Szépen mindent bepakolt a kocsijába. Majd beült, becsatolta a biztonsági övet, s mielőtt elindult volna, elővette maroktelefonját, hogy még egyszer felhívja nővérét és megköszönje neki az esti találkozást. Együtt vacsoráztak, hogy bizonyos dolgokat megbeszéljenek, mielőtt ő végleg visszatérne otthonába…

Egy héttel ezelőtt temették el édesanyjukat… Pár napja pedig felszámolták a lakást, amelyben lakott…

A szíve most is olyan nehéz volt a bánattól, hogy legszívesebben a parki padra ült volna sírni, ha nem szégyellte volna, hogy felnőtt férfi…

Ehelyett hát a maroktelefont kapcsolta be… Az azonban le volt merülve… Erre kiszállt, odament a közeli telefonfülkéhez, és nem is vette észre, hogy édesanyja volt telefonszámát ütötte be a keresőbe… Nem csoda, hogy a mozdulat minden idegszálában ott bujkált, hisz évek óta minden napi szokásává vált felhívni a „Mamát”…

Amikor rádöbbent, hogy eltévesztette a telefonszámot, megrémülve akarta letenni a kagylót, hogy ne kelljen hallania a gép hangján: „Ez alatt a szám alatt előfizető nem kapcsolható”… De keze valahogyan nem engedelmeskedett. Forróság öntötte el… Olyannyira, hogy képtelen volt bármilyen mozdulatot is tenni…

És akkor valami különleges dolog történt. A vonal másik végéről, a telefonközpontból, egy kellemes női hang – igaz, gépre száműzve az is – ezt mondta: „Elnézését kérjük, az összeköttetés átmenetileg megszakadt…”

Se azelőtt, se azután soha nem hallotta ezt a mondatot…

Lassan, zavartan letette a kagylót, de a szavak minduntalan ott doboltak benne: „Az összeköttetés átmenetileg megszakadt…”

Gondolatai egyre csak ebbe az egy szóba kapaszkodtak: „… átmenetileg…”.

Az összeköttetés, a kapcsolat, a „Mamával” való párbeszéd tehát csak átmenetileg szakadt meg – gondolta.

Ez a hivatalos gépi üzenet teológiai dogmává izmosodott benne: „Valamikor ez az összeköttetés, amely most anyja halálával megszakadt, ismét helyreáll, ez a kapcsolat, ami őt vele olyan szorosan összekötötte, újra megteremtődik, a párbeszéd, amit naponta édesanyjával folytatott, sokszor csak banális dolgokról, egyszer újfent létrejön. Mikor? Nem tudja. De hinni szeretné, hogy akkor, amikor Isten azt jónak látja…”

Letette a kagylót. Egy határozott mozdulattal feltépte a fülke ajtaját. Kilépett a tavaszi napfényes ég alá. Szeme sarkában egy apró könycsepp sziporkázott. Szája azonban széles mosolyra húzódott. Beült a kocsijába. És hazafelé hajtva – megvigasztalódva – dúdolta a már-már elfelejtett húsvéti ének foszlányait: „Krisztus feltámadott! – Szűnjetek már bánatok! – Ti is nyomán járjatok, – feltámadást várjatok! – Feltámadt Krisztus!”…

Stuttgart, 2013. Húsvétján

Létrehozva 2013. április 15.