III. fejezet

A szeretet élete

Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket

Szerettelek benneteket, egészen a jászolig, a keresztig, az Eucharisztiáig.

Szerettelek, anélkül, hogy erre érdemet szereztetek volna; szerettelek érdemtelenségtek, nyomorúságaitok ellenére, sőt éppen azért, mert szegények, nyomorultak vagytok.

Nagyon szerettelek benneteket s elhagytam Atyámat, a mennyországot, angyalaim társaságát, csak azért, hogy veletek lehessek.

A föld kincseiből sem vettem ki a részemet … az istálló szélsőséges szegénységében jöttem a világra.

Jobban szerettelek benneteket, mint az életemet, mert azt is odaadtam értetek. Pedig mindent odaad az, aki az életét odaadja. Atyám megsértett igazságossága elégtételt követelt; én odaadtam magam engesztelő áldozatul; közétek és az Ő méltó haragja közé vetettem magamat.

Jobban szerettelek benneteket, mint isteni fenségemet: lássátok, milyen bántalmaknak tettem ki magam értetek: elfogadtam arculverést, töviseket, gúnyöltözetet, köpéseket, ostorcsapásokat, keresztfát. Kerestem a gyalázatot, hogy egykor a dicsőség koronáját nyújthassam nektek. Én, az Isten.

Jobban szerettelek benneteket dicsőségemnél, mert ezt a dicsőséget elrejtettem a Kálvárián a halotti lepel, az oltáron szeretetem szentségének sápadt külső színei alá.

S hogy ebben mennyi megvettetésnek, mellőzésnek tettem ki magam? …

Szerettelek, szeretlek benneteket most is. És ti? Szerettek-e ti is engem?

Ha szerettek, akkor is megelőztelek benneteket… örök szeretettel szerettelek titeket.

És ti milyennel szerettek engem? Jobban szerettek-e, mint javaitokat, kényelmeteket, kedvteléseiteket, terveiteket, barátaitokat, saját magatokat?

Sajnos: milyen gyakran kopogtat Jézus az ajtónkon s hall ilyenféle válaszokat:

— Igen, igen, Uram. Csak egy percet várj… szörnyű sok dolgom van… a jövőm, a szerencsém, a vagyonom forog kockán… várj, csak egy kicsit várj még.

És Jézus vár. A szerencse, a boldogság azóta megjött vagy nem jött meg. Az ajtón újra felhangzik a kopogatás:

— Engedj be; a békémet hozom neked. Nyiss ajtót.

— Csak még egy kissé várj; újabb gondok szakadtak rám, az egészségem sem jó, kíméletre van szükségem. Meg azután látod: a társadalmi pozícióm…

Jézus pedig vár az ajtó előtt, mint koldus, mint a didergő szegény. A szeretet isteni Koldusa Ő. Felénk nyújtja kezét, ezt az isteni, áldott kezet, amelyet szögek lyuggattak át.

Utóbb is kénytelen visszahúzni őket és vár, áll tovább az ajtó előtt.

Bent azóta megszűntek a gondok, s újak jöttek a helyükbe. Virágok hulltak le s tövisek maradtak a helyükön. Talán most már kinyílik az ajtó?

— Akarod-e, hogy bemenjek hozzád? A vigasztaló vagyok, a nehéz napokban is hűséges jóbarát.

Kinyitod-e az ajtót?

— Hogyan mondtad? Ma? Éppen ma, amikor pihenni szeretnék egy kissé. Jöjj talán inkább holnap, Uram.

Ő pedig vár, Ő, az Isten, akinek nincs semmire szüksége; várja, hogy teremtménye, akit jótéteményeivel halmozott el, aki Őnélküle még csak megmozdulni sem tud, kinyissa előtte az ajtót, barátjának fogadja egyetlen jótevőjét. A jóságos, a hatalmas, a dúsgazdag Királyt.

Általában mindenre, mindenki számára van időnk, csak arra nincs, hogy a királyok Királyának szolgáljunk.

