A szinodális modell mindenkinek „egyenlő szavazati jogot” biztosít: „Ez összeegyeztethetetlen a katolikus egyháztannal”

Walter Brandmüller bíboros figyelmeztetett egy olyan szinodalitási koncepcióra, amely véleménye szerint a protestantizmus által ihletett modellt vezeti be a katolikus egyházba, amely a tagok demokratikus megválasztásán, valamint a lelkészek és a laikusok „egyenlő szavazati joggal” való részvételén alapul. Az egyháztörténész ezt a koncepciót Martin Luther 1520-ban megfogalmazott gondolataira vezeti vissza, és arra a következtetésre jut, hogy az „összeegyeztethetetlen a katolikus egyháztannal”.

A 97 éves Brandmüller, a Pápai Történettudományi Bizottság egykori elnöke, érvelését a Sandro Magister által közzétett, „A »szinodális modellről«” című esszéjében fejti ki. A szövegben megkérdőjelezi a kifejezést övező definícióhiányt, hangsúlyozza a szinódusok valóban püspöki jellegét, és óva int a világi struktúrák és a demokratikus eljárások „kritika nélküli” beépítésétől az egyház életébe.

Még mindig hiányzik egy „egyértelmű és világos meghatározás”

„Ferenc pápa óta folyamatosan beszélnek a »szinodalitásról«, különböző kontextusban és különböző jelentésekkel. A kifejezés egyértelmű és világos meghatározása azonban még mindig hiányzik” – kezdi Brandmüller.

A bíboros Goethe Faust című művéhez fordul a probléma illusztrálására, és felidézi a professzorként öltözött Mefisztó és egy diák közötti párbeszédet. Utóbbi azzal érvel, hogy a szavaknak egy gondolatnak kell megfelelniük, míg Mefisztó azt válaszolja, hogy ahol a gondolatok hiányoznak, ott a szó mindig időben megérkezik.

Annak érdekében, hogy elkerüljük azt, amit Brandmüller Mefisztó „csapdáinak” nevez, szükségesnek tartja, hogy először is meghatározzuk, mi is valójában a szinódus.

„A klasszikus katolikus felfogás szerint a szinódus püspökök gyűlése, akik kollegiális módon gyakorolják magiszteriumi és pasztorális szolgálatukat” – magyarázza.

Amikor az Egyház összes püspökét összehívják, és azok a pápa vagy annak küldöttjei elnökletével találkoznak, akkor általános vagy ökumenikus zsinatról van szó. Brandmüller megjegyzi, hogy a zsinat cum et sub Petro elve szerint eljárva a legfőbb magisztériumi és pasztorális hatalommal rendelkezik, és olyan végleges, tévedhetetlen tanokat hirdethet, melyek iránt hitbeli engedelmességet kell tanúsítani.

Amikor az összegyűlt püspökök egy-egy helyi egyházcsoport – például egy egyházi tartomány vagy régió – tagjai, akkor helyi szinódusról van szó, amely a magisterium ordinarium-ot gyakorolja, és melynek határozatait a Szentszéknek meg kell erősítenie.

„Mindkét esetben a püspökök a szentségi felszentelésen keresztül kapott magisztériumi és pasztorális hatalmuk alapján járnak el” – hangsúlyozza.

Brandmüller még a püspöki szinódus elnevezést is megkérdőjelezi

A bíboros érvelését kiterjeszti a Pál VI. által 1965-ben az Apostolica sollicitudo motu proprio révén létrehozott Püspöki Szinódusra is.

Brandmüller nem vonja kétségbe eme intézmény „szükségességét vagy célszerűségét”, de emlékeztet arra, hogy azt a pápa tanácsadó testületeként hozták létre. Résztvevőit a pápa egyenként hívja össze, és feladatuk az, hogy tanácsot adjanak neki, nem pedig az, hogy tanokat hirdessenek, döntéseket hozzanak vagy törvényeket alkossanak.

