Áldom én az Urat minden időben (33. zsoltár)

Tanúságtétel egy medjugorjei zarándokútról – 2008. március 24-29.

Áldott legyen a mi Urunk, Jézus Krisztus, aki évek óta hív égi Édesanyánkhoz a hegyek közé, Medjugorjébe.

Nem készültem írni ezekről a zarándokutakról, mert úgy éreztem, hogy személyes a meghívás, és személyes az a sok kegyelem is, amellyel a zarándokokat az Égiek elhalmozzák. Mégis, az idei húsvéti út arra késztet, hogy beszámoljak mindarról, ami történt.

Mielőtt belefognék, néhány gondolatot meg kívánok osztani a korábbi zarándokutatkról is. Először két fiam, István és László járt ezen a szent helyen Majnek Antal atyával még a kezdet kezdetén, 1986-ban. A két fiú akkor még csak tizennyolc, illetve tizenhat éves volt. Mikor hazatértek az útról, megkérdeztem tőlük, milyen volt az út? Ha lehetne, visszamennétek-e? A válasz a következő volt: „Miért, vissza lehet menni? Akkor ki sem csomagolunk! Ott minden olyan egyszerű és minden olyan más!” Azt válaszoltam, hogy akkor haza kell hozni onnan mindazt, ami ott annyira tetszett. Akkor még nem tudtam, hogy ezzel a mondattal köteleztem el magam, hogy Mária küldötte és apostola legyek.

A következő esztendőben olyan sok kegyelem áradt a családunkra, hogy megfogalmazódott bennem a szándék, vissza kell mennünk oda, hogy hálát adjunk azért, amivel a Mindenható a Szűzanyán keresztül elhalmozott minket. Így is történt.

Úgy gondoltam, nem mehetünk vissza csak egy személyautóval, hanem újabb zarándokutat kell szervezni, hogy mások is átélhessék mindazt, amit a gyermekeim megtapasztaltak. Ezzel kezdődött el a küldetésem. Az első zarándokút 1987 anyák napjára állt össze Antal atya és Teofil atya vezetésével. A családból csak a férjem tartott velem. A fiaim azóta sem jártak ott újra, megnősültek, egyre távolabb kerültek Istentől. Időközben László fiam házassága tönkrement, de a megpróbáltatásokban újra megismerte Isten szeretetét, és újból készül visszamenni Medjugorje hegyei közé hálát adni. Lányom még nem kapott meghívást, hogy útra keljen, de biztos elérkezik majd ennek az ideje is.

Én csak a zarándokokat akartam összegyűjteni, de nem így történt. Az atyák mellett minden feladat rám maradt. Az út a hálaadás és a hivatások útjává vált, áradt a kegyelem. Azóta Antal atya munkácsi püspök lett, egy ferences szerzetes és két klarissza hivatás született az úton. Többen közülünk Teréz anya világi munkatársai lettek, illetve csatlakoztak a Ferences Világi Rendhez. Bennem is megszületett a meghívás a világi ferences testvérek családjába.

A boszniai háború kezdetéig évente egyszer ferences atyák lelki vezetésével, férjemmel és egy autóbusznyi zarándokkal tértünk vissza arra a csodálatos helyre.

Minden zarándokút más és más. A háború kezdetekor, 1990-ben kicsinyhitű voltam. Nem indultam el, féltem, hogy nem tudom kifizetni a megrendelt autóbusz költségeit, mert a háború miatt olyan sokan mondták le az utat az utolsó percben. Most már tudom, biztosan nem lett volna probléma, a Gondviselés elrendezte volna a dolgainkat. Azóta megtapasztaltam, hogy a félelem megkötöz és rabságban tart. A szeretet az egyetlen, ami szabaddá és nyitottá tesz.

A háború után csatlakoztam Kemenes Gábor atyához, és azóta együtt járjuk az utat tavasszal és ősszel, mindig több autóbusznyi zarándokkal. Először 1993. október 23-ra mentünk ki két autóbusszal. Még háborús idő volt, hosszú kerülőutat kellett tennünk a tengerparton át a hegyekbe. Zadarban még csak pontonhíd volt, forgalom alig, egész úton szakadt az eső. Sötét fellegek, habosan csillogó fehér hullámok és mindenféle színárnyalat kísérte utunkat. A Jelenések hegyén készítettem egy fényképet, amelyen a sötét fellegek előtt Krisztus fehéren ragyogó keresztje világított. Igen, ő az Úr a sötétség felett.

Idén tavasszal a baleset útja volt, de sokkal inkább nevezhetném az irgalmasság útjának.

Gyönyörű út volt! Lehet, hogy ez nagyon furcsán hangzik, de gyönyörűséges volt átélni egy másodperc törtrésze alatt Nagypénteket, a Feltámadást és Isten irgalmas szeretetét, mindezt a Szűzanya oltalma és palástja alatt.

A helybéliek által „gonosznak” nevezett hegyek között március 25-én hajnalban történt a baleset. Kedd volt, Szent Antal napja. A legfőbb üzenet: „Legyetek mindíg készen!” Ki tudja, hogy mi mennyire voltunk készen abban a pillanatban? A balesetben a másik buszon utazók közül egy fiatal fiúnak a helyszinen elérkezett a végső számadás pillanata.