A családi otthonokat az örömöknek és könnyeknek, a munkának és élvezeteknek száguldó áradata lepte el. Jézus pedig áll kint az ajtó előtt, egyedül; tagjait megdermeszti az éjszaka, a szívek hidege. Végre megnyílik az ajtó, de most sem őelőtte tárul fel: a halál lép be rajta. A nyitva maradt ajtón beléphet most már ő is. De ekkor már kihűlt holttetem előtt áll a Dicsőség Királya.

Íme: ezer meg ezer lélek, ezer meg ezer család tragédiája. A végtelen szeretet és a végtelen hálátlanság összjátékának szomorú végső jelenete.

A Király uralkodói jogánál fogva erőszakkal is kinyithatta volna az ajtót; hiszen korlátlan Úr Ő. De neki nem kell a kierőszakolt hódolat: a szívek önkéntes hozzárepülését kívánja ő; szeretet az, amire vágyik.

Szomorú gondolat: a Szeretet Királya hiába koldul szeretetért; nem kap szeretetet az, aki két kézzel szórja Szívének szeretetkincseit.

Nem szeretik Jézust; nem szeretik. Még azok sem mindig, akik pedig barátainak mondják magukat. Pedig tehetett volna-e többet, hogy a szívünket meghódítsa?

Vajjon azért lett-e emberré, azért halt-e meg a keresztfán, azért rejtőzött-e az Eucharisztia színei alá, hogy szent félelmet gerjesszen teremtményei, az emberek szívében? Ezt, amennyiben ez lett volna a célja, elérhette volna egyszerűbb eszközökkel; pusztán mindenhatósága és igazságossága útján is.

De hát nem volna az emberi szívnek más válasza az isteni Szív túláradó szeretetére, mint a félelem? Megvásárolható rabszolga-e az ember, vagy Isten gyermeke? S ha Isten gyermeke, hol marad szívéből a szeretet, a gyermeki szeretet?

Hallom az ellenvetést: A Szentlélek arra tanít bennünket, hogy „Isten félelme a bölcseség kezdete.” — Kezdete, igen; de nem a kiteljesülése. Helyes: lelki életünk alapépítményéhez kitűnő kötőanyag lesz a félelem. Betetőzését azonban a szeretet végezze. Szeretet: az életszentség egyetlen elmaradhatatlan alkotó eleme.

És ugyan ki érhetne fel a tökéletesség e csúcspontjára, ha nem önök, Jézus Szívének barátai és apostolai?

*

„Add neken, fiam, szívedet”

 Szeretet: a törvény teljessége; az evangélium, a törvény kiteljesülése. Maga Jézus Krisztus: édesanyja karjában, a kereszt két karjára kifeszítve.

Mi egyéb az imádság, mint a léleknek a szeretet útján Istennel való összeolvadása?

És Jézus remekműve: az Egyház, nem a szeretet műve-e?

A papi hivatás, ez a nagy csoda, nem abban áll-e, hogy Jézus szívének végtelen szeretetét az emberekkel megértesse? A pap nem Jézus Szíve szeretetének a kincstárosa-e? Hiszen mindenekelőtt és mindenekfölött az a hivatása, hogy Isten irgalmát és kegyelmeit a szentségek útján közvetítse és tanításaiban annak a hangnak a visszhangja legyen, amely ezt kiáltotta világgá: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok…”

És végezetül: az élet minden szenvedése, csalódása végeredményben nem annak a szeretetnek az eszköze-e, amelynek célja, hogy minket a világtól elszakítson és Jézushoz egészen közel, az ő megismerésére, szeretetére vigyen?

Bárhol hangozzék is fel Jézus szava: Szamariában, Galileában, a Tibériás partjain, vagy Paray-le-Monial- ban: ajkai mindig a szív túláradó szeretetének szószólói maradnak. Szavainak értelme változatlanul mindig ugyanaz: — Szívem túlárad az emberek iránti szeretettől.

Nem döbbenünk-e meg rajta, hogy az Isten beszél így hozzánk?

