Miután oldalunkon megjelent a Miért nem veszik komolyan a keresztény fiúk a randizást? című cikk, sok-sok hozzászólás érkezett, melyek egy része arról szólt: érdekelne titeket a nők nézőpontja is a témában. Azt nem ígérhetem, hogy a nők többségének szóvivője tudok lenni, de abban biztos vagyok, hogy sok lány osztja a véleményem a párkapcsolat témájában. Íme.

A helyzet az, hogy mi nők, vagy inkább mi, Jézust követő nők, remekül megtanultunk várakozni. Az élet erre edzett. Hogy miért van ez így? A férfiak oldaláról egy korábban megjelent cikkünk már ejtett szót. De mi a helyzet a nőkkel? Elég ha a magam és a közvetlen környezetem példájából indulok ki: évek óta várakozunk. Ha nem a hit perspektívájából nézünk erre, akkor ez időpazarlás, naivitás, büszkeség, beképzeltség és még sorolhatnám a címkéket, amelyekkel eddig találkoztam (közvetlenül vagy közvetve). Ó, és a kedvencem: „nem kellesz senkinek” – ez persze nem az a fajta mondat, amit nyíltan az egyedülálló nők szemébe mondanak. Sokkal inkább szavak nélkül, lesajnáló pillantásokkal, felhúzott szemöldökökkel vagy épp mély hallgatásokkal üzennek. Legyen az a családunk, munkahelyünk, a baráti körünk vagy a gyülekezetünk – szinte mindenhol előfordult már.
„Mégis mire vársz ennyi idősen? A te korodban már anyuka voltam! Telnek az évek, kezdeni kéne már magaddal valamit, nem? Teljesen egyedül akarsz maradni? Miért vagy ilyen válogatós?” – kimondva-kimondatlanul ezek vesznek körbe.

Folyamatos a sürgetés.

Nem elég, hogy lassan nem tudunk úgy felmenni Facebookra vagy Instagramra, hogy ne botlanánk egy újabb ismerősünk eljegyzésébe/házasságkötésébe, belül is harcok dúlnak. Kérdések kavarognak bennünk önmagunkkal, az elvárásainkkal, a vágyainkkal kapcsolatban. Ott van a félelem is, hogy Isten gondoskodik-e arról, hogy társra találjunk. Olyan könnyű kimondani: Isten jó és gondoskodik. De olyan nehéz elhinni – tényleg, mélyen – hogy ez a mi életünkben is érvényes.

Mi, Jézust követő nők, higgyétek el, nagyon is vágyunk társra.

Azzal együtt, hogy tanuljuk azt, hogy egyedül Istent tekintsük a boldogságunk forrásának (ne a jövendőbelinkre tegyük ezt a súlyt), igenis ott munkál a vágy, hogy megtaláljuk azt, akivel érdemes leélni egy életet. Igen, ez a vágyunk. Egy életet leélni a párunkkal, nem pedig lecserélni, ha valami nem működik a kapcsolatban. Ha viszont évtizedekben gondolkodunk, az elég komoly döntés. És felkészülést igényel. Isten készít minket, ahogy a férfiakat is, folyamatosan. De amíg tart a rákészülés, nem megyünk bele akármibe. Erre az a klasszikus reakció, hogy „ha nem mész randizni, mégis hogy mersz válogatni?!”. Tévhit, hogy nem adunk esélyt a randiknak. Én is sokszor elmentem és sokszor meg is bántam. De esélyt adtam annak is, aki nem feltétlenül fogott meg elsőre. Majd amikor ott voltam a randin, rájöttem, hogy igenis jó volt a radarom és tényleg nem illünk össze a sráccal. Nem hiába legendás a „női megérzés”, van alapja. Persze ennél sokkal fontosabb és megbízhatóbb Isten vezetése, amit bár sokszor nem időben érzékelünk, mert befolyásolnak az érzéseink, észérveink és sok minden más, de egy idő után letisztul, hogy ki vagy milyen helyzet van tőle.

Bízunk, bízom Isten útmutatásában.

Pedig igencsak próbára lett téve a hitem az utóbbi időben ilyen téren (is). Meg voltam győződve, legalábbis nagyon erős sejtésem volt, hogy ki lesz a társam, kit szán nekem Isten, és mintha folyamatosan megerősítéseket kaptam volna fentről. Aztán viszont darabokra tört ez az álom. Nem egyedi az esetem. Sok hasonló történetet hallottam nőktől és férfiaktól is.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2019. október 26.