Ezért úgy véli, hogy ebben az esetben is a használt kifejezés félreértésekhez vezethet.

„A fogalmi egyértelműség érdekében helyénvaló lenne elkerülni a »szinódus« kifejezést – amely ebben az összefüggésben félreértésekhez vezethet –, és egy másik, megfelelőbb elnevezést kellene találni” – állítja.

Papok és laikusok nem gyakorolhatják a püspökök számára fenntartott szolgálatot

Brandmüller kiterjeszti ezt a kifogást a közelmúltban létrehozott testületekre is, melyekben a püspökök mellett papok és mindkét nemből hívek is részt vesznek Isten egész népének képviselőiként.

A bíboros szerint ezekben az esetekben sem lehet helyesen egy szinódusról beszélni, „mivel sem a papok, sem a laikusok nem gyakorolhatják azt a magisztériumi és pasztorális szolgálatot, melyet kizárólag a püspökökre a szent rend szentsége révén ruháztak fel”.

Ez nem jelenti azt – pontosítja –, hogy a laikusokat ki kellene zárni az egyházi életben való együttműködésből. Brandmüller kifejezetten elismeri, hogy „természetesen lehetséges, hogy kompetens laikusokat bízzanak meg szakértői funkcióval”.

Azonban, ha ilyen együttműködés létezik, arra szólít fel, hogy „gondosan kerüljék a »szinódus«, »szinodalitás« és más hasonló kifejezések helytelen használatát”, és olyan megnevezést használjanak, amely megfelelően tükrözi a testület mibenlétét.

„Világi struktúrák és demokratikus eljárások”

Brandmüller úgy véli, hogy az ilyen típusú testületek megjelenése mögött egy szélesebb körű tendencia húzódik meg, amely kortárs politikai modelleknek az egyházi struktúrákba történő beépítésére irányul.

„Nyilvánvaló, hogy az ilyen testületek létrehozása abból a szándékból fakad, hogy – többé-kevésbé kritika nélkül – világi struktúrákat és demokratikus eljárásokat ültessenek át az egyház életébe annak érdekében, hogy lépést tartsanak a korral” – állapítja meg.

Kritikája tehát nem a papokkal vagy a laikusokkal való konzultáció lehetőségét célozza, hanem olyan struktúrák kialakítását, amelyekben a papsági szentségből fakadó különbségek a demokratikus eljárások és a döntéshozatali jogkörben megnyilvánuló egyenlőség révén fellazulnak.

Egy Luther által ihletett modell, amely „egyenlő szavazatot” biztosít mindenkinek

Éppen ezen a ponton állapítja meg Brandmüller a közvetlen kapcsolatot a szinodalitás bizonyos jelenlegi felfogásai és a protestáns modell között.

A bíboros állítása szerint ez a megközelítés azt jelenti, hogy a katolikus szférába „egyfajta, különösen a protestáns modell által ihletett szinódust” vezetnek be, melynek tagjait demokratikusan választják meg lelkészek, valamint különböző szakmai és kulturális háttérrel rendelkező férfiak és nők közül, „mindannyian egyenlő szavazati joggal”.

Brandmüller ezt a koncepciót Martin Luther 1520-as polemikus írásaira vezeti vissza.

A bíboros szerint Luther tagadta, hogy a szent rend szentségének intézménye Jézus Krisztusra vezethető vissza, és azt állította, hogy a keresztség elegendő ahhoz, hogy bármely férfiből vagy nőből pap, püspök és pápa legyen.

Brandmüller ebből egyértelmű következtetést von le: „Nyilvánvaló, hogy a szinodalitás ilyen felfogása összeegyeztethetetlen a katolikus egyháztannal.”

Brandmüller megkérdőjelezi a püspöki konferenciák kialakulását

A prelátus a püspöki konferenciák megjelenését ebbe a történelmi folyamatba ágyazza, összekapcsolva azok kialakulását az Ancien Régime végével, az európai „trón és oltár” rendszerrel, valamint a modern világi állam felemelkedésével.

