Sikerült befejeznem a Végtelenről, az Istenről szóló negyedik könyvemet, melynek a címe, Párbeszéd a Végtelennel! Miről szól a könyv? Az imádságról, az Istennel folytatott teremtő párbeszédről, mely az ember legfőbb kincse és méltósága. Az alábbi elmélkedés szeretne ráhangolni e könyv olvasására!

Napjaink történéseit  sokan hajlamosak a Jelenések könyvének apokaliptikus eseményeihez hasonlítani és kérdezgetik kétségbeesetten, hogy itt a világ vége?

A történelem lapjait forgatva azt láthatjuk, hogy nagyon sok szörnyű dolog történt az elmúlt évezredek során. Az emberi balgaság, kapzsiság, hatalomvágy, véres kegyetlenség sajnos újból és újból elképzelhetetlen intenzitással felizzott és pusztított. Még a történészek sem tudják számon tartani, hogy hány birodalom omlott ősze hatalmas vérfolyamban, a járványok, a természeti erők hányszor pusztították el az emberiségnek jelentős részét! A múltban is sokszor és sokan úgy érezték, hogy koruk szörnyűségeire, Isten csak a világ azonnali elpusztításával, egy kérlelhetetlen végelszámolással válaszolhat.

A szentírást olvasó ember azt látja, hogy teremtő, megváltó, megszentelő Urunk soha, egy pillanatra sem torpan meg. Nevel, formál, fenyít kemény kézzel, de hátat nem fordít nekünk, világunkat nem törli el bármi is történt! Ő jól tudja, hogy mi lakik az emberek szívében, leborul, sír Jeruzsálem falai előtt, de Virágvasárnapján mégis bevonul szeretett városába. Nagycsütörtök, Nagypéntek összeroppantja, de Húsvét hajnalán a nap újból felkel, és Jézus Krisztus csodálatos álmát -az Isten országát-, a vele partnerséget vállalókkal tovább építi. Párbeszédet kezd az emmauszi tanítványokkal. Olyan szépen beszél velük, hogy ők maguk azt mondják, hogy: “lángolt a szívünk, míg hallgattuk őt”. Az egész éjjel halászó, átfázott, kiábrándult apostolainak tüzet gyújt a Galileai-tenger partján és halat süt. Pétertől megkérdezi szelíden: “Szeretsz te engem?” És az alázatos igenre: “Uram te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek téged!” Nem hezitál, hanem töretlen bizalommal mondja Péternek: “menj legeltesd juhaimat!” Jézus bizonytalankodás nélkül folytatja a világot tovább teremtő csodálatos szép művét az emberekkel. A párbeszéd, az imádság istenének a célja felemelni, elvezetni az emberiséget önmagával, a Szentháromsággal való személyes, boldog életközösségbe. Van ennél szebb álom ezen a földön?

Tagadhatatlan, hogy hihetetlenül sok nehézség, gond volt és van jelenleg is az egyes emberek, de az emberiség nagy családjának az életében. Sajnos a legjobbak is sokszor a világ gondjait látva, a mérhetetlen, előttünk tornyosuló problémák elöl, mint a gyermekek visszahúzódnának, és szemüket behunyva, Istenre bíznák a munkát, a feladatokat. Valljuk be őszintén, sokszor jól jönne egy világvége! Mi szépen hátradőlnénk és Isten ahogy tudja, ítélkezve, csodákat téve oldja meg gondjainkat, vegye le vállunkról az átláthatatlan, kusza, sokszor sajnos önmagunk által kreált terheket, és szépen vezessen be bennünket, -álmélkodó gyermekeit-, egy frissen készített, minden szempontból pontra tett mennyek országába. Attól félek, hogy a mindmáig munkálkodó Isten nem fog bennünket e félkész világból csak úgy szépen átmenteni egy ropogós, friss, vadonatúj Isten Országába. Ez nem vallna az Ő stílusára! Ő azt szeretné, hogy épülő, szépülő otthonunk minden egyes téglája szépen menjen keresztül a mi kezünkön is.

Böjte Csaba teljes írása megtalálható itt.

Létrehozva 2012. március 5.