Zen – út a megvilágosodáshoz

Zen – út a megvilágosodáshoz

A könyvet ismertetjük, de nem ajánljuk. A szerk. 

Ez a könyv a buddhizmus egyik japán irányzatáról, a Zenről szól. A japán Zen szó a kínai Csan-ból származik, ami meditációt vagy kontemplációt jelent. A könyv szerzője érdekes módon nem japán, hanem egy német jezsuita szerzetes. Japánban szolgált misszionáriusként, és hogy megismerje a japánok gondolkodását, ő is elkezdte gyakorolni a Zent. Végül megvilágosodva a Zen mestere lett, és azóta a Zent keresztényeknek tanítja az Istenhez való közeledés eszközeként, mint vallási-világnézeti szempontból semleges módszert.

Tokió közelében egy természetvédelmi területen alapított egy lelkigyakorlatos házat, amelyben “zen-meditációval egybekötött keresztény szellemű lelkigyakorlatokat vezetett”. A kolostor neve Simmeikucu: az “Isteni Homály Lakja” lett, és Németországban is alapított hasonló szellemiségű központot. Enomiya-Lasalle megkapta a japán állampolgárságot, és a béke érdekében végzett tevékenységéért Hirosima díszpolgárrá választották. Mindemellett talán nem véletlen, hogy keresztény és buddhista olvasóban egyaránt felmerül a kérdés, mennyire lehet összeegyeztetni a Zen meditációt a keresztény hitélettel? Lehet-e valaki a Zen mestere, és ugyanakkor Krisztus tanítványa?

A könyv legfontosabb gondolatainak idézése után néhány fontos bibliai szempontra hívjuk fel a figyelmet.Ez a könyv a buddhizmus egyik japán irányzatáról, a Zenről szól. A japán Zen szó a kínai Csan-ból származik, ami meditációt vagy kontemplációt jelent. A könyv szerzője érdekes módon nem japán, hanem egy német jezsuita szerzetes. Japánban szolgált misszionáriusként, és hogy megismerje a japánok gondolkodását, ő is elkezdte gyakorolni a Zent. Végül megvilágosodva a Zen mestere lett, és azóta a Zent keresztényeknek tanítja az Istenhez való közeledés eszközeként, mint vallási-világnézeti szempontból semleges módszert. Tokió közelében egy természetvédelmi területen alapított egy lelkigyakorlatos házat, amelyben “zen-meditációval egybekötött keresztény szellemű lelkigyakorlatokat vezetett”. A kolostor neve Simmeikucu: az “Isteni Homály Lakja” lett, és Németországban is alapított hasonló szellemiségű központot. Enomiya-Lasalle megkapta a japán állampolgárságot, és a béke érdekében végzett tevékenységéért Hirosima díszpolgárrá választották. Mindemellett talán nem véletlen, hogy keresztény és buddhista olvasóban egyaránt felmerül a kérdés, mennyire lehet összeegyeztetni a Zen meditációt a keresztény hitélettel?

Lehet-e valaki a Zen mestere, és ugyanakkor Krisztus tanítványa? A könyv legfontosabb gondolatainak idézése után néhány fontos bibliai szempontra hívjuk fel a figyelmet.

Idézetek és kommentárjuk

[42. oldal] Minden ember képes eljutni a megvilágosodáshoz, ha jó úton jár. Önmagában véve nem kötődik szükségszerűen sem a buddhista, sem a keresztény, sem valamelyik más valláshoz. A megvilágosodás jelenségét megtaláljuk már a buddhizmus előtti Indiában is. Fellelhető az iszlámban és a kereszténységben is, ha nem is olyan tiszta és módszeres formában, mint a jógában és a zenben.

Lasalle egy buddhista vallási kifejezést fogalmat és megtapasztalást igyekszik egyetemes vallási jelenségként feltüntetni, tekintet nélkül arra, hogy a buddhisták sem tudnak megegyezni abban, hogy melyik megtapasztalást lehet megvilágosodásnak nevezni. A Zen világnézeti szempontból egyáltalán nem “semleges”, hanem az ateista buddhizmus egyik irányzata, amely így a kereszténységgel összeegyeztethetetlen világnézeti rendszer.

[85. oldal] Önmagában véve a megvilágosodás semmit sem mond a monizmusról, a panteizmusról vagy a monoteizmusról. Bárki, aki a megvilágosodást átéli, azt világnézetének megfelelően értelmezi majd.

