Voltak, akik nem vették észre. Vannak, akik még mindig nem veszik észre.

Arra számítunk, hogy Isten a békességgel üzen, de előfordul, hogy a fájdalomban hallatszik a hangja. Azt hisszük, hogy Isten az egyházban szól hozzánk, de olyan is van, hogy az elveszetteken keresztül szólít meg. A protestánsoknál keressük válaszait, de tudjuk, hogy sokszor szólt a katolikusokon keresztül. A katolikusok között keressük a hangját, s ő a kvékerekben szólal meg.

Úgy gondoljuk, hogy a napkeltében fedezzük fel Őt, de néha a sötétség közvetíti a hangját. A győzelem harsonáiban véljük felismerni, pedig tisztábban hallatszik tragédiák közben. Hagyjuk, hogy Isten maga jelezze, hogyan akar szólni hozzánk.

Ha Istenre hagyjuk, hogyan közelítsen hozzánk, egy egészen új világ nyílik meg előttünk. Hogy hogyan? Hadd világítsam meg egy történettel.

Élt egyszer egy ember, akinek nagyon nyomorúságos volt az élete. A nappalok borúsak voltak, az éjszakák hosszúra nyúltak. Henry nem akart boldogtalan lenni, de az volt. Az évek múlásával minden megváltozott az életében. A gyermekei felnőttek. A szomszédai kicserélődtek. Az élet a városban egyre mostohább lett.

Boldogtalan volt. Elhatározta, hogy megkérdezi a gyülekezet lelkipásztorát, mi lehet szenvedésének az oka.
„Valami bűn miatt vagyok boldogtalan, amit elkövettem?”
„Igen”, válaszolt a bölcs lelkész. „Bűnt követtél el.”
„De mi lehetett az a bűn?”
„A tudatlanság”, hangzott a válasz. „A tudatlanság bűne. Valaki a szomszédságodban a Messiás, álruhában, és te nem ismerted fel Őt.”

Az öregember zavartan távozott. „Egyik szomszédom a Messiás?” Eltöprengett a lehetőségen, ki lehet az vajon.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2016. december 23.