„Tekints rám és könyörülj meg rajtam, mert magányos és nyomorult vagyok!
Adj enyhületet szívem gyötrelmének és szabadíts ki bajaimból!” (Zsolt 25,16-17)

Sokféle érzelemre számítottam, amit majd a konferencia nyújt. Elfogadásra. Jóleső izgalomra. Összetartozásra. A résztvevők papírforma szerint hozzám tartoznak. Női szervezetvezetők. Én is az vagyok.

Sérülékenyek. Én is. Ismerik a határidők szorongatását, a szolgálat és a család közti egyensúly megteremtésének nehézségeit, és azt a rosszalló érzést, hogy a pizzafutár telefonszáma az elsők között szerepel a listámon. Igen, közéjük tartozom.

Az a nagyon jó még abban, ha olyan emberekkel kerülsz össze, akikkel hasonló cipőben jártok, hogy tudod, azonnal meg fogjátok érteni egymást, jó lesz a hangulat, jókat fogtok beszélgetni, együtt mulattok a vicceken, melyeket csak ti tudtok megérteni. Alig vártam, hogy velük legyek. És vágytam a majdani mély barátságokra, amik ebből az együttlétből fognak kivirágozni.

Beléptem a terembe, és körülnézve megláttam az asztalt, ahol majd ülni fogunk a társaimmal, akikkel alig vártam a találkozást. Minden székhez névtáblát raktak, körbejártam az asztalt, hogy megtaláljam az enyémet. Mikor az utolsó székhez érve se láttam a saját nevemet, rossz érzés fogott el.

Bejártam az egész termet, hogy megkeressem a helyem, és végül meg is találtam egy asztalon a terem túlsó végében. Gondoltam, az Úr valami különlegeset tartogat számomra, azért kerültem más emberek közé. Leültem, kikapcsoltam a telefonomat, és türelmetlenül vártam asztaltársaimat.

Vártam. És vártam. És vártam. Ahogy az asztali áldásnak vége volt, és ezzel kezdetét vette a konferenciaebéd, keserű szívvel vettem tudomásul, hogy valami megakadályozta a konferencián való részvételben a többieket, akiket az én asztalomhoz osztottak. Így hát egyedül ültem ott. Nagyon magányosan.

Azt hiszem, senki sem vette észre a helyzetet. Addigra már a többi asztaloknál azzal voltak elfoglalva, hogy körbeadják a kiflit, a salátadresszingeket. Önsajnálatom arra indított, hogy én is csevegni kezdjek: „Figyelj, te, kérsz egy kiflit? Vagy tízet talán? Jut annyi is, ha kell, mikor egyedül ülsz egy asztalnál.”

Ekkor egy mondat jelent meg a tudatom felszínen: „Lysa, téged nem félreültettek. Téged különültettek.” Nem volt hallható a mondat. És nem is volt az én gondolatom. Tudtam, hogy olyasmi, amin Isten szeretné, ha elgondolkoznék.

Ha különválasztanak a többiektől, az nem jelent elutasítást. Pedig az ellenség ezt akarta velem elhitetni. Ha sikerült volna neki, teljesen magamba fordulok, elbizonytalanodom, és nem jut el hozzám az üzenet, amiért Isten erre az eseményre vezetett. Ha különválasztottak, akkor olyan feladatot kapsz, ami előkészületet igényel.

Szerintem ez az, amit meg akart láttatni velem Isten. Ha megértem, akkor képes leszek elfogadni ennek a helyzetnek a tanulságait.

Ismered ezt az állapotot? Esetleg ezt éled át most, karácsonyra készülődve? Durva ám látni, hogy körülötted minden a boldogságról harsog, te meg szenvedsz a magánytól, és mindent érzel, csak örömöt nem. Nem csak ott azon a konferencián éltem ezt át. Hosszabb szakaszok voltak az életemben, amikor ugyanígy voltam: sok ember volt körülöttem, és én mégis nagyon magányosnak éreztem magam.

Szeretnék megosztani veled három biztató gondolatot.

1. Keresd a kicsiség ajándékát.

A Péld 11,2b szerint „a szerénységgel bölcsesség jár”. Ebben a különültetett állapotban Isten különleges bölcsességgel ajándékoz meg, melyre szükséged lesz az előtted álló feladatokhoz.

2. Keresd az egyedüllét ajándékát.

Ez az állapot fogja felébreszteni benned az együttérzést azokkal, akik ugyanilyen helyzetben vannak. Elhiheted, hogy azóta, ha belépek egy terembe, mindig körülnézek, nincs-e valaki egyedül egy asztalnál, hogy biztosítsam, legalább egy valaki észrevette.

3. Keresd a csend ajándékát.

Ha azok hangjai töltik be a teret körülöttem, akikkel annyira szerettem volna találkozni, nem hallottam volna meg Isten hangját. Igyekszem azóta több csendet engedni életem ritmusába, hogy bármikor mondhassam: „Mit akarsz mondani nekem, Uram? Hallgatlak.”

Az egyedüllét fájdalmas tud lenni. A félretoltság gondolatai hangosak, erőszakosan rá akarnak venni, hogy érezd az ürességet, amiért nem vesznek észre, nem hívnak magukhoz. De ha imádságos lélekkel figyelsz az érzéseidre, gondold át, hátha nem arról van szó, hogy félretoltak, hanem fel akarnak készíteni valamire. Valami csodálatosan szent dolog történik, amikor Isten egy leánya nem azon sajnálkozik, hogy félretolták, hanem azt keresi, milyen különleges üzenete van számára az Atyának, amiért különültette a többiektől.

Uram, segíts meglátnom mostani magányosságom ajándékait. Hiszem, hogy nem félretoltak, hanem különültettek. Jézus nevében, Ámen.

Igazság a mai napra:

„Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket.” (Jn 15,16a)

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2020. szeptember 11.