Lasalle úgy állítja be a “megvilágosodást”, mint vallások fölött álló természetes jelenséget, olyan megtapasztalást, amelyet mindenki a saját vallási sémái szerint értelmezhet. Figyelmen kívül hagyja, hogy a “megvilágosodás” sajátosan buddhista fogalom, amely a sajátos buddhista világ- és emberképen alapul. Mint ilyen, a valóság fel- és megismerését az emberi tudat lehetőségének tartja, és nem lát szükségesnek vagy lehetségesnek isteni beavatkozást.

[87. oldal] …azt a kérdést szeretném felvetni, hogy segít-e a megvilágosodás az embernek abban, hogy közelebb kerüljön Istenhez. Mindenek előtt azt kell világosan tisztáznunk, mit értünk tulajdonképpen azon, hogy “közelebb jutni Istenhez”, és mi a célja ennek a közeledésnek. Ez keresztény értelemben – és talán minden igazi monoteizmusban is – Isten színelátását jelenti, a vele való szerető egyesülésben. Istenhez közeledni tehát annyit jelent mint előre haladni. A keresztény tanítás szerint itt a földön senki sem láthatja közvetlenül Istent (…) De haladni lehet a cél felé. (…) Úgy vélem, ezt a [fenti] kérdést határozott igennel lehet megválaszolni. Ugyanis ebben az értelemben Istenhez közeledni csak az által lehet, ha elszakadunk a teremtményektől. Ezt tanítja minden misztikus. (…) Ám aligha lehetséges radikálisabb elszakadás a teremtményektől, mint amelyet a megvilágosodás jelent és közvetít. Hiszen ezzel oly következetesen lemondunk mindenről, hogy már csak a puszta létezés aktusa marad meg. Aki mindentől elszakad, beleértve saját énjét is, ennél messzebb nem mehet. (…) Mihelyt kikerülünk [a megvilágosodás] állapotából, ismét visszatérünk a magasabb szintről – teljesen vagy egészben – megszokott életünkbe, és észrevesszük, hogy az elszakadás még mindig nem következett be tökéletesen: rossz hajlamaink még nem haltak ki belőlünk teljesen. (…) Minél tovább gyakorol [az ember], annál szabadabbá válik a zazenen kívül is. És ez a legjobb diszpozíció arra, hogy az ember Istenéhez közeledjék. Ez tehát közvetett módja annak, hogyan lehet a megvilágosodást az Istenhez való közeledésben alkalmazni: az elszakadás állapota ugyanis szükséges előfeltétele az Istenhez vezető útnak. (…) …kijelenthetjük-e, hogy a megvilágosodás közvetlenül is közelebb vezethet minket Istenhez? Tehát, hogy azon a vonalon van-e, amelynek végpontja Isten szemlélése? Annyit legalábbis kimondhatunk, hogy a megvilágosodás lépés ebbe az irányba, és bizonyos körülmények között tényleg alkalmas lehet rá, hogy elősegítse a keresztény cél megvalósítását.

Csak a buddhizmus számára lehet cél a környezeti hatásoktól, az “eretnekségnek” nevezett érzékek által közvetített világtól való függetlenség, a többi teremtménytől való elszakadás, a tudat kiüresítése és hasonlók. A keresztény lelkiségtől ez teljesen idegen. Egyfelől Isten az embert úgy alakítja át, hogy közelebb viszi az embertársaihoz. Másfelől az Istennel való kapcsolat is éppen az emberekkel való kapcsolatban mélyül el, hiszenIsten is emberré lett értünk, Jézusban köztünk járt, és Lelke által ma is köztünk jár. Az elszigetelt élet az, amely kimarad Isten közöttünk élt életéből.

[94. oldal] Tény, hogy vannak Japánban szerzetesek, akik több éven át gyakorolták a zent, és eljutottak az istenhitre. Olyan tisztelettel és áhitattal beszélnek Istenről, mint ahogy azt a keresztényektől elvárnánk. Mivel azonban a zenben nem szokás benső élményekről beszélni vagy írni, nagyon nehéz megállapítani, hogy ki jutott el ezen az úton az istenhitre. (…) A zen buddhista pontosan fordítva jár el, mint a keresztény. A keresztény az istenhittel kezdi, és erre támaszkodva törekszik erkölcsi tisztaságra és tökéletességre. Számára a lelkiismeret hangja Isten – a legfőbb törvényhozó – szava. A zenben istenhit nélkül kezd az ember erkölcsösségre és tökéletességre törekedni, és csak a végén jut el Istenhez. Minél messzebb jut el valaki a tökéletesedésre való törekvésben, annál világosabbá válik istenhite. Ilyen értelemben a megvilágosodás tényleg út az istenhithez és az istenszeretethez, éspedig közvetlen út.