Meglepő volt, hogy Szegedről 45 fő részére emeletes autóbusz érkezett. Most már tudjuk, hogy nem véletlenül, mert ezen 30 üres férőhely volt. Örültem, hogy a mi buszunkra is került egy atya. Szokás szerint a menetirány szerinti jobboldali első ülésen ültem, az atya pedig beült mögém. Kértem, hogy üljön át az első sorba a sofőr mögé, hogy közelebb legyen a mikrofonhoz. A helyére két gyerek ült be, a velük utazó nagymama pedig mögöttük foglalt helyet.

Volt egy testvér, aki ezzel az autóbusszal szeretett volna utazni, de az emeletes buszba kapott beosztást. Azt mondta, ha nem tud velünk utazni, hazamegy Gádorosra. Azóta megtanulta ő is, hogy jobb, ha az ember nem küzd a maga akaratáért, hanem örömmel elfogadja azt, amit az Isten készít a számára, mert Ő jobban tudja, kinek mire van szüksége. A Gondviselő az egész balesettől megóvta volna, és végül mégis az emeletes buszban kötött ki, amivel hazafelé Szegedig utazhatott, így még aznap hazajutott Gádorosra. Nagy kegyelem volt!

Kicsit elébe futottam a történteknek. Visszatérve az út kezdetére, amikor elindultunk, először a sofőrökért imádkoztunk, kérve az Égieket, segítsék őket, fogja a jó Isten a kezüket, hogy sikeresen célbaérjünk.

Jól haladtunk, csak egyszer álltunk meg az éjszakában, és pár percre akkor, amikor a sofőrök cseréltek. Már hajnalodott, amikor megállapítottuk, talán még a reggeli csúcsforgalom előtt elhagyjuk Sarajevot, és utána megállunk egy hosszabb időre. Nem így történt.

Nagy csattanásra riadtam fel, egy jókora vasdarab repült el előttem és nagy csörömpöléssel kitörte mellettem az ablakot, majd visszarepült a túloldalra. A sofőrünk vérben, Zoli, a pihenő sofőrünk pedig félkézzel a kormányt szedi vissza, másik kezével a kéziféket igyekszik behúzni. Körülöttünk sok üveg és egyéb szilánk, a fejemből csöpög a vér, a cipőm tele üveggel, bele sem tudok lépni. A lábamat nehezen tudom levenni az ülésről, a szemem tele üvegporral. De megálltunk! Isten fogta Zoli kezét, sikerült a szinte lehetetlen. Az úton tudta tartani és megállította a buszt, megmentette a zarándokokat. Közben ő is csupa vér lett a kollégájától. Egy szemben közlekedő autóbusz oldalának ütköztünk.

A buszban csend volt. Senki nem kiabált, nem tört ki pánik. A gyerekek mögöttem aludtak, az üléstámla még a szilánkoktól is megvédte őket, azok a nagymamának jutottak. A vasdarab a gyerekek feje fölött repült a túloldalra. Ha az atya marad ott, valószínű eltalálja a fejét. Ez fenyegetett volna engem is, ha az ablak mellett ülök, így csak a térdem és a lábszáram sérült meg az ütéstől. Egyik zarándoktársunk beütötte a fejét az ablakba, és enyhe agyrázkódást kapott.

Megérkezett Gábor atya is, Zoli, az autóbuszunk tulajdonosa sokkos állapotba került. Mint vállalkozó, ezzel a busszal kereste a kenyerét, ami most veszni látszott. Nem így történt! A bal elején megsérült buszt a saját kerekein sikerült hazahoznia, megjavítják, tovább dolgozhat vele.

Sorban érkeztek a magyar buszok, és felvettek néhányat buszunk utasai közül csomagjaikkal együtt az üres helyekre. Mi vártuk az emeletes buszt a harminc üres hellyel, mást nem tehettünk, imádkoztunk. Ahogy Mária mondta üzeneteiben: „örömmel fogadjátok el a kereszteket”. Ezt tettük mi is ott akkor. Mire befejeztük, megérkezett a várva várt emeletes busz, mindnyájan átszálltunk.

A vacsoránál hosszabb lett a közös ima a szokásosnál. Imádkoztunk a baleset két áldozatáért, hálát adtunk Isten végtelen és irgalmas szeretetéért, és a Szűzanya, a Béke Királynője, Havas Boldogasszony oltalmáért és közbenjárásáért.

Végül azt állapították meg, hogy a balesetet a mi sofőrünk okozta, aki valószínűleg elaludt egy rövid időre. Összegezve a történteket, érdemes végig gondolni, hogy mi lett volna:

–     ha nem ütközünk, és egyenesen a szakadékba megyünk;

–     ha Zoli máshol ül, és ezért nem fér időben a kormányhoz és a kézifékhez;

–     ha enyhe emelkedő helyett lejtett volna az út, és a busz megállíthatatlanul felgyorsul;

–     ha az atyával az ablak mellett ülünk, ami súlyos sérülésünkhöz vezethetett volna;

–     ha nem mi vagyunk az első busz, így a többieknek vissza kellett volna jönni értünk;

–     ha nem mondják le többen az utat, mert akkor nem lett volna elég hely a többi buszon;

–     ha a vállalkozó nem emeletes buszt küld, akkor mentesítő járatot kellett volna kérni;

–     ha az Isten az Égiekkel nincs velünk, akkor a Gonosz Hegy minket is elnyel, mint a néhány évvel ezelőtti buszbaleset közel negyven áldozatát.

