Alább a XII. Leó által egyháztanítóvá avatott 11. századi szentnek, Damiani Szent Péternek az egyik fő művéből közlünk részletet, amely művet az akkori – szintén szent – pápának, IX. Leónak címzett, hogy erőteljes fellépésre sarkalja a legdémonibb bűnnel szemben.

Tizenhatodik fejezet

Ez a bűn valójában egyetlen más bűnhöz sem hasonlítható; szörnyűségében minden más bűnt fölülmúl. Ez ugyanis a testek halála, a lelkek pusztulása; a testet beszennyezi, az értelem világát kioltja, a Szentlelket az emberi szív templomából kiveti, majd beengedi a bujaság bujtogatóját, az ördögöt, tévelygésbe visz, a becsapott értelemtől mindenestül elveszi az igazságot, annak, aki úton jár, csapdát állít, az elbukó előtt bezárja a verem száját, nehogy kiszabaduljon, megnyitja a poklot, bezárja a paradicsom ajtaját, a mennyei Jeruzsálem polgárát az alvilági Babilon örökösévé teszi, az égi csillagot az örökkévaló tűz gyújtósává teszi, leválasztja az Egyház tagját és a tüzes gyehenna mohó lángjai közé veti.

Ez a bűn igyekszik lerontani magasságbeli hazánk falait, és azon serénykedik, hogy helyreállítsa a porrá égett Szodoma városfalait. Ez az, ami a józanságot megbecsteleníti, a szemérmet megöli, a tisztaság torkát elvágja, a szüzességet a szennyes ragály kardjával lekaszabolja. Mindent lealjasít, mindenen foltot ejt, mindent beszennyez, és nem enged magához semmit, ami feddhetetlen, semmit, ami szennyeződéstől mentes, semmit, ami tiszta.

Ahogy az Apostol mondja: „Minden tiszta a tisztáknak; a förtelmeseknek pedig és a hitetleneknek semmi sem tiszta”.¹

Ez a bűn az embert kizárja a gyülekezet kórusából, és arra kényszeríti, hogy az ördögtől megszállottakkal és sanyargatottakkal imádkozzon, a lelket elválasztja Istentől, hogy a gonosz lelkekhez kapcsolja. A szodomitáknak ez a dögletes királynője az ő zsarnoksága törvényeinek engedelmeskedőket az emberek előtt szégyenteljessé, az Isten előtt gyűlöletessé teszi. Hogy Isten ellen ördögi háborúkat indítson, a leggonoszabb lelkeket parancsolja hadviselésre; az angyalok társaságától és saját nagyszerűségétől elválasztja a boldogtalan lelket, hogy uralmának igája alá vesse. Vitézeit megfosztja az erények fegyverzetétől, és hogy halálos sebet kapjanak, kiszolgáltatja őket a bűnök dárdáinak. Az egyházban megaláz, a téren elítél, a rejtekben beszennyez, a nyilvánosság előtt meggyaláz, a lelkiismeretet férgek módjára rágja, a testet, akár a tűz, megégeti, és liheg a kéjvágytól. […] Miután ugyanis ez a mérges kígyó fogait egyszer belevájta a boldogtalan lélekbe, a józan ész azonnal megszűnik, az emlékezés elvész, az értelem éle kicsorbul és Istenről tudomást sem véve magáról is megfeledkezik.

Ez a ragály aláássa a hit alapját, elsorvasztja a remény erejét, föloldja a szeretet kötelékét, lerombolja az igazságot, aláássa az erősséget, elveszi a mértékletességet és kicsorbítja az okosság élét. Mi mást mondhatnék még? Mivel az emberi szív épületéből eltávolítja az erények minden csapatát, mintha csak kifordítaná az ajtók sarokvasait, úgy enged be minden barbár bűnt.

Erre bizony pontosan illenek Jeremiás szavai a földi Jeruzsálemről: „Az ellenség kezét vetette annak minden kívánatos dolgaira, mert látta a pogányokat bemenni az ő szent helyére, akikről megparancsoltad, hogy nem mehetnek be a te gyülekezetedbe.”² Akit ugyanis ez a kegyetlen szörnyeteg vérszomjas torkán lenyel, mintegy láncokkal megköti, hogy ne cselekedhessen jót, míg az aljas elfajzottság minden fékét hirtelen meglazítja.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2026. június 14.