Jézus Szívének ez a kifogyhatatlan, túlcsorduló szeretete tehát folyamatos valóság. Igen, mert „Isten a Szeretet” — mondja Szent János.

Ö, az isteni Szív szeretetének kifürkészhetetlen, titokzatos mélysége! Parancsolja, hogy szeressem, mintha csak félne, hogy különben elveszít s mintha elvesztésem űrt hagyna maga után Abban, aki mint Isten az egész világmindenséget birtokolja.

És ez nem feltevés, de valóság; a világ Ura: teremtménye szeretetének koldusa!

Nagyon vigyázzunk, nehogy beleessünk a jobbra-balra tekintgető lelkek — jaj, nagyon sok lélek — hibájába: az emberek ítéletétől való félelembe. Mert nagyon ványadt ma a tömegek szíve; nem tud szeretni s lemosolyogja azt, akiben lelkes szeretet él, és aki szeretetét el nem rejti.

Az édeskés érzelgősségtől való félelmükben még feltétlenül jóindulatú lelkek is egyedül az ész és akarat uralmának jogosultságát ismerik el és nem szeretik, ha egy lélekben a szereteté a vezető szólam, vagy ha a szeretetről beszélnek. Mintha bizony lehetne kivetni valót találni Szent Pál teológiájában s mintha nem maga Isten mondta volna magát a Szeretet Istenének.

Ezek szerint tehát érzelgős, beteg lelkek azok, akik a szeretetet élik, a szeretetet prédikálják! Pedig hát bárcsak minél többen volnának körülöttünk abból az iskolából, amely az Assisi, a Szalézi Ferenceket, a Nagy és a Kis Teréziát, s végeredményben a többi szenteket is formálta! A Te iskolád ez, Jézus!

Nagyrészben az áldozattól való félelem, — és természetesen egy kis önteltség, kevélység is az, ami ezt a felfogást kitermelte. Félnek teljesen odaadni magukat, a szeretet pedig kifoszt önmagunkból, hogy Istennel töltsön meg bennünket. Minden más tanítás nem egyéb kiaszott, minden szépségétől megfosztott csontváznál.

Kik az igazi teológusok? — Azok, akiknek a feje — akárcsak Mózesé — világosságban ragyog, akiknek a szíve átizzott a tabernakulum tüzétől, az isteni Vendéggel átélt bizalmas életközösségtől.

Veszedelmes tévedés a lelki életben a hitre vetni a fősulyt, szeretetről azonban minél kevesebbet beszélni. Általában: két különböző, egymástól teljesen különválasztható dolog hinni és szeretni. Lehet hitem, sőt robusztus, sziklaszilárd hitem, anélkül, hogy csak valamelyest számbajövő szeretetem is volna. Pedig mit is mond Szent Pál? „Legyen bár oly teljes hitem, hogy a hegyeket áthelyezzem, ha szeretetem nincsen, semmi sem vagyok.” Hozzáteszem még, hogy minél elevenebb a hitem, annál nagyobb veszélyt jelent a számomra, ha szeretetem nincs.

A hálátlanság bűnébe esem ugyanis, ha nem szeretem Azt, akit hitem a legnagyobb mértékben szeretetreméltónak mond.

Igen: nagy baj, hogy lehet hitünk, anélkül, hogy szeretetünk volna. Ezrével vannak a megkeresztelt katolikusok, akik nagyszerűen ismerik a hitüket, ragaszkodnak is hozzá; hisznek Istenben, Jézus Krisztusban, a szentségekben, az Egyházban, elismerik törvényeit, csak éppen nem élik, nem gyakorolják azokat. És pedig nem tudatlanságból, de egyszerűen azért, mert nincs szeretetük… És vannak lagymatagok és fásult lelkek, akik praktizálnak ugyan, de csak amúgy, gépiesen; akik szeretnek, de afféle vérszegény szeretettel, amely nem is érdemli meg a szeretet nevet.

