Immáron tizenötödik alkalommal jelentkezik A Papp válaszol rovatunk, amelyben Papp Miklós görögkatolikus pap és családapa válaszol a 777 olvasóinak kérdéseire!

Gábor (Gödöllő)

Van-e erkölcsi vonatkozása a trágárságnak, a fekete humornak és más „ízléstelen”-nek mondott megnyilvánulásoknak?

Mindenkinek van egy belső világa, ami a külsőben nyilvánul meg. Pl. az öltözködésben, a gesztusainkban, a járásunkban, az étkezésünkben – és igen, a beszédünkben is. Demmer úgy mondja: „Ki mint beszél, úgy is gondolkodik”. A beszédmód a gondolatvilágról árulkodik. Igyekeznünk kell megtalálni azt a beszédmódot, stílust, ami megfelel a belső világunknak.

Meg kell fontolnunk: egy belső csodának, titoknak, gazdagságnak keressük a külső kifejezésmódot! Mindannyian Isten képére teremtett csodák vagyunk, a szeretet misztériuma dobog bennünk, páratlan egyedi gondolatvilágunk van – s ha ezekre gondolunk, máris el akarjuk hagyni a vulgáris szintet. Nekem a beszédmódomban nem mások, a „mindenki” szintjéhez kell illeszkednem, hanem a saját belső világom virágoskertjéhez. Szóval az igényes beszéd önmagam miatt is fontos. Egy öltözködési tanácsadó egyszer azt mondta kb. 400 diáknak, hogy a serdülők sokszor rosszabbul öltözködnek, mint amilyen a belső világuk. Ez igaz lehet a beszédmódra is. Ahogy az öltözködésben, úgy a beszédmódban is egyszercsak el kellene hagyni a vulgárist, az általánost, és a legsajátabb kifejezésmódot, stílust kellene megtalálni. Szintet kell lépni.

A nevetés alapvetően transzcendens: az tud nevetni, aki felül tud emelkedni a helyzeten, s magasabb látószögből még a nyomorán is tud nevetni. „Mi ez az örökkévalósághoz képest?” A fekete humor gyökere is itt van. Alapvetően azt mondom: ez is annak a jele, hogy az ember nem ragad bele a létezőkbe, nem állat, hanem tud egy magasabb zenitpontról nevetni. Mintha minden nevetésben a húsvét győzelme kacagna. Van helye a kultúránkban a fekete humornak, a görbe tükörnek, a szarkazmusnak. Mégis csínján érdemes bánni vele, mert nem minden érintett tud nevetni a nehézségeken. Sorstársként nagyszerű lehet megnevettetni az egész daganatos kórházi osztályt, de kívülállóként óvatosan. A jó humorhoz intelligencia és empátia kell: mikor, hol, kivel, milyen szinten, miről… Karinthy sem ismert a humorban tréfát!

A trágárság, az illetlen beszéd viszont egyáltalán nem humoros és nem kulturált.

Alapvetően szabad indulatosnak lenni, az nem bűn. De meg kellene találni itt is a személyemnek megfelelő indulatszavakat. Olyan sokat elárul az emberről, hogy indulatos helyzetben hogyan viselkedik, mit tesz és mit mond. Én a férfiakkal minden évben tartok férfizarándoklatot, s ilyenkor a férfias viselkedésről, a férfias bűnökről is szoktunk beszélgetni. Nagyon tudtam őket tisztelni, amikor mindenki beszámolt arról, hogyan kezeli az indulatait pl. családi feszültség kirobbanásakor. Egy férfi legyen férfi akkor is, amikor a nyelvére szökő indulatszavakat, a kezébe szökő erőszakot meg kell fékeznie. Kifejezetten bámulatra méltó, amikor valaki indulatos helyzetben választékos „irodalmi” módon fejezi ki mérgét. A magyar nyelv cifraságára nem lehet panaszunk – tessék elhagyni a vulgáris szintet, és rászokni valamilyen irodalmi indulatkifejezésre. Demmer azt is mondja: „Ki mint beszél a másikkal, úgy is él vele, úgy is bánik vele”. Párkeresőként én biztosan nem mennék hozzá ahhoz, aki indulatában durván bántalmaz szóval másokat.

Persze ne feledjük Szent Jakab intését sem: ugyanazon szájjal imádkozol és átkozódsz (Jakab levél 3. fejezet)? Az egész testi világ be van vonva a kozmikus liturgiába: minden Isten dicsőítésére teremtetett. A te ajkad is. Nem csak a hallgatóság, mások miatt, hanem önmagam, Isten, a kozmikus liturgia miatt is el kell hagyni az illetlenségeket, s kiművelni a legmegfelelőbb beszédstílust.

Zita (Nyíregyháza)

Lassan elkezdődik a nagyböjt, és olyan kevésnek érzem a húsról való lemondást. Szerintem sokkal szellemibb és modernebb lenne, ha az Egyház is átállna modernebb önmegtagadásra, böjtre. A mai fiatalok körében olyan ódivatúnak tűnik, amikor meghirdetik a böjti hústilalmat. Nem kellene már túllépni ezen?

A keresztény böjt lényege, hogy osztatlan szívvel figyeljünk Istenre. A böjt célja nem a méregtelenítés, nem egészségügyi a cél, s nem a test megvetése, a világ lenézése, nem az evilági örömök semmibe vétele.

