Az ördög (1)

Létezik az ördög?

Az igehirdetés-teológiának csak egy témája van: Isten, Isten szava, Isten törvénye és Isten kegyelme. De létezik egy közvetlen igehirdetés-teológia is: Isten igenlése ellenségének a visszautasítása által. Nem csak Istenben kell hinni, hanem – bár más értelemben – az ördögben is. És ezért kell az ördögről prédikálni. Minél ördögellenesebb a prédikáció, annál istenibb a hatása. Minél élesebben lesz a sátáni „Nem” kidolgozva, annál világosabban jelenik meg a keresztény „Igen”.

Elsőnek azt a tényt kell megállapítani, hogy a teremtésben van egy óriási hatalommal és gonoszsággal bíró személyiség, akit ördögnek hívunk. És ezt a tényt nem csak a hazudozók és a kétkedők, de a jámborok és a feledékenyek előtt is hirdetni kell. Ez utóbbiak ugyan nem tagadják direkt az ördög létét, de csak a nem egészen komolyan veendő Mefisztót látják benne, egy félig komikus, félig gonosz figurát. Körülbelül olyat, mint amilyen a középkori udvari bolond volt. Semmi esetre sem egy hatalmas realitással rendelkező személyiséget, akivel minden időben számolni kell.

Mivel a gonosz léte a világban szinte kiált a magyarázatért, a történelemben két megoldást találtak e problémára: a manicheus és a keresztény választ. A keletről Európába beáramlott manicheizmus egy jó és egy gonosz istent feltételez. A gonosz istene mintegy egy magából létező ellenisten. Egy szükséges és ezért örök és szuverén isten.

A keresztény filozófia ezt a tézist abszurdként visszautasítja. Tényleg képtelenség egy Istenséget, egy Lényt a lét és létezés abszolút tökélyével, egy minden rajta kívül álló okát és forrását – mert ez Isten – és egyúttal egy ettől független ellentétes másikat feltételezni. Vagy létezik Isten, és akkor ő az egy és egyetlen, vagy nem ő az egyetlen, akitől minden más származik, és akkor nincs Isten. Ezért az embernek vagy kereszténynek, vagy ateistának kell lennie. Istenhívőnek vagy hitetlennek.

A katolikus tézis ezt mondja: a sátán az Istentől teremtett vezér-szellem, aki később saját szabad akaratából Isten ellen lázadt és a világban a gonosz princípiumává tette magát. A sátánt Isten nem sátánként teremtette, hanem ő maga tette magát sátánná.

Az ördögben való hit minden népnél megtalálható, a neve változik, de a dologról magáról mindig és mindenhol megegyeztek a vélemények. Az ördög létezik, és nem, mint a sötétség birodalmának pusztán szimbolikus megtestesítője, hanem mint egy isten- és emberellenes személyiség kimagasló intelligenciával és hatalommal.

Az ördög bibliai alak. Aki a Szentírás sugalmazott és csalatkozhatatlan voltában hisz, annak az isteni kinyilatkoztatás okán a sátán létezésében is hinnie kell. A logika megköveteli, hogy vagy mindkettőt elveti valaki, vagy mindkettőben hisz. A Biblia sátánt olyan szavakkal nevezi meg, melyekből legbelsőbb lénye nyilatkozik meg: ő a „gonosz” (1 Jn 3,12), az „ellenség” (Mt 13,25), a „hazug és a hazugság atyja” (Jn 8,44), az „ember-gyilkos” (Jn 8,44), a „régi kígyó” és a „nagy sárkány” (Jel 12,9), az „erőszak fejedelme” (Ef 2,2), e „világ istene” (2 Kor 4,4).

A gonoszságnak ezt a szintézisét egyszerre kell magunkra hatni engedni, hogy belássuk, hogy az ördög valami egészen más, mint egy ártalmatlan vagy akár groteszkül komikus figura. Ő a világban létező minden hamis és rossz és közönséges összefoglalása. Az emberi nem nagy szerencsétlensége. Minden szellemi és erkölcsi kísértés, minden üldözés, minden forradalom és háború, minden katasztrófa ősforrása.

A katolikus középkor, amikor még egészen krisztus-centrikusan gondolkodott és élt kultúrájának utolsó kisugárzásában is, meg volt győződve róla, hogy valódi kereszténység elképzelhetetlen az ördögben való meggyőződéses hit nélkül és az ördög elleni tudatos harc nélkül.