Szeretni nem tudunk anélkül, hogy hinnénk, hinni azonban — sajnos — nagyon jól hihetünk anélkül, hogy szeretni tudnánk. Véssük tehát nagyon mélyen a lelkünkbe ezt a tételt: tanuljunk meg nagyon erősen hinni s még erősebben szeretni azt, amit hiszünk. A becsületes, jó lelkek soraiban a hajótöréseknek legnagyobb része éppen a hitnek és szeretetnek e különéléséből származik. Elméletben gyönyörűen megtanultak mindent, amit a vallásuk tanít; tudják kívülről a törvényeit. Csak éppen a vérükké nem vált, amit tanultak. Nem élik, nem szeretik, nem tartják saját külön drága kincsüknek azt, amit hitük útján megismertek.

Azok, akik elvetik ezt a felfogást, előítéletükben összetévesztenek két fogalmat: a szeretet és az érzelem fogalmát. Mi ugyanis nem érzelmi, édeskés, holdvilágos szeretetről beszélünk. Isten ments! De beszélünk az akaratban gyökerező mély, férfias, áldozatos, kitartó szeretetről, amely „erős, mint a halál,” sőt annál is erősebb, mert nemcsak meg nem hátrál a halál fenyegető közeledése elől, de kihatásaiban azt messze túl is éli.

Isten bölcseségének módszere, hogy az isteni szeretet, amikor gyökérverése a lélekben megindul, majdnem kivétel nélkül száraz, merev, érzéketlen.

És azért mégis szeretet, nagy szeretet, ezerszerte erősebb és értékesebb minden gyengéd, érzékelhető szeretetnél; amelytől egyébként őrizkedjünk, mint a lélek értékeinek egyik aláásójától.

A szentek életében Jézus szeretete legtöbbször kemény küzdelem, véres önfeláldozás, szinte azt mondhatjuk: a haláltusa gyötrelmeinek a képében jelenik meg. Amely fokozaton egyébként már a Szent Hegy magas csúcsait járja a lelkük.

Ismétlem: édes könnyeket hullatni, felemelő áhítatot érezni még nem a nagy szeretet jele. Ezzel ellentétben a lelki szárazság, még az Istennel, az isteni dolgokkal szemben időnkint mutatkozó undorszerű ellenszenv sem ok rá, hogy szeretet hiányára következtessünk belőle. Sőt legtöbbször a komoly, férfias, a gyermekcipőkből kivetkőzött érett szeretet tünete ez.

Vannak jégbehűtött, jéggé dermedt tudósaink, elsőrendű könyvbúváraink, akik magukba szedték Szent Bernát, Szent Tamás minden tudományát, csak éppen a szeretetüket hagyták meg nekik. Ezek a jó könyvmolyok — úgy látszik — nem vesznek tudomást a szeretet teológiájáról.

A mi teológiánk pedig éppen a szeretet. Ezzel minden lehetséges. Enélkül semmi. Már t. i. semmi, aminek örök értéke van.

Nem: az igazi szeretet nem érzelem, nem gyengeség, nem szívdobbanás, de a legnagyobb erő, legtökéletesebb szépség a földön.

Hősies isteni erő.

Jézus ilyen szeretetet vár tőlünk: az értelem, az akarat, nem pedig az érzelmek behódolását. Valóban: vannak emberek, akik jégcsapoknak látszanak s mégis a szeretet tüze izzik lelkűkben. Kérjük: hogy szeretni tudjunk. Vágyódjunk utána. Ez a vágy már önmagában is tökéletes szeretet.

És egyéb is: szétrombolója a megszokás taposómalmának, amelyben olyan sok, szépen bontakozó lelkiség virágai fonnyadtak el. Megakadályozója annak, hogy gondolkodás nélkül, gépiesen éljük lelki életünket. Szárnyat ad ez a vágy a léleknek, amelyen ez magasra lendülhessen, az isteni Sas nyomába…

Világos, hogy nem szabad összetévesztenünk ezeket a komoly, nemes vágyakat az aprólékos, szeszélyes nekilendülésekkel, az álmodozó lelkek nyugtalan kapkodásával, amelyek kártyavár sorsára juttatják a lélek életét. Jegyezzük meg tehát jól: komoly, kitartó, mélyreható, átgondolt vágyakról beszélünk s nem az „idegesnek” mondott egyének szélkakasszerű nyugtalankodásáról.

