(LifeSiteNews) — Az interjú 1. részében Carlo Maria Viganò érsek azzal érvelt, hogy a II. Vatikáni Zsinat gyengítette az Egyház katéchon-ként betöltött szerepét, vagyis az erőt, amely visszatartja az Antikrisztus történelmi befolyását. Szó esett továbbá a pápai hatalomról, a zsinat utáni reformokról, a szinodalitásról, valamint a nők egyre növekvő jelenlétéről a Vatikán vezetésében.

A 2. részben őexcellenciája a liturgikus reformra és a Traditionis Custodes-ra összpontosított, melyeket egy szélesebb körű teológiai és egyháztani torzulás kulcsfontosságú elemeinek tart. Emellett kitért XIV. Leó pápaságára, az egyházi elit körében működő védelmi hálózatok létezésére, valamint a globális erőknek a mai egyházi hierarchiára gyakorolt hatására is.

Az interjú harmadik része Viganò gondolataira összpontosít az engedelmesség határairól, a doktrinális tévedésekkel szembeni ellenállás legitimitásáról, az ellene felhozott szedevakantizmus vádjairól, és végül arról, hogy szerinte melyik út vezet a katolikus tanítás, a liturgia és az egyházi kormányzás helyreállítása felé.

LifeSiteNews: Több alkalommal is elmondta, hogy a XIV. Leóhoz intézett, teológiai tisztázásra irányuló kérései válasz nélkül maradtak. Hogyan értelmezi azt a tényt, hogy egy pápa, aki ennyire ragaszkodik a párbeszédhez, a megbékéléshez és a meghallgatáshoz, hajlandó találkozni olyan beszélgetőpartnerekkel, akik nagyon távol állnak a katolikus tanítástól (James Martinra vagy a canterburyi ál-„érseknőre” gondolok), de nem tűnik hajlandónak párbeszédet kezdeményezni egy érsekkel, aki nyilvánosan kéri tőle, hogy adjon számot alapvető teológiai kérdésekről?

Carlo Maria Viganò érsek: Ezt annak a legegyértelműbb bizonyítékaként értelmezem, amit már évek óta hangoztatok.

A szinodális egyház „párbeszéde” nem párbeszéd: hanem egy szelektív eszköz. A szinodális egyház azokkal folytat párbeszédet, akik nem hisznek, mert a hitetlenekkel szemben nincs mit megvédeni; azokkal viszont nem folytat párbeszédet, akik hisznek, mert a hívők olyan kérdéseket tesznek fel, melyekre a szinodális egyház nem akar válaszolni.

A számomra biztosított audienciát magyarázat nélkül lemondták; ugyanekkor egy anglikán „érseknőt” kitüntetett figyelemmel fogadtak, és ő is áldást adott Szent Péter sírjánál. Az események sorozata beszédesebb, mint bármely kommentár.

Három egyszerű dolgot írtam Leónak: audienciát kértem tőle; arra kértem, hogy bűnbánatot tanúsítson és erősítsen meg engem a hitben, ahogyan Krisztus parancsolta Péternek; és arra kértem, hogy mondja el, milyen módon mondok ellent a Depositum Fidei-nek, mert pontról pontra megmutattam volna neki, miben hiszek, és elmondtam volna neki, hogyan szándékozom haladni tovább.

Nem kaptam semmiféle választ. Ennek oka pedig sem a figyelmetlenség, sem a túl sok feladat: hanem az, hogy válaszul el kellett volna mondania, mit hisz a szinodális egyház, és így be kellett volna vallania, miben tér el attól, amit a katolikus egyház mindig is hitt. A hallgatás segít neki megőrizni a kétértelműséget; a kiközösítés pedig felmenti a cáfolat alól. De a hallgatás önmagában is válasz, és a legbeszédesebb. Az a pápa, aki fogadja James Martint, de nem fogadja azt az érseket, aki azt kéri tőle, hogy erősítse meg a hitét, máris elárulta, melyik oldalon áll.

