Az élő hit szelleme

„Uram, add, hogy lássak!’

„Ha tudnád az Isten ajándékát és hogy ki az, aki neked mondja: adj innom, te kérnéd, hogy élő vizet adjon neked.”

Ha tudnád…

Világosság szellemére van szükségünk, hogy a szeretet szelleme lakozhassék bennünk. A világossággal egyidejűleg meleg is hatol az életünkbe.

Mi az élet? — Változó, ezernyi hullámzásnak alávetett folyamat. Adjunk neki megingathatatlan alapzatot, hogy nyugalom, béke költözzék belé; központot, amely felé minden megmozdulása irányuljon.

Ez a központ, ez az alapzat csak a tökéletesen megismert Jézus Krisztus lehet.

Az egyetlen igazi boldogság, mint az egyetlen igazi bölcseség is abban áll, hogy Őt megismerjük és egyedül csak Őt ismerjük.

Hogy Isten örök tervei bennünk és rajtunk megvalósuljanak, annak elkerülhetetlen feltétele, hogy az élő hit szelleme töltsön el bennünket.

— Hiszed-e? — ezt kérdi Jézus irgalmasságának minden egyes cselekedete előtt.

— Hiszed-e, hogy meg tudlak gyógyítani? — kérdi a két vaktól.

— Igen, uram, hisszük. — És a csoda megtörtént.

És apostolaitól:

— Kinek tartanak az emberek? És ti kinek tartotok engem?

— Krisztus vagy te, az élő Isten Fia.

És valahányszor irgalmának, hatalmának valamely cselekedetét kérik tőle, ez az első kérdése:

— Hiszed-e? — És: Minden lehetséges annak, aki hisz.

Ugyanígy beszélt Szent Margit-Máriához is: — Mikor előadtam neki kérésemet, amelyek nehezen teljesíthetőnek látszottak — mondja a szent — úgy tűnt fel mindig, mintha ezeket a szavakat hallanám:

— Hiszed, hogy megtehetem ezt? Ha hiszed, meg fogod látni Szívem hatalmát szeretetem kisugárzásában.

A hit tehát alapja a szentségnek és alapja az apostoli működésnek is.

A szentek nagyrésze külső látszatra éppen olyan közönséges életet élt, mint akármelyikünk, bensejüket azonban királyi Nap világította meg! Jézust élték, az Ő világosságát hordozták magukban.

Innét van az, hogy bár az ő életük is alá volt vetve a törvényszerű hullámzásnak, szívük nyugalma, békéje megingathatatlan maradt. Hogyan lehetséges, hogy az ő életük bárkája olyan nyugodtan siklott tova az élet hullámzó tengerén? Honnét merítették csodálatos biztonság-érzésüket?

A világ különcnek, dőrének mondta őket… Igen: csakhogy az isteni bölcseség különcsége volt az övék, azé a világosságé, amelyet magukban hordoztak. A szentek a hit eszelősei, a világosság fanatikusai. A világ pedig sötétségből él.

És ezért nem hisz a világ Jézus szeretetében. Miért? Mert ő „esztelenül” szeretett minket; „stultitia”, mondja Szent Pál.

Ezt a nagy misztériumot pedig satnya hittel felfogni nem lehet.

Ó, ha a keresztények, ha a papok hinnének ebben a szeretetben, fel kellene fordítaniok a világot!

„Add meg nekünk, Uram, a szentek hitének mindenhatóságát, akik hittek a szeretetedben!”

Ó, kérjétek erőszakosan a szentek hitét! Hogy van hitetek, elhiszem. De olyan eleven, olyan erőteljes-é ez a hit, hogy áldozatos, apostoli cselekedetekben is meg tudjon nyilvánulni?

Mert én nem olyan hitre gondolok, amely ködös általánosságban elfogadja egy távoli, elmosódott istenfogalomnak a létezését, de olyanra, amely a valóságban éli Jézust, amely előtt Jézus: eleven Valóság, Emmanuel: a „Velünk az Isten.”

Amely nem éri be azzal, hogy néhány évre földre szállt Isten Fia, de amely köztünk tudja őt ma is.

Mert Jézus nem volt. Jézus VAN!

Hitből él, aki testvéri közösségben él Jézussal. Az önök hivatása, hogy világosságot gyújtsanak a sötétségben. Keressék ezt a világosságot Annál, aki maga a világ Világossága, Ő legyen az önök életútjának nagy világossága is.