Beszélünk: szent célok után való törtetésről, énünk igényeiről való lemondásról, nem pedig hirtelen változó fellobbanásokról, amelyek élettartama addig tart, amíg kereszt, ádozat nem akad útjukba, amíg megaláztatás nem éri őket.

Bizonyos, hogy a komoly, szent nagyravágyás kedves az Úr színe előtt.

Pazzi Szent Magdolna látomásban a mennyországnak nagyon díszes helyén látta Szent Alajost. Csodálkozva kérdezte: hogyan juthatott olyan magasra, aki csak rövid néhány évet élt a földön? — Rögtön hallotta is a választ:

— Az erős vágyódás szárnyain.

Ugyanígy hódította meg az eget — szinte így mondhatnám: — rohammal vette be a mennyországot a csodálatos kis Terézke is. — „Szeretném Jézust szeretni, olyan szeretettel, amilyennel még senki sem szerette őt.” Azért jutott olyan magasra, mert nagyon szeretett, mert „határtalan, esztelen szeretettel” kívánta szeretni Jézust s olyan szeretetre vágyott, amilyennel őt még senki nem szerette.

Még egy nagyon komoly, megszívlelendő megjegyzést: az Úr tekintete belehatol a szívekbe. Látja és számon tartja azoknak minden dobbanását. És ő szivüknek minden mozdulásában a szeretet megmozdulásait várja. Igen, a szeretet igazi, eleven megmozdulását, amely csak értékesebb lesz azáltal, hogy rejtve történik, hogy senki sem tud róla. A szeretet ténykedéseihez ugyanis nem szükségesek a külső cselekedetek. Ha nem így volna, nagyon sok lélek ki volna zárva az apostolkodás lehetőségéből, mert nem mindenki alkalmas rá, hogy tényleges, fizikai értelmezésben vett közreműködéssel vegyen részt magas ideálok magvalósításában.

Dehát azt jelenti-e ez, hogy nekünk, a fizikai életkörülmények rabjainak, végleg le kell mondanunk a tehetségeinken kívüleső eszmények szolgálatáról? Korántsem! Feszítsük ki vágyódásunk szárnyait és akarjuk, amennyire ez lehetséges és tőlünk függ: véghezvinni mindama hősies cselekedeteket, amelyeket a szentek véghezvittek. Ezt tette kis Terézke is. A Király pedig, aki ismeri szívünk minden rezdülését, örömét fogja találni nagyravágyásunkban és valóságos értéknek veszi akaratunk nekifeszülését.

Nem lehetne-e például azt kívánni, hogy bár a napnak minden órájában szívünkbe fogadhassuk az Eucharisztikus Királyt? Nos, igen: kívánjuk ezt és még sok egyéb szent és nagy dolgot. Mert olyan Isten a mienk, aki elsősorban és mindenekfölött az akaratot, vagyis a szívet nézi. Ilyenformán egy tüzes vágyódástól áthatott lélek többet adhat Istennek, mint az, aki nagy dolgokat cselekszik, de ezt kevesebb vágyódással, kevesebb szeretettel teszi.

Aki mindent oda akar adni, igaz, szent akarással, az máris mindent odaadott.

Sok dolog van a világon, amit nem tudunk megtenni. Szeretni azonban tudunk és ez elég. De ne csak amúgy félig-meddig szeressünk. Ne a szívünk morzsáit kínáljuk fel Jézusnak.

Szent Péter mindent elhagyott, hogy a Mestert követhesse. Mindent odaadott érte. De vajjon mi az a minden? Egy halászbárka és néhány háló, amelyek talán mindössze sem értek két dinárnál többet. De Péter odaadta saját magát is. Ezért adott sokat.