A médiáknak köszönhetően nagyon sok hozzátartozónk és ismerősünk kezdett el értünk szívből imádkozni. Talán olyanok is, akik ezt maguktól soha nem tették volna.

Isten titkai kifürkészhetetlenek. Az biztos, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik, és hogy a Gondviselő tudta nélkül a hajunk szála sem görbülhet meg.

Igazi Fényes Hét volt, a feltámadás és az irgalmas szeretet hete, a Szűzanya palástja alatt. Csodák csodája, hogy azóta a súlyosan sérült sofőrünk is jól van, pedig kezdetben az orvosok nem sok esélyt adtak neki. Rövidesen neki is felelni kell a történtekért. Az Isten kegyelme és a betegek szentsége az ő életét is át fogja formálni. Indulás előtt arra a fogadtatásra, hogy „Isten hozta”, azt felelte, „engem ugyan nem, autóbusszal jöttem”. Hiszem, hogy ma már ő is tudja, hogy az Isten irgalmas szeretetének köszönheti, hogy itt maradt közöttünk, hogy új életre születhessen, amely már Istenben van, hogy idővel elnyerhesse az örök életet.

Ki gondolná, hogy egy ilyen megpróbáltatásokkal teli út után még hazafelé is történik valami. Eszék előtt 30 km-rel az emeletes busz motorja megállt. Indulás előtt tankoltak, de nem számoltak a nagyobb terheléssel – a harminccal több utassal –, ami megnövelte a fogyasztást. Hosszas szerelés után a maradék üzemanyagot átszívták az egyik tartályból a másikba, így jutottunk el a legközelebbi kúthoz, ahol az utolsó métereken már tolni kellett a hatalmas járművet. Ahol túlárad a kegyelem, ott az ördög sem alszik. Jól megtáncoltatott bennünket. Már akit lehetett!

Mi, akik már túl voltunk a baleseten, békésen vártuk a fejleményeket. Ötlete mindenkinek volt, javaslat is megannyi. Mindenki intézkedni akart, hogy mielőbb hazajussunk, pedig egyszerű volt a megoldás, csak üzemanyagra volt szükség. Egy szántóföld szélén álltunk a felkelő nap melegében. Jól látszott, hogy a megpróbáltatások milyen békéssé tették mindazokat, akik átélték a balesetet. Mi örültünk volna, ha csak egy álló busz mellett kellett volna álldogálnunk, amig az illetékesek megoldják a problémát.

Nem így a másik csapat! Mikor érünk haza? Tennünk kell valamit! Akadt olyan testvér, aki már megrendelt volna egy emeletes buszt. Nagyobb volt a pánik, mint a balesetnél. Az egész egy ördögi csapda volt, hogy eluralkodjon a békétlenség. Jó, hogy volt köztünk két gitáros fiatal, akiknek javaslatára a zarándokok egyik fele a napfényes mezőn énekelve és gitározva dicsőítette Istent, és tanúságot tett az átélt kegyelmekről.

Végül megnyugodtak a kedélyek, imádkozva és énekelve szerencsésen megérkeztünk. Egy másik buszon hazahozott csomagjaink is vártak bennünket, mindenkinek meg volt mindene. Akinek délutáni elfoglaltsága volt, még időben odaért.

Hálatelt szívvel tértünk haza otthonunkba, csodálva Isten irgalmas szeretetét, és égi Édesanyánk, a Szűzanya segítő közbenjárását az angyalokkal és a szentekkel együtt.

Nagy a felelősségünk abban, hogy be tudjuk-e fogadni szívünkbe a magot, amit Mária elültet. Jó talajba esik-e, hazatérés után kellően gondozzuk-e a Szeretet iskolájában tanultak szerint, hogy bő termést hozzon. Így az üzenetek által társai lehetünk a teremtő Istennek, hogy újjászülessen a világ, hogy ne sötétségben, hanem világosságban éljünk, hogy Isten békéje töltse be a földkerekséget, hogy Isten országa köztünk legyen, hogy Istenben éljünk, és örömünk teljes legyen. Erre a küldetésre kaptunk meghívást mindnyájan.

Mindaz, amit igyekeztem hitelesen leírni, csak töredékét mutatja annak a sok kegyelemnek, amivel az Égiek a zarándokutakon elhalmoztak. Tudom, beszámolóm töredékes, de remélem, Isten dicsőségére és Mária örömére szolgál.

Kívánom, hogy minden zarándok nyitott szívvel menjen Medjugorjébe, hogy újjászülessen és növekedhessen Isten szeretetében az Ő dicsőségére.

Amen.

Létrehozva 2017. március 6.