Az igazságosság és az őszinteség megköveteli, hogy az ördögnek csak azt rójuk fel, ami az ördögé és az embernek, ami az emberé. Ahol a gonosz fellép, e kettő, ördög és ember, kéz a kézben járnak együtt.

Az Egyház imái mindig kifejezetten démonellenesek voltak. Korunkban jobban, mint bármikor, az ördög, mint minden veszélyek legnagyobbika ellen imádkozva harcolnunk és harcolva imádkoznunk kell. Talán soha nem volt annyira fontos, mint a mi kifejezetten apokaliptikus korunkban, hogy ne felejtsük el, hogy hárman vannak, akik a történelmet csinálják: Isten, az ember és a sátán.

A sátánizmus szelleme

Nem elég azt tudni, hogy a sátán létezik, de azt is tudni kell, hogy kicsoda ő. A sátán az iniquitatis misztériuma. Gonoszságának titkát egészen a legmélyéig soha nem fogjuk tudni felfogni. Az emberi bűn és a sátáni bűn között mindig szakadék van. Két alapvetően különböző természet közötti szakadék, a tisztán szellemi és a szellemi-testi. A szó tényleges jelentésében az ember soha nem lesz ördög, mert nem áll azon a magaslaton, amely ahhoz szükséges, hogy ilyen mélységbe zuhanhasson. Csak az angyal lehetett ördöggé.

Miért lett Lucifer sátánná? Miért lesz a világosság sötétséggé, a szeretet gyűlöletté, a szépség torzképpé, a legmagasabb a legalacsonyabbá, a legjobb a legközönségesebbé? Lucifer olyan akar lenni, mint Isten. Az ateizmus az oknélküli világban való hit. Lucifer nem ateista. Lucifer sokkal okosabb annál, mint hogy az ateizmus badarságába essen. Természetes intelligencia és emellett természetfeletti szemlélés teszi lehetővé, hogy Istent mint az egyet és egyetlent, az örököt és abszolútot kétségtelen bizonyossággal felismerje. Az öröktől levőt nem lehet letagadni. Isten létezik, mert van. Lucifer ezért nem akar Isten helyén Isten lenni. Isten melletti Isten sem akar lenni. Az abszolút istenhasonlóság ugyanolyan badarság lenne a számára, mint az ateizmus istentelensége.

Akkor mit akar Lucifer? Olyan lenni, mint Isten, mégpedig olyan lenni, mint Isten a saját akaratából és a saját képességéből. Isten az angyaloknak a felismerés kimagasló képességét és óriási hatalmat adott. Ez az intelligencia és energia az angyalok természetéhez tartozik. Isten jóságában azonban még tovább ment. A természethez hozzáadta a kegyelmet. Az isteni természetben való részesedést. Az isten-gyermekséget, az olyannak lenni, mint Isten természetfeletti kegyelmét.
Lucifer itt kezd ellenkezni. Nagyképűen harcra kel a kegyelem ellen. Ami ő, az saját magától akar lenni, saját tudásából és akaratából. Természetének erejéből! Nem több és nem kevesebb. Egy önmaga-csinálta szellem a lényének minden rostjával protestál a természetfeletti ellen, amennyiben az nem valami őssaját, hanem valami idegen, valami kapott és nem valami saját maga által megszerzett dolog.
Lucifer az első pelagiánus. Olyan valaki, akinek nincs szüksége a kegyelemre. Saját magától nagy, mint Isten. Egy self made ember, ahogy később a modern kifejezte, visszautasítja a természetfeletti minden adományát. Természetesnek lenni, ami ő, ez jelent számára mindent. A sátánizmus naturalizmus, isteni szuverenitás.

Az első bűn a teremtésben, a szuverén naturalizmus bűne a minden lehetséges bűn legnagyobbika volt. Bűn kísértés nélkül. Bűn az értelem elhomályosulása nélkül. Bűn szenvedély nélkül. Egy hideg akarati cselekedet. És ezért a totalitás bűne, az egész személyiségé. És ezért egy bűn, mely több, mint egy futólagos aktus. Bűn, mely – úgymond – lényegbeli természetté válik. Bűn, mely semmilyen visszautat nem ismer, bűn megbánás nélkül. Bűn, mely abban a pillanatban, amikor elkövetik, mintegy megkövesedik, hogy az maradjon örökre, ami. Tele halhatatlan és megváltozhatatlan elszántsággal. Ezért sátán nem akar újra Lucifer, a főangyal lenni. Soha többé. A sátán sátán akar maradni. Az örökkévalóságig. Ez hozzátartozik ördöglétéhez.

(forrás: katolikus-honlap.hu)