Korrigáljuk az evangélium koldusának kérését:

Uram, add, hogy lássak!

Mondjuk mi inkább így:

— Uram, add, hogy téged lássalak. Nem akarom látni sem a napot, sem a teremtményeket. Csak téged lássalak, téged, ha mással mindennél szemben vak maradok is mindhalálig!

A mennyország előcsarnoka volna az ilyen élet!

Mert miben áll a mennyország boldogsága? Isten látásában.

Ez volt Názáret boldogsága is. A világ szemében Jézus csak a kis názáreti volt. Mária és József azonban hitük világosságánál felismerték benne a szeretet misztériumának felmérhetetlen mélységeit. A mennyország boldogságának rejtett életét élték ők hármasban a szegény kis mezőváros csendes magányában, távol az emberek tekintetétől. Igen: mennyország volt az életük, ezt a mennyországot azonban nagy hitük adta meg lelküknek.

Ó, bárcsak gyakrabban elmélkednénk a Szent Család életéről és mélyebben hatolnánk bele Názáret misztériumába! Tanulmányozzuk minél behatóbban a hit szellemét, amely ezt a hajlékot betöltötte, és amely megbonthatatlan gondolat- és akaratbeli egységbe forrasztotta a názáreti otthon lakóinak szívét. Mária és József módjára tanuljunk meg mi is a Názáretivel együtt imádkozni, vele együtt küzdeni, együtt szenvedni… Mert végeredményben a názáreti műhely ma is megvan, itt, köztünk, tabernakulumainkban, ahol meghitt családi életet élhetünk, együtt dolgozhatunk Jézussal, a hit megingathatatlan szellemében.

Igen: a tabernakulum alapján, amelyben valóságban köztünk él a földre szállt Király, könnyű megvalósítani a názáreti együttélést, ha még olyan prózai, hétköznapi életkörülményeknek az osztályosai vagyunk is.

Ha elmélkedve olvassuk Kis Teréz életleírását, könnyen meg fogjuk érteni a hit szellemében folyó élet tanítását, amelyet Názáret tár elénk. Valaki azt írta, hogy Szent Józsefen kívül senki úgy meg nem értette, mint Szent Terézke a szűk keretek közt mozgó, egyszerű názáreti élet misztériumát, amelyet fenségessé magasztosított a hősi fokban átélt hit szelleme. Kérjük ezt a gyermeket, ezt a kis egyháztanítót: vezessen bennünket kézenfogva ezen az úton, a gyermekmódra bízni tudó, megingathatatlan hit útján, amely legbiztosabban elvezet bennünket végső célunkhoz, mindennapi életünk poros, rögös, tekervényes útjain át.

De hogyan kezdjünk hozzá, hogy csakugyan Jézust lássuk mindenben? Hogyan jussunk el egészen közel hozzá, hogyan vegyük birtokunkba, hogyan fogjuk mindig a kezét, az isteni megszállottság fanatizmusával? Mert nem elég, ha csak úgy találomra, a felhőkön túlra küldünk egy-egy fohászt utána: ez még nem az eleven hit szelleme.

Lássuk Jézust mindenben: magunkban és magunk körül: az eseményekben, az örömökben és megpróbáltatásokban, amelyet ránk küld; a testi és lelki kegyelmekben, amelyekkel alkalomadtán megajándékoz. Lássuk őt mindezekben és jusson eszünkbe, hogy hálát is adjunk neki értük. A hála a kegyelmek áradata előtt nyit ajtót.

Lássuk őt imáinkban, őt és mindig csak őt, aki azokat sugalmazza és gyümölcsözővé teszi; az ő kezébe tegyük le hódolatunkat, imádásunkat, alázatos kéréseinket.

Lássuk őt munkáinkban, mert ott áll mellettünk, hogy segítségünkre legyen egy másik nagy munkában is: lelkünk megszentelésében. Dolgozzunk a hit szellemében, mint az a szent szabólegény, aki minden öltését egy-egy lélek megmentésére ajánlotta fel.

Lássuk őt asztalunknál, étkezésünk alkalmával amint köztünk ül, mint családunk tagja, mint jóbarát.

Lássuk őt a pihenés, az üdülés órájában is. Hajtsuk fejünket Szívére s pihenjünk meg rajta Szent János módjára. Ha igazán akarjuk: szívünknek minden dobbanása a szeretetnek egy-egy vallomása lesz.