Kérdéses, hogy az állítólag “istenhitre jutó”, de megtapasztalásukat beismerten nem hangoztató buddhista szerzetesek közül akárcsak egy is Krisztus tanítványává vált-e. A Zen hívei számára “Isten” fogalma ugyanis legfeljebb egy elérendő, és megvalósítható tudatállapotot jelöl, és semmiképpen nem egy rajtunk kívül álló természetfeletti, mindenható és jóindulatú Személyt. A “megvilágosodás” nem lehet az “istenhithez és istenszeretethez vezető közvetlen út”, mert a buddhista istenkép eleve személytelen. Nem lehet köze egy olyan személyek közötti kapcsolatot feltételező viszonyfogalomhoz, mint a szeretet, főleg ha Isten szeretet (1Jn 4:16).
Jól látja viszont Lasalle, hogy a keresztény és a buddhista út teljesen ellentétes. A keresztény először Istennel találkozik, és a Vele való személyes kapcsolat formálja át jellemét, erkölcsét, kapcsolatait stb. Mindennek az alapja, hogy ráébred az Isten kegyelmére való rászorultságára: halott volt bűneiben, de miután újjászületett, Istennek él a bűnbocsánat által, sőt Isten él benne, és formálja át belülről, miközben viszontszeretetből fakadó engedelmességet kér. A buddhista viszont mivel még nem találkozott a Szent Istennel, eleve nem érzi magát bűnösnek és tehetetlennek, ezért a saját erejéből próbál megjavulni, tudatát, önmagát formálni. Ha ennek a folyamatnak a végén valóban Istennel találkozna, akkor tudná, hogy minden erőfeszítése hiábavaló volt: az Ő szentsége előtt nem lehetnek érdemei, vagy kegyelmet kér, vagy elveszett. De aki kér, kap: Isten Krisztus igaz voltával és szent Lelkével ajándékozza meg, hogy aztán Ő maga kezdje el az embert belülről átalakítani. Ez pedig minden volt buddhista közös megtapasztalása.

[98. oldal] Egy zen szerzetes egyszer azt mondta nekem: “Ön akkor érti majd meg igazán, hogy mi a katolicizmus, ha a zazent gyakorolja”. Ez megtévesztően hangzik, és először félre is értettem. Nem tudtam elképzelni, hogy annyi filozófiai és teológiai tanulmány és sokéves papi tevékenység után mit nyújthat még nekem a katolicizmus szempontjából a zen. De ma be kell vallanom, hogy a szerzetesnek igaza volt. A zazen módszere tényleg képes segíteni az embernek abban, hogy a tudást, amelyet eddig csak két dimenzióban látott, most három dimenzióssá alakíthassa. (…) A zazen gyakorlását Japánban a nem-buddhista vallások is sikerrel alkalmazzák, hiszen kizárólag természetes adottságokat alkalmaz. Ezeket a képességeket pedig a keresztény vallási életben is alkalmazni kellene, amint ezt az egyház történetéből már ismerjük. (…) A belső csendre törekvésünkben talán Európában is sokkal hamarabb érnénk el megnyugtató eredményt, ha elsajátítanánk a zen óriási tapasztalatát, ahelyett hogy állandóan új módszerekkel próbálkozunk. (…) Mivel az ima minden formájánál fontos az összeszedettség, így lehetőség szerint már előzőleg is meg kell szabadulnunk minden gondolattól. (…) …gyakran nehéz csapongó gondolatainktól megszabadulni. Ha sikerül is egy ideig, a gondolatok nemsokára ismét felbukkannak, és zavarják az elmélyülést.

