az AI-alapú prédikációgenerátorokat áldásnak fogja tekinteni. De mi van, ha a prédikáció több, mint a lelkész szájából a gyülekezethez eljutó szavak? Mi van, ha a folyamat – beleértve a tanulmányozással, a rendszerezéssel, a finomítással stb. járó küzdelmet is – lényeges hatással van magára a lelkészre? Mi van, ha miközben belefog a prédikációírás nehéz munkájába, valójában erényesebb emberré válik? Hatékonyabb lelkésszé? Talán még szentebbé is? Ebben a fényben a lelkész olyan folyamaton megy keresztül, mint egy diák, aki egy dolgozat megírásával küzd; ha bármelyikük is kiszervezné a feladatot egy gépnek, az nem lenne más, mint a tevékenység valóságának felcserélése egy szimulációra.

Fontos emlékeznünk arra, hogy a megnevezést tág értelemben kell felfogni. A nyelv – a logosz – használata annak kifejezésére, ami igaz a világról, maga a megnevezés. Így amikor nyelv segítségével – akár szóban, akár írásban – jelentést közvetítünk egy másik embernek, megnevezés aktusában veszünk részt. Amikor azt mondjuk: „Ez egy gyönyörű naplemente”, a látott valóság egy tulajdonságát nevezzük meg. Amikor azt mondjuk: „Ő makacs”, ugyanezt tesszük. Amikor azt írjuk: „Szeretlek”, megnevezünk egy valóságot, amely jellemzi a másik iránti elkötelezettségünket.

Bármely kijelentő mondat a megnevezés egyik példája. De a megnevezés cselekvése túlmutat a puszta kijelentésen. Egy kérdés is feltételezi a megnevezés hátterét. Amikor azt kérdezem: „Mi lesz vacsorára?”, a kérdés révén megnevezek egy feltételezett kapcsolatot, amely arra utal, hogy a megkérdezett személy olyan helyzetben van, hogy tudja a választ. Értéket tulajdonítok a felszolgálandó vacsora sajátosságainak, hiszen elég érdeklődő vagyok ahhoz, hogy rákérdezzek. És arra hívom a másik személyt, hogy válaszával vegyen részt a megnevezés tevékenységében. Hasonlóképpen egy felkiáltás is magában hordozza a megnevezést. A „Hajrá!” sokat elárul egy megnevezett világról, amely potenciálisan veszélyes és óvatosságot igényel. Mindez azt jelenti: az érthető beszéd a megnevezés példáit képezi. Érthetően beszélni annyit jelent, hogy betöltjük a Homo namer szerepünket.

Így tehát egyértelmű, hogy egy egyetemi dolgozat, egy prédikáció, egy politikai beszéd, egy szerelmeslevél vagy egy kávé melletti kötetlen beszélgetés mind a megnevezés cselekedetei. Ugyanígy az is, ha az utcán útbaigazítást adunk egy idegennek, e-mailt írunk, vagy telefonon beszélünk egy recepcióssal. Hogy egy alapvető pontot ismételjünk: a megnevezés cselekedete a világot fókuszált érthetőségbe hozza. De – és ez döntő fontosságú – az emberi létünket is meghatározza. Mondhatnánk, hogy

a megnevezés az emberi lét elengedhetetlen módja, és felelősségünk, hogy jól nevezzünk meg dolgokat. Gyanakodnunk kell, amikor egy technológia e mélyen emberi tevékenység megfelelő helyettesítőjeként tűnik fel.

Nem szabad szem elől tévesztenünk azt a tényt, hogy a megnevezés – amely a nyelv érthető használata – mindig személyes; csak akkor teljes mértékben önmaga, ha a személyek közötti szakadékot a logosz hidalja át. A semmibe kimondott szó üres, puszta lehetőség, amelynek nincs személyes befogadása, ami beteljesíti a feladatot és jelentést teremt. A nyelv személyes jellege akkor tárul fel, amikor két ember a logosz révén lép kapcsolatba egymással. Az egyik beszél (megnevez), a másik pedig befogadja ezt, akár megerősítésként, akár ellentmondásként. A megnevezést vagy igaz cselekedetként fogadják be, vagy elutasítják, mint valami igazságtól eltérőt, vagyis rossz megnevezést.

A személyes kapcsolat nélkül a megnevezés nem jöhet létre.

