Kedves Testvérek !

Az alábbi beszámolókat remélem nem képzelődésnek, vagy valami pszichikai furcsaságnak tartjátok. Alapvetően “racionalista” beállítottságú vagyok, az alábbi eseteket is alaposan átgondoltam, reflektáltam az akkori érzelmi, lelki állapotomra. Megtérésem után még egy időnek kellett eltelni, mire az angyalok (és démonok) létezésének valóságát elfogadtam.

1)

A főiskola alatt néhányan megpróbálkoztunk  “szellemidézéssel”. Egy elsötétített teremben körbeültük az asztalt, egymás kezet fogva “koncentráltunk”. Hogy “valami jó jöjjön ki belőle”, Szent Pál apostolt akartuk “megidézni”.

Egyszer csak mintha hűvös szellő fújt volna keresztül a termen, és mindnyájan megrettenve abbahagytuk a “szeánszt”. Mint kiderült, mindnyájan a terem ugyanazon pontja felől láttunk közeledni egy fátyolszerű emberalakot.

Az utána levő időben mindnyájunknak nyomasztó érzései és félelmei voltak.

A tettünkről egy tankörtársunk előtte próbált lebeszélni (aki keresztény volt), de persze nem hallgattunk rá.

2)

Keresésem alatt jelentősen belemerültem a keleti (mintájú) meditációs gyakorlatokba, és ottani mércével mérve ún. “magas szintre” jutottam. Életemben eljött egy pont, amikor mindennél erősebben vágytam, hogy megismerjem a “lényeget” – ahogy akkoriban kifejeztem a keresésem célját.

Elkezdtem hát egy speciális meditációt, amely lényegét tekintve a Buddhista “megvilágosodáshoz” vagy a TM kozmikus tudatához, vagy a kundalini és a radzsa jóga “legfelső szintjéhez” vezet. Ezekről a gyakorlatokról a keleti “mesterek” azt állítják, hogy nagyon veszélyesek, mert ha nem “sikeres”, akkor halál, vagy súlyos idegösszeroppanás avagy őrület lehet az eredménye. (Nem is nehéz olyan személyeket találni Magyarországon elmeintézetekben, akik valamilyen okkult praktika áldozatai lettek.)

A meditáció alatt eljutottam arra a szintre, amiről Buddha úgy számol be, mint közvetlen a megvilágosodás előtti állapotról. Ilyenkor a meditáló a szellemi tudatában furcsa, csúf, torz, ijesztő alakokat, lényeket lát megjelenni (mint például a Tibeti halottidéző buddhizmus maszkjai), amelyek Buddha szerint csak a képzeletünk szüleményei, nem kell foglalkozni velük, hagyni kell, hogy szabadon “működjenek”, hiszen csak a képzeletünk “játékai”, és ha hagyjuk őket átáramlani a tudatunkon, akkor el is tűnnek.

Jöttek is ezek a horrorfilmbe illő lények (vajon ezen filmek készítői honnan kapják az ihletet?), és egyre inkább közeledtek a tudatomhoz/énemhez, mint akik meg akarják azt kaparintani. Meg is szólaltak, pl. “Most már a mienk leszel örökre, soha nem engedünk el, mi fogjuk a lelkedet birtokolni, nem menekülhetsz előlünk….”

Nekem azonban Buddhával ellentétben nagyon is valóságosnak tűntek ezek a lények, ezért elkezdtem ellenük küzdeni. Minél erősebben próbáltam ellenállni nekik, annál erősebben támadtak. Olyasmi volt, mint az a bilincs, amelyik egyre jobban megszorul, amikor szabadulni akarunk belőle.

Éreztem, hogy elfogy minden lelki erőm, és már arra sem maradt, hogy ebből a meditációs állapotból el kezdjek “kifelé” lépni. Ekkor eszembe jutott a Szentírásból egyetlen mondat (mint európai ember, a műveltséghez tartozónak tartottam, hogy ismerjem valamennyire a Bibliát):

“AKI AZ ÚR NEVÉT SEGÍTSÉGÜL HÍVJA, AZ ÜDVÖZÜL!”

Mivel tudtam, hogy az Újszövetség Jézust Úrnak nevezi, szívem/lelkem mélyéből felkiáltottam: “Jézus, Isten segíts!” Ebben a pillanatban -mint amikor egy sötét szobában feloltják a villanyt és a sötétség elillan a szobából- a “lények” eltűntek, szerető békesség ölelt körül, és magamhoz tértem a meditációból.

Dicsőség az Úr Jézusnak! Alleluja!

3)

Pár hónap múlva, a megtérésem előtti éjjelen, lefekvéskor kértem Jézust, hogy jöjjön a szívembe, mert teljesen át akarom adni az életem neki. Az ima közben (bár akkor még azt sem tudtam, hogy ez valóban ima), a szoba egyik sarkában mintha a sötétség/árnyék a szokásosnál is sötétebbre, sűrűbbre vált volna. Egy nagyon gonosz -félelmet keltő- jelenlétet éreztem onnan áradni, amely meg is szólalt. “Én fogok a szívedbe menni, nem Jézus. Nem engedlek el, te az enyém vagy…” Erre én mondtam: “Nem! Távozz tőlem, mert Jézus fog az én szívembe jönni. Jézus segíts…”

Ekkor elmúlt ez a gonosz jelenlét, és újra békesség és nyugalom fogott körül.

4)

Pár hónappal később, egy kis nyári munkát vállaltam, amely korán kezdődött. Persze (mint gondolom többeteknek) nehezemre esett a korai kelés. Este azzal a szándékkal aludtam el, hogy másnap hajnalban munka előtt elmegyek még a legkorábbi misére. Istennek mondtam is: “Szeretnék ott lenni a misén, segíts korán felébrednem…”

…(alvás)…

Felébredek. Kellemes fény tölti el a szobát. Az ajtóban két személy áll. (Hogyan jöttek be? A bejárati ajtó zárva van. Aha, még álmodom…) Olyasmi az öltözékük, mint egy apácáé: fehér ruha, világoskék köntösféle. Mintha éppen belőlük jönne a fény. Nem tudom az arcukról megállapítani a korukat, nagyon szépek, mintha üde fiatalok lennének, de valami jelentős “életkor” is érződik róluk. (No ha álmodom, akkor belemegyek a “játékba”…)

Megkérdezem a magasabbikat: “Miért jöttetek?” Mire ő: “Minket Isten küldött, hogy felébresszünk.” Ránéztem az órára, ebben a pillanatban eltűntek a látogatók. Az óra éppen ekkor ért a beállított értékre, és el kezdett csörögni.

Nem álmodtam…

Laci testvér (Kecskemét)

Létrehozva 2011. május 23.