Amikor a püspöki konferenciák a 19. század első felében Európában kezdtek kialakulni – magyarázza –, azok hivatkozási kerete „nem az egyház hierarchikus szerkezete volt, hanem az adott állam”.

Emiatt tanácsadói és döntéshozatali tevékenységük kezdetben az egyház helyzetével és tevékenységével kapcsolatos kérdésekkel foglalkozott a modern világi állam keretein belül. A doktrinális, liturgikus és szentségi kérdéseket kizárták, kivéve a házasságot, melynek jogi szabályozását a napóleoni modellt követő államok is maguknak követelték.

A Ferenc pápasága alatt megadott doktrinális tekintély

A püspöki konferenciák ezen történelmi felfogásából kiindulva Brandmüller konkrét kritikát fogalmaz meg az Evangelii gaudium című dokumentummal szemben.

A bíboros „rendkívül problematikusnak” tartja, hogy Ferenc pápa az apostoli buzdításban „hiteles, bár korlátozott” doktrinális tekintélyt ismer el a püspöki konferenciák részére.

Brandmüller álláspontja szerint a püspöki konferencia nem alkot olyan hierarchikus szintet, amely az egyes püspökök és a pápa között helyezkedne el.

„Doktrinális kérdésekben a püspöki konferencia se nem egy közbenső hierarchikus szint, se nem egy olyan nemzeti egyház szerve, amely képes lenne versengeni az egyetemes egyház magisztériumával, vagy veszélyeztetni a pápa doktrinális elsőbbségét” – állítja.

Egy „neo-ariánus egyháztani” tendencia

Brandmüller állítása szerint a 19. század vége óta – különösen Európában – a püspöki konferenciák fokozatosan kiszorították a szinódusokat, miközben formájuk és működésük politikai modelleket vett át.

A prelátus szerint nehéz figyelmen kívül hagyni, hogy ez a jelenség „az egyházról alkotott felfogás egyre növekvő szekularizációját” fejezi ki.

Ennek leírására a „neo-ariánus egyháztani” tendencia kifejezést használja.

Brandmüller szerint ez a tendencia nem tagadja kifejezetten az egyház természetfeletti jellegét, de fokozatosan háttérbe szorítja azt, míg nem végül az egyházat alapvetően „társadalmi entitásként” kezdi tekinteni.

A szinódusok helyreállítása az egyház szekularizációjának megállításához

Ezzel a fejleménnyel szembesülve Brandmüller gondolatmenete azzal zárul, hogy javasolja a helyi egyházak szinódusai történelmi jelentőségének helyreállítását éppen azért, mert úgy véli, hogy azok valódi egyházi struktúráknak felelnek meg, és nem politikai területi felosztásoknak.

„Ezekkel a politikai vonásokkal rendelkező püspöki konferenciákkal szemben a helyi egyházak szinódusait – melyek hűek az autentikusan egyházi hierarchikus struktúrákhoz – vissza kell állítani eredeti jelentőségükbe” – állítja.

A bíboros azt is javasolja, hogy ezek a püspöki gyűlések nagyobb intenzitással nyerjék vissza liturgikus dimenziójukat, a hatodik század óta dokumentált gyakorlatot és a II. János Pál alatt kihirdetett püspöki szertartási szabályzatban előírt formákat követve.

Brandmüller szerint ezeknek a valóban püspöki szinódusoknak a helyreállítása nem csupán terminológiai vagy szervezeti kérdés lenne, hanem válasz az egyházról alkotott felfogás fokozatos szekularizációjára.

A bíboros szerint így „hatékonyan megakadályozható lenne az egyház szekularizációjának folyamata, és egyúttal fontos lépés tehetne a »világiasságtól való elszakadás« felé, melynek sürgető szükségességére XVI. Benedek is emlékeztetett.”

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2026. szeptember 11.