LSN: Azzal vádolják Önt, hogy az intézmény és Péter utódja személyének elválasztása egy elvont, test nélküli pápaságot eredményez – szinte egy egyháztani nestorianizmust –, és hogy a Prima Sedes a nemine judicatur („Az Első Székhelyet senki sem ítélheti meg”) elv megtiltja a hívőknek, hogy ítélkezzenek a pápáról. Hogyan válaszol erre?

Viganò: Válaszom az, hogy a vádnak teológiai szempontból éppen az ellenkezője igaz. Nestorius szétválasztotta azt, ami Krisztusban hiposztatikusan egyesült, vagyis magában az Ige Személyében: lehetetlen szétválasztás, mert ez az egység lényegi és felbonthatatlan. Az ember és a pápai tisztség egyesülése azonban nem hiposztatikus: ez jogi és erkölcsi jellegű.

A pápa nem Krisztus: ő az Ő helytartója – és maga a Vicarius Christi kifejezés is magában hordozza azt a megkülönböztetést, amellyel vádolnak, hiszen a helytartó definíció szerint olyan személy, aki nem azonosítja magát azzal, aki helyett cselekszik. A konklávé nem változtatja meg az ember természetét: egy tisztséget bíz rá. Az a férfi, aki belép a Sixtus-kápolnába, és az, aki onnan kilép, ugyanaz a férfi: ugyanaz a lélek, akit meg kell mentenie, és ugyanazok a bűnök, melyeket jóvá kell tennie; ami hozzáadódik, az a hatalom, nem pedig egy második természet. A tisztség kegyelme segíti őt, nem pedig átalakítja, és mint minden kegyelem, ezt is elfogadhatja vagy elutasíthatja.

Ha tehát valaki itt krisztológiai tévedésbe esik, akkor azok azok, akik megkülönböztetik azt, amit helyesen kell megkülönböztetni: azok, akik a személyt és a tisztséget egyetlen lényeggé olvasztják össze, éppen úgy, ahogy a monofiziták is összeolvasztották a két természetet. Ismerjük ennek a tévedésnek a nevét, ez nem nestorianizmus: hanem papolatria [pápaimádat].

Ráadásul nem én találtam ki ezt a megkülönböztetést, nem is a tradicionalisták: a Szent Egyház fogalmazta meg olyan szavakkal, melyeket érdemes lenne újra elolvasni. Amikor a Harmadik Konstantinápolyi Zsinat kiközösítette Honoriust, és II. Leó pápa megerősítette az ő elítélését, a következő megfogalmazást használták: hanc apostolicam sedem non apostolicæ traditionis doctrina lustravit – „nem világította meg ezt az Apostoli Széket az apostoli tradíció tanításával”.

Mérlegeljük minden szót: van egy Szék, melynek megvan a saját doktrínája és a világossága; és van egy ember, akinek azt a Széket kellett volna szolgálnia, de nem szolgálta azt. A vád nem a Szék ellen irányul: hanem az ellen, aki azon ül, és a Szék nevében hangzik el. Itt van az a megkülönböztetés, amiért ma megvádolnak, ugyanaz, amit egy pápa fogalmazott meg egy ökumenikus zsinat megerősítésekor.

Gondoljuk át, mi következik ebből. A vád Honoriust sújtotta, nem a Római Egyházat: senki sem állította, hogy Péter Széke tévedett volna. Ha a Széken ülő személy és maga a Szék egy és ugyanaz lenne, az egyik elítélése a másik elítélését is jelentette volna, és a Római Egyház megingathatatlansága éppen abban a pillanatban összeomlott volna. Az, hogy az egyház elítélhetett egy pápát anélkül, hogy maga összeomlott volna, nem kivétel, hanem éppen annak a bizonyítéka, amit állítok.

A teljesség kedvéért hozzáteszem, hogy Honoriust nem azért ítélték el, mert eretnekséget hirdetett, hanem azért, mert elmulasztotta eloltani azt a tüzet, amit kötelessége volt eloltania; és hogy az ítélet halála után született, egy zsinattól és egy pápától, nem pedig magánszemélyektől.