De lássuk őt áldozatainkban is. Legyen ő a keresztrefeszített példaképünk, hogy egykor majd dicsőségünk, jutalmunk is lehessen. És hogy áldozataink értékesekké legyenek, egyesítsük azokat Jézus sebeivel, harmatoztassuk rájuk az ő végtelen értékű szent vérét.

Tartsuk őt szemünk előtt a lelki gyötrelmek óráiban, amelyekről senki sem tud, amelyekről nem akarunk beszélni senkinek… a Getszemáni óráiban. Nehogy más Cyreneust keressünk ilyenkor, mint csak őt, aki egyetlen szavával el tudja oszlatni minden gondunkat, minden bajunkat. Ne keressünk tehát rajta kívül más támaszt!

Amikor csalódtunk a teremtményekben — talán a legjobbakban is — és azok sebezték meg szívünket, kik annak legdrágábbak — forduljunk akkor is az Ő Szívéhez, nyújtsuk oda neki szívünk vérét, amelyet a fájdalom sajtolt ki belőle. Majd ő elmondja, hogy szükségünk van a csalódásokra, nehogy mélyen belegyökerezzünk a földbe; meg azért is, hogy megtudjuk, saját tapasztalásunkból tudjuk meg, hogy csak Ő, egyedül csak Ő igazán jó és hogy az Ő Szíve kárpótol bennünket minden hidegségért, minden szeretetlenségért, amely a világ, a mieink részéről, mint jégharmat a szívünkre hull.

Lássuk még Öt, a Láthatatlant, a levertség, a fáradtság óráiban, amikor földre hengerel bennünket gyengeségünk, nyomorúságunk ólomsúlya. Mondjuk neki ilyenkor hősies erővel kierőszakolt bizalommal: „Uram, én azért mégis hiszek a szeretetedben.”

A nagy lelki harcok, a kisértések óráján, amikor küzdenünk, harcolnunk kell, lássuk meg Jézust a vihar tombolásában. Kuporodjunk melléje lelkünk bárkájában és ha úgy látjuk is, hogy alszik, ne féljünk, ne rettegjünk: virraszt Ő lezárt pillákkal is és ha eljön az órája: lecsillapítja a vihart. Egészen bizonyos, hogy nem fogunk hajótörést szenvedni, amíg Ő velünk van.

S ha elestünk, akkor is csak Őt keresse a tekintetünk. Hiszen Ő maga is elesett — háromszor esett el — a fájdalmak útján… hogy megtaníthasson bennünket talpra állni, még akkor is, ha ezer sebből vérzik a lelkünk és kereszt súlya nehezedik a vállunkra.

Megérti Ő a gyengeségünket, bukásainkat. Hiszen azért Isten, azért Jézus Ő! Még ha angyal volna, előbb félhetnénk, de így! … A szeretet, az irgalom, az isteni könyörület Ö, utánunk jön, és nem enged elvesznünk a bűn szakadékaiban. Nem hagyja Ő el azt a lelket, amely elfogadta tőle Szívének ajándékát. S még ha netalán egy gyenge percben el is fordulna tőle, Jézus utána megy. Nem engedheti meg, hogy elvesszen egy lélek, amelyért életét, vérét adta váltságdíjul.

Igen: a bukásban — s itt még inkább, mint másutt — lássuk Jézusban a szeretet szamaritánusát, aki felszedi az út porából azt, akit a gyengeség, vagy pillanatnyi szédülés oda leterített.

Lehajol Ő mihozzánk is, hogy magához emeljen, szívére szorítson bennünket. Magához ölel még akkor is, ha csúnyán beszennyeződött, ha leprás a lelkünk: magára veszi Ő annak fekélyeit s kegyelmeinek hófehér köntösét húzza rá.

Az Ő tekintete szegeződik ránk lelkifurdalásainkban, ugyanaz a tekintet, amelynek hatása alatt bánatkönnyekben olvadt fel Péter szörnyű bűne. Jóságos Szívének visszfénye ez a tekintet: szánalom, megbocsátó irgalom néz ránk belőle.

A modern élet nyugtalan hajszájából az Ő szava csendül felénk: „Miért nyugtalankodol, gyermekem? Béke legyen veled! Nem vagyunk-e mindketten elegek egymásnak? Ott állok én közted és a világ közt. Közted és köztem pedig ne álljon semmi.