Ezt: önmagunk tökéletes odaadását, ezt kívánja mitőlünk is:

— Nem kívánom, hogy ezt vagy azt add nekem; téged magadat akarlak. Féltékeny Istened vagyok én. Azért teremtettem beléd szívet, hogy engem szeress vele. Engem, a Szeretet Istenét.

Magunkat Istennek adni annyit jelent, mint fenntartás nélkül, osztatlanul neki adni mindenünket, amink van, főképp a szívünket, szeretetünket. Neki, egyedül csak neki, alkudozás, méricskélés nélkül.

Tépjük szét a pókhálókat, szakítsuk el a kötelékeket, amelyek akadályoznak bennünket a repülésben. Félre a kicsinyes béklyókkal. Isten legyen az egyedüli Úr! Nem mehetünk túlzásba, ha Jézus szeretetéről van szó.

Ha Ő maga határokat szabott volna a szeretetének, gondolt volna-e a Keresztre? Az Eucharisztiára?

Szeretni nem annyira annyit jelent, mint adni, de önmagát odaadni.

Íme: nézzük Őt a Szentostyában. A szeretet isteni őrülete ez! Ha észokokra hallgatott volna, számított, okoskodott volna — vajjon megtehette volna-e Jézus azt, amit tett?

Amikor végleg odaadta magát nekünk, embereknek a Szentostyában, tette ezt azért, hogy Szíve szeretetének tüzét ültesse át szíveinkbe. Egyetlen lélek, amely fenntartás nélkül átadja magát neki, bőséges kárpótlást nyújt neki ennyi szeretetért. Bár nekünk is azt mondhatná, amit Szent Gertrudnak mondott:

— Ha szívedbe szállok, te vagy a mennyországom.

Hogy szeretetének bőkezűségét csak némileg is viszonozzuk, szép volna, ha nemes versengéssel igyekeznénk nagylelkűségét utánozni. Igaz, hogy koldusszegények, nyomorultak vagyunk, de azért mégis nagylelkűek lehetünk vele szemben és értéket kínálhatunk fel neki, ha fenntartás nélkül mindenünket nekiadjuk, mint Ő is fenntartás nélkül adja oda magát nekünk a szent Eucharisztiában.

Most, a lelkigyakorlat idején, fokozott erővel kopogtat a szívünk ajtaján az Úr. Kopogtat és vár.

Talán évekig is várna, és ha a tizenegyedik órában kinyitnánk előtte az ajtót, elfelejtene mindent, örömmel vonulna be szívünkbe és egész mennyei udvarát felszólítaná, hogy vele örvendezzen.

Mi azonban nem akarjuk Őt megvárakoztatni. Mi, akik a szeretet apostolai kívánunk lenni.

— A szentség — mondja Szent Tamás — nem abban áll, hogy a szent dolgokat tanulmányozzuk, róluk elmélkedünk, tudományosan vitatkozunk. A szentség titka és fokmérője a szeretet.

A szentek a szeretet aranykelyhei.

Ez a tanítás minden kereszténynek, de elsősorban mégis nekünk, apostoloknak szól… Igen, apostolokká kell lennünk, a szeretet szent tüzével átitatnunk lelkünket, hogy lángra gyújthassuk vele a hideg szíveket is. Jézussal kell töltekeznünk, hogy szeretetét belesugározhassuk a világba.

Kevés a világon az apostollélek, kevés a szeretettől izzó szív. Legyünk mi igazi apostolok, tüzes szekerek, amelyek a világ végéig vigyék, hirdessék Jézus Szívének szeretetét!

Formáljunk lánglelkeket, amelyekben Isten szeretetének szenvedélye lobog; formáljunk szíveket, amelyek vulkánjai legyenek a szeretetnek. Csak az ilyen lelkek, az ilyen szívek alkalmasak rá, hogy apostolokká legyenek.