A böjt célja, hogy kivonjuk magunkat a világból, s osztatlan, koncentrált szívvel Istenünkre figyeljünk.

Ehhez kell igazítani minden közösségi, családi és egyéni böjtöt.

A böjt olyan, mint amikor magunk mögött hagyjuk a világot, és készségesen Isten akarata felé fordulunk. Ehhez valóban nem csak a testet, hanem a szellemünket is fegyelmezni kell. A test olyan, mint egy „híd”. Kifelé a testen keresztül fejezem ki a szeretetem: kezet fogok veled, dolgozom neked, megölellek. A testen keresztül adom oda a szeretetem, a test híd, amin keresztül „kijut” mindaz, amit gondolok és érzek. Isten is ezt teszi karácsonykor. Ugyanakkor a test híd „befelé” is: a testen keresztül jut be sok érzés, benyomás, félelem, vágy, fájdalom, öröm. Nagyböjtben kicsit lezárjuk ezt a befelé vezető hidat, mert éppen azt akarjuk, hogy ne a külső világ nyomuljon előre a szívünkig-gondolatainkig, hanem éppen belülről-felülről kapjunk indíttatást. A külső hidat le kell zárni, hogy Isten belső, meleg hangja, mélységes csöndje, szent jelenléte megérinthessen. Nem fér szavakba, hogy Isten milyen mély gondolatokkal, élő jelenléttel, megmagyarázhatatlan vigasztalással tölti el azokat, akik nem csak futtában állnak elé, hanem készségesen gyertyát gyújtanak egy ikon előtt, éber figyelemmel várnak, megállnak szobájuk sötétjében, nyitottak Isten váratlanságaira.

Ehhez tehát fontos a testi böjt: nem szabad modern-posztmodern emberként lenézni a testi böjtöt. Igenis fontos az étkezésben való önmegtartóztatás: az étkezésünkben is megjelenik egy önkényeztetés, mértéktelenség, habzsolás. Böjti időben ne legyen rá sok időnk, ne ez okozzon sok örömet. Másoknak talán a pihenésben kellene több testfegyelmezés: húzza őket az ágy, a könnyű élet. Kelhetnének korábban, virraszthatnának néhányszor kicsit tovább. Van, akinek többet kellene sétálni, fizikai munkát végezni, sportolni, mert szétesőben van a testi élete. Mára kétségtelenül az egyik legfontosabb böjtnek a képernyőre kell vonatkoznia: túl sokat bámuljuk, szinte bálványként a kicsi-közepes-nagy képernyőket. A szemnek, a fülnek, az idegeknek is böjt kell. „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent” – ma túl sok mindent látunk a világból, de látjuk-e Istent?

A testi aszkézis mindig szolidaritás a világ legszegényebbjeivel is. Egész évben többnyire elégségesen vagy bőven hozzájutunk a világ javaihoz. Most az is jó, ha kicsit maradékot eszem a család után, ha alig vásárlok, s megelégszem azzal, amim van. A tartalmas adakozáson túl egy ilyen szolidaritásnak is van értéke. S persze minden aszkézis megmagyarázhatatlan összeköttetésben van Krisztus keresztjével. Az aszkézis titokzatos módon ezért fel is ajánlható betegeinkért, családtagunkért, szerelmünkért.

Persze a szellem böjtje az igazán nehéz. Demmer szerint életünk látható rendetlenségeit könnyebb észrevenni és javítani (pl. túl sok alkohol, lassan függésbe taszító számítógépes játék), ám életünk láthatatlan rendetlenségeit nehezebb észrevenni, ezért tartósabban hatnak és nehezebben is gyógyítható. A láthatatlan rendetlenség a veszélyes.

Így böjtölni kellene a rossz gondolatokkal: a megszólás, irigység, harag, illegitim szexuális vágy, önsajnálat stb. mérgező gondolataival.

A szellem belső aszkézise jelentheti azt is, hogy félreteszem az eddigi istenismeretem, s engedem, hogy Isten új módon is közölje önmagát. Készségesen, szellemi nyitottsággal engedem, hogy arcát más szemszögből is láthassam. Ennek elképzelhetetlen érlelő hatása lehet az életvezetésemre!

Bloom atya szerint gyönge az önismerete annak, aki azt hiszi, hogy spontaneitásból (ahogy kedve van) lehet jól élni, imádkozni, összeszedettnek lenni. Szükséges az intenzív testi és szellemi aszkézis. Rahner szerint onnan lehet tudni, hogy valaki mélységesen Krisztus-követő vagy „műkedvelő keresztény”, hogy van-e komoly, húsbavágó aszkézis az életében. Természetesen lemondásból nem lehet élni, csak valamiért, valakiért lehet élni és valamikről lemondani.

Minden vallásban fontosak azok az emberek, akik túlmutatnak önmagukon, akik valahogy „kinyúlnak a világból”. A polgári jólétben borzasztóan bele tudunk tespedni a világba: testileg és gondolatvilágunkban is. Szabadítsuk fel magunkat testileg és gondolatilag is, hogy gazdagodhassunk egy olyan dimenzióban, ahová másként nem tudunk eljutni.

 A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2019. március 15.