De éppen ez erősíti, nem pedig gyengíti a példát: azt mutatja, hogy a tisztség ellenállt a személy kudarcának, hogy a Depositum-ot nem rontotta meg annak a [személynek a] gondatlansága, akinek őriznie kellett volna azt, és hogy a Szék szilárd maradt akkor is, amikor az, aki rajta ült, nem volt az.

Ami az elvet illeti, Prima Sedes a nemine judicatur („Az Első Széket senki sem ítélheti el”), olvassuk el figyelmesen a mondat alanyát: nem a sedens [aki ül], hanem a Sedes [maga a Szék] az. Az Első Szék az, melyet senki sem ítélhet meg, és ennek pontos oka van: mivel az általa gyakorolt tisztség egyetemes, nincs a földön nála magasabb joghatóság, és ezért nincs olyan bíróság, amely fölötte állhatna.

A mentesség ratione Sedis, nem pedig ratione personæ: a tisztséget védi, nem pedig az embert, aki betölti. Ha ezt a Székben ülőre alkalmazzuk a Szék helyett, az pontosan a két fogalom összetévesztéstését jelenti, amit én elítélek – így a velem szemben felhozott érv alapos vizsgálat után éppen a tézisem legjobb megerősítésévé válik.

Azt, hogy a széken ülő személy éppen ellenkezőleg, mindig is lehetséges ítéletnek volt kitéve, a történelem is megerősíti, és a történelem előtt a Szentírás. Ez nem egy emberek által átadott anekdota: a Szentlélek volt az, aki az ihletett kánonban rögzíteni kívánta az antiochiai jelenetet (vö. Gal 2,11 és 14). Cum autem venisset Cephas Antiochiam, in faciem ei restiti, quia reprehensibilis erat („Amikor azonban Péter Antiochiába érkezett, szembeszálltam vele, mert okot adott rá.”); és egy kicsit később: dixi Cephæ coram omnibus („Péterhez szóltam mindnyájuk előtt”).

Pál megdorgálja Pétert, és ezt mindenki előtt, a gyülekezetben teszi. Ha a Széken ülő mentes lenne minden ítélet alól, akkor az a szövegrész nem került volna leírásra, vagy úgy írták volna meg, hogy feledésbe merüljön: ehelyett ez Isten Igéje, és az Egyház az elmúlt 20 évszázad során olvasta.

Szent Ágoston ebből azt a következtetést vonta le, amit Aquinói Szent Tamás is magáévá tett: ipse Petrus exemplum majoribus præbuit ut, sicubi forte rectum tramitem reliquissent, non dedignatur etiam a posterioribus corrigi – „Maga Péter mutatta meg a feletteseknek, hogy ne utasítsák el azt, ha még az alárendeltjeik is kijavítják őket, amennyiben azok eltértek a helyes úttól” (vö. S. Th., II-II, q. 33, a. 4, ad 2). Az Angyali Doktor hozzáadja azt a szabályt, amely pontosan a mi esetünkre vonatkozik: ubi immineret periculum fidei, etiam publice essent prælati a subditis arguendi – „ahol a hit veszélye fenyeget, a prelátusokat alattvalóiknak még nyilvánosan is meg kell feddniük.”

Éppen ezért azok, akik ma a Tradíció mércéjét alkalmazzák, nem „ítélik meg a pápát” – hanem azt ítélik meg, hogy egy doktrína mennyire felel meg a Depositumnak. Ha nem így lenne, a Tradíció megszűnne kritériumnak lenni. A Quod semper, quod ubique, quod ab omnibus („Amit mindig, mindenütt és mindenki hitt”) holt betűvé válna, és Szent Pál hiába írta volna, hogy még a mennyből jövő angyal sem hirdethet más evangéliumot.