A buddhista csak csendet akar, hogy az elméje teljesen kiürüljön, mert addig sem követ el olyasmit, amit a karma megtorolhatna. A kereszténynek azért marad csendben, hogy az elméje Isten gondolataival teljen meg, és aztán Vele együtt gondolkodva, érezve és akarva élhessen. Kérdés, hogy miért van szükség újabb és újabb módszerekre, és miért pont a buddhista alapú Zenhez kell fordulni a csendes imádat átéléséhez? Miért nem lehet a tiszta forráshoz visszatérni: Isten Szavát meghallani az Írásból, azon csendben elmélkedni az Ő jelenlétében, és Vele megbeszélni? Miért van szükség egy módszerre, amikor itt van Ő maga: “Légy csendben, és várj az Úrra!” (Zsolt 37:7), “csendes folyóvízhez terelget engem, lelkemet felüdíti” (Zsolt 23:2) stb.

[105. oldal] …a keleti vallások jobban felhasználták az ember természetes adottságát, mint a kereszténység. Ez könnyen érthető, hiszen a kereszténység kinyilatkoztatott vallás, és ezért számára közvetlenül a természetfeletti a fontos. (…) …az egyház gondot fordít arra, hogy az ember az újjászületés szentségében – a keresztségben – megkapja a megigazulás kegyelmét. Amíg ezt a kegyelmet valamely súlyos bűn következtében el nem veszíti, biztos lehet abban, hogy eléri végső célját, akkor is, ha a halál váratlanul és előkészületlenül érné. Ha ilyen biztonságban van, akkor minden természetes adottságával erényre és erkölcsi tökéletesedésre kell törekednie. Egy nem-kereszténynél, legalábbis Japánban a sorrend pontosan fordított. Neki először természetes adottságaival kell megszabadulnia a bűntől és a rossz hajlamoktól, és így kell lassanként erkölcsileg jó és bensőjében szabad emberré válnia. Gyakorlatilag ez az ő egyetlen és legfontosabb célja. Minél inkább törekszik erre, annál inkább válik világossá számára az ember végső célja, és bizonyos értelemben így közeledik a számára még “ismeretlen Isten” felé. Mivel nem ismer személyes Istent, akinek segítségét kérhetné, teljesen rá kell hogy hagyatkozzék természetes adottságaira (…) Igyekvő emberek megtalálták az útját annak, hogy hatalmas erőfeszítéssel hogyan juthatnak el a természetes adottságaikkal az erkölcsi tökéletességre és belső szabadságra. Ez a legtöbbjük számára egyenértékű a megváltással, hiszen véleményük szerint a megváltás éppen abban áll, hogy az ember minden rossz hajlamától képes megszabadulni. Hogy ebben észre nem vehető módon milyen mértékben segít Isten kegyelme, nem dönthető el.

Az Újszövetségben nem találunk utalást arra, hogy bármilyen “módszerre” vagy “képességre” lehetőségünk és szükségünk lenne a bűntől való megszabaduláshoz és az Istennel való kapcsolat megteremtéséhez. Isten megmondta, hogy Őt hogyan lehet és hogyan kell imádni: “lélekben és igazságban”, tehát az imádat helye ugyan az emberi lélek (nem Jeruzsálem, nem a Garizim-hegy, vö. Jn 4:20-24), de magára az imádatra csak a megtestesült igazságnak, Krisztusnak a megismerésével nyílik lehetőség, az evangéliumba vetett hit által (1Kor 15:1-11, Lk 10:22). Aki Krisztus keresztjének megkerülésével más kapun akar eljutni Istenhez, az hihet és tapasztalhat bármit, akkor is eltévedt. Aki még nem jutott el önmaga végére, és még mindig önmaga javítgatásával akar Isten előtt elfogadhatóvá válni, az még nem fogta fel, hogy mennyire mindenben kegyelemre szorul. De amit Isten ezen a világon nekünk adni tud, azt Ő maga kínálja fel ajándékként – csak kérni kell, teljes szívvel és teljes értelemmel, Krisztus nevében.