Hiszen munkásokban nincs hiány, akik az Úr szőllejében dolgozzanak — de csak egyszerű munkásokban, gépekben, amelyek kifogástalanul elvégzik azt a munkát, amelyre éppen be vannak állítva; lánglelkű apostoloknak, szerető szíveknek azonban annál inkább híján vagyunk. Az ugyanis, hogy jövünk-megyünk a világban, beszédeket tartunk, dolgozunk, még nem tesz bennünket apostollá. Nem, mintha ez is nem tartoznék hozzá az apostoli küldetéshez — hiszen Xavéri Szent Ferenc és rajta kívül a szenteknek egész hadserege is mennyit járta a világot, prédikált, dolgozott. Apostol-mivoltuknak azonban ez csak külső kerete volt: a lényeget, a tartalmat lánglelkük, izzón szeretni tudó szívük adta meg hozzá.

Ó, bárcsak minél nagyobb adag szeretetet vinne magával útra valóul mindenki, aki Istent szolgáló, lélekkereső útra indul! Ha szeretni is úgy tudnának Isten országának munkásai, mint ahogyan dolgozni tudnak, akkor rövidesen kiforgatnák sarkaiból a világot! Ettől azonban, sajnos, egyelőre még távol a világ, noha elvitathatatlan, hogy a lélekkereső munkálatok hálója egyre szűkebbre húzódik össze. Hogy azután ennek ellenére még mindig a régi vágányokon mozog a világ, annak csak egy oka lehet. Az, hogy a munkások lelki felszereléséből éppen a legfontosabb kellék, a szeretet hajtóereje hiányzik.

Amit pedig most mondtam, az vonatkozik minden apostolra, elsősorban azonban mireánk, a Szeretet Királyának apostolaira.

Kérjük Őt, könyörögjünk hozzá, hogy a szeretetnek e nagyszerű tanítása szentekké tegyen bennünket, annál is inkább, mert a megszentelődésnek ez a legbiztosabb és egyben a legrövidebb útja is. Ne tegyen kislelkűvé bennünket nyomorúságunk tudata; gondoljunk inkább kis Terézke gyönyörű szavaira:

— A szeretet lángjai sokkal, de sokkal tisztábbá, szebbé teszik a lelket, mint a tisztítótűz szenvedése.

A szentek példája szerint arra törekedjünk, hogy lassankint a mi szívünkben is kimélyüljön, hajtóerővé, eleven életté váljon a szeretet. Az majd kiégeti belőle minden hibánkat, gyengeségünket.

Nagyon kérem önöket: ne akarjanak egyetlen nekilendüléssel szentekké lenni. Az erényélet fokozatos növekedése és a kegyelem, csakúgy, mint a természet, nem ugrásszerűen dolgozik.

Mint dagály idején a tenger vize emelkedik, úgy emelkedjék a befelénézés e napjaiban a mi szívünk szeretet-áradata is, hogy azt egészen elárassza, minden zugát betöltse. Szakadjunk el mindentől, ne gondoljunk semmivel; legyünk Jézus megszállottjai és mondjuk neki: Téged, csak Téged akarlak, Uram, a te Szívedet, a Te dicsőségedet! Adj belém égető szomjúságot a lelkek után, adj szeretetet, add, hogy érted dolgozzam, egyedül csak érted, teérted, Jézusom. Hogy az életem a te életed legyen! Jutalmul is csak egyet kérek tőled: hogy téged szeretni tudjalak és másokkal is megszerettesselek, Uram.

Ezt földi életem idejére kérem.

És halálom órájára? Az ítélet percére?

— Hogy Téged szeresselek, és egészen irgalmasságodra bízzam magam.

Az örökkévalóság idejére?

— Megint csak a te Szívedet, Jézus; kicsike zugot a Szívedben, hogy Téged odafönn is láthassalak és diadalodban gyönyörködhessem.

Jézus Szívének apostolai: szeretet legyen az életetek, a szeretet himnuszát énekelve essetek el majdan a szeretet küzdőterén.

Szeretetet szeretetért!

Őrületet őrületért!

Szívet szívért!

Létrehozva 2018. december 2.