Az „absztrakt pápaság” – ha megengedik, hogy így nevezzem – az övék. Ez az a pápaság, amelyet azok értelmeznek úgy, hogy az attól függ, ki tölti be a posztot, és amelynek tartalmát attól függően alakítják ki, amit az adott személy hozzáad. Az a pápaság azonban, amelyre én utalok, konkrét: Tu es Petrus, confirma fratres tuos, pasce oves meas („Te vagy Péter; erősítsd meg testvéreidet; legeltesd juhaimat”).

A tisztségnek meghatározott tartalma van, és éppen azért, mert van ilyen tartalma, megállapítható, ha a tisztségviselő nem teljesíti azt.

LSN: Számos kritikusa azt állítja, hogy a pápaság és a pápa személye közötti megkülönböztetés – ha azt a következtetéseket vonja le belőle, amelyeket Ön – elkerülhetetlenül a szedevakantizmushoz vezet: ha a pápa a pápaság első számú ellensége, akkor milyen értelemben tekinthető még pápának? Mit válaszol azoknak, akik azt mondják Önnek, hogy álláspontja szedevakantista, anélkül, hogy lenne bátorságuk ezt nyíltan kijelenteni?

Viganò: Azt válaszolom, hogy a szedevakantizmus és a pápaimádat egymás tükörképi hibája, amely ugyanabból az előfeltevésből származik: hogy a személy és a tisztség egybeesik. A pápaimádó azt mondja: mivel ez az ember pápa, minden, amit tesz, jó. A szedevakantista azt mondja: mivel amit tesz, az nem jó, ez az ember nem pápa.

Mindkettő abból a megállapításból indul ki, amelyet én vitatok, és éppen ezért mindkettő tehetetlennek bizonyul a valóság előtt. Inkább azt mondom, amit a tények egyedül megengednek: hogy ez a tisztség Krisztusé, hogy aki ma betölti, az valóban betölti, de úgy gyakorolja, hogy az ellentétes azzal a céllal, amelynek érdekében létezik.

Az, hogy egy pápa elbukhat a megbízatásában, nem az én tézisem: a papa hæreticus kérdését évszázadokig vitatták a legtekintélyesebb teológusok, és az Egyház soha nem oldotta meg azt egy definícióval.

Szent Róbert Bellarmin felsorolta a véleményeket anélkül, hogy lezárta volna a kérdést, és a hívőknek olyan gyakorlati szabályt adott, amely számomra elegendő: sicut licet resistere Pontifici invadenti corpus, ita licet resistere invadenti animas – „ahogyan törvényes ellenállni a pápának, ha a testet bántalmazza, úgy törvényes ellenállni neki akkor is, ha a lelkeket bántalmazza.” Ellenállni: nem pedig leváltani.

Mert pontosan ez a lényeg. A pápa leváltása, vagy a szék üresnek nyilvánítása joghatósági cselekmény, és egyetlen magánszemélynek – legyen az püspök vagy laikus – sincs joghatósága annak végrehajtására.

Aki magához ragadja ezt a hatalmat, az fordított formában ugyanazt a visszaélést követi el, amivel Rómát vádolja: saját magát teszi annak mércéjévé, aminek csupán az őrzője. És ő viseli a következményeket: egy látható székhely nélküli Egyházat, ahol a szokásos eszközökkel nem lehet jövőbeli pápát választani, és melynek nincs más mércéje, mint azok magánvéleménye, akik a székhelyt üresnek nyilvánították. Ez egy zsákutcába vezető út, és már túl sok őszinte lelket láttam, akit ez az út beszorított.

Van tehát egy alázatosabb ok is, amely számomra döntő jelentőségű. Nem tudom, mi a végső megoldás erre a rejtélyre, és nem is merem azt állítani, hogy tudom: egy pápa vagy egy zsinat fogja megoldani, vagy maga Urunk, amikor úgy akarja. De tudom, mi a kötelességem addig is, és ehhez nincs szükség jogi ítéletre. Nem az én dolgom, hogy leváltsak egy pápát; de nem is az én dolgom, hogy kövessem őt a tévedésben, és pásztorként kötelességem figyelmeztetni az Úr nyáját.