[106. oldal] …olyan vallások, mint például a zen buddhizmus, a természetes adottságok (…) vallásos célból történő felhasználása terén többre vitték, mint a keresztények. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a zen aszkézist a kereszténynél többre kellene becsülni. Épp ellenkezőleg, a zen aszkézisből hiányoznak lényeges elemek, különösen Krisztus követése mint út és közvetlen cél (…) továbbá hiányzik a végső cél is: a tudatos törekvés Isten szeretetére. Keresztény szempontból viszont a természetes adottságoknak a zen módszere szerinti ügyes felhasználását Isten különös gondviselésének kell tekintenünk. Ez az előny néhány nem-keresztény vallásnál bizonyos értelemben kárpótolja azt, hogy ezek a oly későn kerültek érintkezésbe a kinyilatkoztatással, tehát keresztény szempontból hátrányos helyzetben vannak. Hiszen Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön (…) Más vallások hívei, sőt még a vallástalanok sincsenek kizárva Isten szeretetéből. Örüljünk ennek és adjunk hálát Istennek. Egyébként a katolikus egyház elvben soha nem utasította el, hogy természetes képességeinket vallási célra használjuk fel.

Egyrészt Lasalle világosan látja, és ki is mondja, hogy a Zennek egészen más a célja, mint a keresztény hitéletnek. Ugyanakkor figyelmen kívül hagyja, hogy a Zen mint tudatátalakító módszer egy Isten nélküli világnézet keretein belül alakult ki, hogy e világnézeten belül istent figyelmen kívül hagyó célokat szolgáljon. Hogyan lehetne Isten gondviselése ennek a módszernek a léte, és hogyan szolgálhatná Isten céljait mint eszköz? És ha mégis szükség lenne egy ilyen technikára az Istennel való kapcsolatban, miért nem gondoskodott erről Isten a kinyilatkoztatásában?
Lasalle úgy érzi, hogy a Zen mint technika olyan megtapasztalásokat tesz a buddhistáknak lehetővé, amelyek kárpótolják a kinyilatkoztatás hiányát. Igaz, hogy Isten mindenkit szeret, de az is, hogy egy napon mindenkit megítél, és a szeretete nem arra való, hogy kijátsszuk az igazságosságával szemben. A Biblia szerint Isten nem tartozik nekünk semmivel, sőt nekünk kell elszámolnunk Őelőtte. Inkább az a csoda, hogy Isten egyáltalán szólt, hogy kiválasztott egy népet, azzal együtt élt, és történelmén, szentírásain keresztül bemutatkozott az egész emberiségnek.

[109. oldal] Mint tudjuk, a keresztény misztika valamennyi jelenségének csúcspontja a “belénk öntött szemlélődés”. Ezt úgy határozzák meg: az ember egyszerű, szerető pillantást vet Istenre, miközben az Isten iránt lelkében csodálat és szeretet gyullad. Tapasztalhatóan felismeri Őt, mélyen megbékél, és mintegy ízelítőt kap az örök üdvösségből. Mivel a misztika Isten közvetlen működése, sohasem szerezhetjük meg természetes képességeinkkel és erőfeszítéseinkkel.

Ez igaz. Nem tudunk semmit sem tenni azért, hogy képesek és alkalmasok legyünk Isten meglátására, megérzésére, megismerésére stb. Erre Ő maga kell hogy képessé, alkalmassá tegyen minket. Ahogy Pál írja: “ő tett alkalmassá titeket arra, hogy a szentek örökségében, a világosságban részesüljetek” (Kol 1:12), s “aki azt mondta: Sötétségből világosság ragyogjon fel! – ő gyújtott világosságot a szívünkben” (2Kor 4:6). De nem éppen ez a tény zár ki mindenféle technikát az Istennel való kapcsolatban?

[115. oldal] A zen meditációban megszerzett egység minden nehézség nélkül közvetlenül Istenre irányulhat. Sőt, ezt a tevékenységet teljes joggal nevezhetjük “Istenre irányuló, szerető pillantásnak” is, amivel természetesen nem állítjuk, hogy ez az Istenre pillantás azonos lenne a keresztény misztika “belénk öntött szemlélődésével”. Aki ezt már egyszer átélte, érti, hogy mire gondolok. Azt is megérti majd, hogy az egyszerű rápillantás Istenre nem lehetséges anélkül, hogy a lélek erői ne egyesülnének, legyen ez az egyesülés tisztán kegyelmi ajándék, akár egyéni igyekezet eredménye. Hogy Isten – a keresztény misztika sajátos értelmében – tovább vezeti-e a lelket a belénk öntött szemlélődéshez, teljesen az Ő döntésétől függ. Senki sem kényszerítheti (…) Mindenesetre a lélek e ponton olyan közel jut Istenhez, amennyire ez számára egyáltalán lehetséges.