Lássuk meg Öt a sötétségben is, amikor áthatolhatatlan feketeség vesz bennünket körül, amikor egyedülállónak, elhagyottnak érezzük magunkat, amikor a halál zsibbadtsága üli meg lelkünket. „Legyen világosság.” Éjszaka van, de én azért mégis látlak téged, Uram! Jobban hiszek szeretetedben, mint bármikor, mert közel tudom Szívedet magamhoz.

És ne tévesszük Őt szemünk elől akkor sem, amikor ezernyi akadály tornyosul apostoli munkáink elé.

Repülni szeretnénk és megnyirbálják szárnyainkat s azok zárják el néha előttünk a sikerre vezető utat, akiknek feladata volna, hogy támogassanak bennünket… De csak látszólagos vereségek ezek: valójában az átfogó győzelmet készítik elő. Ami azonban nem változtat azon, hogy a jobboldalról jövő arculcsapások mindig a legfájdalmasabbak.

Isten megengedi ezeket csakúgy, mint az üldözéseket, a rágalmakat. Gondoljunk csak Liguori Szent Alfonzra, a rendalapítóra, egyháztanítóra: mennyi üldözésben, rágalomban volt része! Amint egyébként Kalazanti Szent Józsefnek, Don Boscónak, Szent Teréziának, és a többi szenteknek is!

Jézus mindig ugyanazon az úton vezeti azokat, akiket szeret… Valljuk meg tehát e misztikus utakkal szemben is Jézus Szívének hatalmába, irgalmasságába, bölcs előrelátásába vetett sziklaszilárd hitünket.

*

Lelkünk tekintetének szüntelen Jézus-keresése hovatovább csendes megszállottsággá állandósul. De legyen is azzá! Kell, hogy azzá legyen!

Igen: legyünk Jézus Szívének megszállottjai, amint Őt is az irántunk való szeretet tartja megszállva! Szüntelenül minket néz, ránk gondol. Nem is szólva a jászolról, az Eucharisztiáról, a keresztről, nem az-e minden gondja, hogy az élet minden kisebb és nagyobb bajából, szenvedéséből és erkölcsi botlásából, kisértéséből és megpróbáltatásából a mi örök érdekeink munkálásának az eszközét formálja?

Egy alkalommal arról volt szó a Gyermek Jézusról nevezett Szent Terézke jelenlétében, hogy egyes embereknek különleges képességük van arra, hogy mintegy delejes erővel leigázzák és hatalmukba kerítsék mások akaratát és szellemi képességeit.

— Ó, bárcsak engem is teljesen hatalmába kerítene az Úr Jézus! — kiáltott fel a kis szent. — Milyen készséggel adtam át neki az akaratomat!

Megkapó kijelentés, amelyből megértjük: mennyire áthatotta a valóban átélt hit ezt a gyönyörű, alázatos kis lelket! És hogy a szerető önátadásnak milyen mélységeit nyitotta meg benne!

És ha nehezen tudjuk megérteni, hogy Jézusnak, a Nagy Valóságnak valóban joga van hozzá, hogy ekkora helyet foglaljon el az életünkben, gondoljuk meg, mennyire a megszállottság fanatizmusával tudják lenyűgözve tartani egyes teremtett dolgok is az ember lelkét. Hány, de hány a megszállottja a földi, a teremtett szépségnek és milyen, de milyen kevesen vannak azok a másik „eszelősök,” akiket a mennyei szépség varázsa tart megszállva!

A vőlegény, esküvője előtt egyébre sem gondol, mint jegyesére és nem tudja kivonni magát a gondolat varázsa alól.

A tudós tanulmányai, kutatásai, felfedezései mellett még az élet legelemibb követelményeiről is megfeledkezik. Egészségét is odaáldozza, annyira csak a tudománynak, kutatásainak él.

A művész a művészetnek a szerelmese. Elveszti érzékét a hasznos, sőt szükséges dolgok iránt is, eljátssza boldogságát, csak azért, hogy művészetét szolgálhassa.

Csak éppen a Dicsőség Királya, a szépség, a tudomány, a művészet Ura és Megteremtője volna kevés ahhoz, hogy egész életünket kitöltse?

Engedd, édes Jézusom, hogy életem végéig megszállottad legyek, hogy ne tudjak soha többé tenélküled élni!

Létrehozva 2018. november 30.