LSN: Miután évek óta felhívja a figyelmet arra, amit Ön a Egyházban példátlan hatalmi válságnak tart, és miután könyvében kitért a pápaság mint tisztség és a pápa személye közötti különbségre, mit gondol, mi a legjobb kiút a válságból? Hogyan nyerheti vissza az egyház a hit integritását, a tanítás bizonyosságát, és mindenekelőtt egy olyan tekintélyt, amely valóban hű a pápai megbízatáshoz?

Viganò: Emberi fortélyokkal nem fogjuk megtalálni a kiutat, és önteltség lenne azt színlelni, hogy íróasztal mögött megtervezhetjük azt. Vannak azonban bizonyos dolgok, amelyek biztosak, mert az egyház történelme tanítja őket.

Az első az, hogy a válság akkor ér véget, amikor a hatóság visszatér ahhoz, amire Krisztus létrehozta: egy pápa, aki ünnepélyes aktussal elítéli a [II. Vatikáni] Zsinat és a zsinat utáni időszak tévedéseit, helyreállítja az Egyház liturgiáját, visszaállítja a fegyelmet, és elutasítja a szinodalitást, mint az Egyház isteni felépítésétől idegen dolgot.

Emberi szempontból ma nem látszik, hogyan történhetne ez meg, mivel az egész hierarchia korrupt, és azok között, akik végrehajthatnák ezt a cselekményt, nincs egyetlen olyan sem, aki bármiféle vágyat mutatna erre. Mégis, ez nem utópisztikus remény: ez az, amit a pápák mindig is tettek az eretnekségekkel szemben, és amit egy napon meg is fognak tenni, mert portæ inferi non prævalebunt („A pokol kapui nem fognak diadalmaskodni”). Ha elértük a végső határt, és már nincs pápa, aki ezt véghezvigye, akkor Urunk maga fogja véghezvinni dicsőséges visszatérésénél.

A második bizonyosság pedig minket érint. Feladatunk nem az, hogy a Szentszéket üresnek nyilvánítsuk, sem pedig hogy beletörődjünk egy olyan engedelmességbe, amely bűnrészessé tenne bennünket.

Feladatunk az, hogy katolikusok maradjunk: hogy sértetlenül megőrizzük a hitet, hogy az örök misét ünnepeljük és azon résztvegyünk, hogy olyan papokat és püspököket képezzünk, akiket nem fertőznek meg, hogy a szentek szilárdságával és a szeretet elvesztése nélkül álljunk ellen a törvénytelen parancsoknak.

Nem véletlen, hogy ahol a Tradíció fennmarad, ott virágoznak a hivatások, a családok és a fiatalok: az örök Egyház él, a szinodális egyház pedig egy holttest: iam fœtet („már bűzlik”). Aki ma hűséges marad, az készíti elő a holnap helyreállítását, akárcsak a szerzetesek a barbárság évszázadai alatt.

A harmadik bizonyosság természetfeletti, és ez a legfontosabb. Ez a válság egy Isten által megengedett próbatétel, hogy megtisztítsa Egyházát, és mint minden próbatétel, ez is elmúlik. Az emberi katéchon eltávolítható; de Ő, aki megígérte: „Végül Szeplőtelen Szívem diadalmaskodni fog”, megmarad. Imádkozzuk a Szent Rózsafüzért, tartsunk bűnbánatot és vezeklést, és kérjük a Legszentebb Szűzet, hogy szerezzen nekünk egy olyan pápát, aki valóban Péter.

A pápaság Krisztusé, és Krisztus nem hagyja el azt, ami az Övé: az emberek elárulhatják, de nem pusztíthatják el. Ez az oka annak, hogy soha nem vesztettem el a reményt, és nem is fogom elveszíteni. „Tudom, kinek hittem” (2Tim 1,12).
Scio cui credidi.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2026. október 4.