A keresztény számára az Istennel való kapcsolat ott kezdődik, hogy Isten jön elé, Ő jön le hozzá, Ő keresi és találja meg az utat a szívébe. Ő kezdte el benne a munkát, és Ő is fejezi be ama napra (Fil 1:6). És ez túlvisz mindenen, ami “számára egyáltalán lehetséges” lett volna.
Isten kegyelme a Biblia szerint olyasmi, amit nem lehet igyekezettel megszolgálni, kiérdemelni, elvárni vagy előkészíteni. Az evangélium kész helyzet elé állítja az embert: a megváltás már kétezer évvel ezelőtt “elvégeztetett”, Isten felkínált ajándékát csak elfogadni lehet. Hogyan? Úgy, hogy beismerjük: rá szorulunk – és kérjük Tőle (Ef 2:8-9). Isten kegyelme ráadásul nem egyszeri, hanem egyszer s mindenkorra szóló. Nem hagyja magára a megkegyelmezett embert: Szentlelke által Ő maga vesz a hívőben lakozást, s kezdi el átformálni Krisztus arcára (2Kor 3:18, Gal 5:22-25, Fil 1:6), lelki növekedése “kegyelemről kegyelemre” történik (Jn 1:16-17). A hívőn tehát egyedül Isten természetfölötti munkálkodása segít, az “egyéni igyekezet” nem. 

Összefoglalás

Lasalle jezsuita atya – vagy talán inkább Enomiya zen-mester – azon európaiak sorába tartozik, akik a Zent Európába importálták, és hozzájárultak ahhoz, hogy itt egyfajta kriszto-buddhizmus vagy buddho-krisztianizmus jöjjön létre a két vallás bizonyos fokú szintézisével. A már elhunyt, Franciaországban élt Deshimaru Zen mester szerint “Lasalle atya sosem a kereszténységről beszél[t], hanem a zenről”, s ez sajnos nem tűnik a Jézus-követés netovábbjának, különösen ha egy jezsuita misszionáriusról van szó.Elemzett könyvünk hátsó borítóján a Japánban élő német főkonzul ajánló sorai olvashatók:

“Ázsia kultúrájának tudományos-akadémikus vizsgálata mellett a keleti meditációs gyakorlatok egy másik igen jelentős intézményes közvetítője a katolikus egyház. E téren Enomiya-Lasalle professzor fáradhatatlan úttörő munkásságának köszönhető, hogy a japán buddhizmusból kialakult zen iskolák meditációs gyakorlatát mint spirituális praxist a katolikus egyház is elismerte. Számos szerzetesrendben, kiváltképp a bencés kolostorokban a híve a zen módszert alkalmazó lelkigyakorlatokon vehetnek részt. Természetesen a katolikus egyház nem a buddhista filozófiát, csupán a buddhizmus keretei között évszázadok alatt kialakult meditációs technikát veszi át. A bölcseleti alapot a keresztény misztikusok, Eckhart mester, Tauler és mások írásai képviselik. Annak, hogy a katolikus egyház a Kelet meditációs technikáit átvette, igen nagy a jelentősége, hiszen ezzel az egyház elismeri, hogy más vallásokban olyan értékek találhatók, amelyeket ő maga elveszített, de amelyek belső krízisei legyőzésében segítségére lehetnek. Ha ez az átvitel sikerül, és a keresztény misztikát új életre kelti, akkor az nemcsak az Egyház, de az egész nyugati civilizáció gyökeres megújulásához vezethet” (Kobe, 1995 márciusa)

A német főkonzul iránti minden tisztelet mellett, a kijelentései több kérdést is fölvetnek. Egyrészt, vajon a katolikus egyházban valóban mindenki örül annak, hogy a keleti meditációs praxis nem csak a szerzetesrendekben, hanem már a laikusok között is tért hódit? Másrészt valójában hány keresztény várja a Zentől a keresztény misztika és az egyház “gyökeres megújulását”?

A legfőbb kérdés azonban az, hogy miért egy ateista világnézeti alapon kifejlesztett, az ember lehetőségeire építeni akaró meditációs technikától várják ezt, és miért nem Isten Szavától és Isten Lelkétől? Mi köze lehet Krisztusnak a misztika homályához, ha egyszer Ő maga a világosság, és általa a világ világosságává lehet minden hívő?

(korábbi forrás: apologia.hu)

Létrehozva 2023. október 30.