Mit jelent tehát, hogy egyre inkább „beszélgetünk” a gépekkel? Mi beszélünk, és a gép „úgy tűnik”, mintha megértené, de egy nem-személy nem tud igazán megérteni, így ismét a „látszat” homályos birodalmában találjuk magunkat, ahol a valóságot egy személyt megszemélyesítő gép közelíti meg, és eközben személyes érzést csempész egy alapvetően személytelen cserébe. Martin Buber szavaival élve azt mondhatnánk, hogy a megnevezés cselekményét mindig az „Én–Te” kapcsolat jellemzi, míg a pszeudo-megnevezést az „Én–Az” kapcsolat. Az, hogy eszközeink ezeknek a kategóriáknak az összemosására késztetnek minket, problémánk jelentős részét képezi. Összefoglalva:

egy nagy nyelvi modell (LLM) nem személy, és ezért nem vehet részt a nyelv hármas szerkezetében; csak „úgy tűnik”, mintha részt venne benne. Nem nevez meg, és nem is képes rá. Nem tárja fel a valóság egy aspektusát; csak illúziót varázsol elő.

Csak a személyeket tudja megvilágítani a világ világossága, aki a Logosz. Csak a személyeket tudja motiválni az az erotikus szerelem, amely a két dolog szimbolikus egyesülése (comm-union) felé vonz minket oly módon, hogy az gyümölcsöt teremjen. Ehhez képest a gépek nem tapasztalhatják meg a világ világosságának, a Logosz megvilágítását. Csak úgy tűnik, mintha ezt tennék.

Bármely fény, amely a világosság fényének álcázza magát, hamis (luciferi?) fény, amely nem életet, hanem meddőséget hoz, ami az értelem halála, csupán a szeretetben egyesült és a gyümölcsözőség felé orientált, összeillő dolgok szimbolikus egyesülésének illúziója.

A hamis termékenység, a hamis jelentés és a hamis érthetőség korszakában élünk, egy olyan világban, amely az antilogosz ellentétének tünteti fel magát, és amelyben az emberek egyre kevésbé képesek megtenni azokat a világos megkülönböztetéseket, melyeket a helyes megnevezés megkövetel. A valóság és a virtuális világ közötti határok összemosódásával egyre inkább kifejezésképtelenné és összefüggéstelenné válunk. Mivel a racionalitás és a logosz egy és ugyanaz, a logosz elhagyása (vagy a logosz és az antilogosz megkülönböztetésének képességének elvesztése) egyben a valósággal való kapcsolat elvesztését is jelenti. A kollektív őrület az a vég, amely felé gyorsan haladunk.

Az LLM-ek elemzésének egy másik módja az igazság szerepének vizsgálata. Amikor jól nevezünk meg valamit, az igazságot fejezzük ki. Azt mondjuk, ami van. Az igazság kifejezése jelentést közvetít egyik embertől a másikig. Ha a megnevezés olyan kifejezés, melyet nem jellemez az igazság, akkor az egy hazugság, amely az igazság látszatát kelti egyik embertől a másikig, de valójában elhomályosítja vagy tagadja azt. Az emberek, mint megnevezők, felelősek az igazságért. Hazugságot közvetíteni azt jelenti, hogy eláruljuk a Homo namer szerepünket.

Természetesen egy LLM nem mondhatja el az igazságot; így nem is mondhat hazugságot. Ahogy láttuk, csupán szavakat fűz össze valószínűségek alapján, egy neurális hálózat közvetítésével. A generált kijelentés forrása nem személyes, és ezért nem rendelkezik az igazság tulajdonságával. Ebből a szempontból a probléma nem egyszerűen az LLM; hanem az emberi hajlam, hogy egy nyelvgeneráló programot igazságot mondó entitásként kezeljünk.

Talán ez nem is meglepő. Nyelvvel rendelkező lényként, akinek feladata a helyes megnevezés és ezáltal az igazság kimondása, (természetesen) hajlamosak vagyunk a megnevezést a személyek kizárólagos kiváltságának tekinteni. Így amikor olyan entitással találkozunk (vagy amit létrehozunk!), amely „úgy tűnik”, mintha megnevezne, teljesen természetes feltételezni, hogy megnevezés zajlik, és ezért az igazságot annak gyümölcseként kínálják fel. A gépet csaló státusza ellenére is bevezetjük a logosz birodalmába. De amennyiben egy nagy nyelvi modell (LLM) szimulálja a megnevezést, akkor szimulál egy személyt is, és ezért maga a hazugság nem szimulált, hanem túlságosan is valós.

Más szavakkal: amikor egy LLM úgy tesz, mintha megnevezne valamit, akkor szükségszerűen „úgy tesz”, mintha igazat mondana. A szimulált elnevezés cselekménye révén megtévesztő cselekményben vesz részt, mert az elnevezés, és ezáltal az igazság kimondása valójában meghaladja képességeit. Így rákerülünk a pszeudo-igazság pályájára, és ennek során bűnrészessé válunk a hazugságban, melyet minden alkalommal tovább éltetünk, amikor a „Generate” [generálás] gombra kattintunk.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2026. november 4.