„Öltsétek föl az Isten fegyverzetét, hogy a sátán cselvetéseinek ellenállhassatok. Fogjátok a hit pajzsát, ezzel elháríthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát. Tegyétek fel az üdvösség sisakját, és ragadjátok meg a Lélek kardját, vagyis az Isten szavatát.” (Ef 6,10-20)
(egy levelezőlistáról)
„Egy nő a férje halála után erősebb szexuális késztetést érez, mint magában a házasságban. Szimpatikusnak talál egy papot, de katolikus neveltetésénél fogva tiltakozik a szerelem érzése ellen. Ilyen vele nem fordulhat elő. Folyton harcol ellene, s állandó félelemben él, hogy túl közel kerül az illetőhöz.
„Az Emberfiának eljövetelekor úgy lesz, mint Noé napjaiban történt. A vízözön előtti napokban ettek- ittak, nősültek és férjhez mentek egészen addig a napig, amíg el nem jött a vízözön, és el nem sodorta valamennyit.” (Mt 24,37)
(Elhangzott Budapesten, a pálos sziklatemplomban, 2003 december 21.-én)
Kedves Testvéreim!
Advent 4. vasárnapjának ószövetségi olvasmányában Mikeás próféta jövendölését hallottuk a Messiás születési helyéről. Mai elmélkedésünkben gondolkodjunk el arról, hogy a Mennyei Atya sok-sok évszázadon keresztül prófétákat küldött a választott néphez, s a prófétáknak kettős feladatuk, kettõs szerepük volt.
Az ikonok nagyban hozzájárulnak az istentisztelet szépségéhez. Olyanok, mint Isten országára nyíló ablakok, amit imádságunkban megjelenítenek már itt a Földön.
10 évvel ezelőtt nem tudtam még jól szavakba önteni férjem édesanyjának, hogy miért is készültünk tisztán a házasságra, mikor aggodalmát fejezte ki a „tapasztalatlanságunkkal” kapcsolatban. Nehéz volt hirtelen megfogni a témát, alátámasztani konkrét, logikus érvekkel, mert annyira természetes volt számomra magyarázat nélkül is. Ebben a felfogásban nőttem fel, erre láttam példát, erre neveltek otthon, az iskolában, a templomi közösségben.
Az Isten által összekötött házaspárok együttléte nagy titkot rejt. A különböző nemek, személyiségek, jellemek, a hazulról hozott, változó minták ellenére, a Teremtő, férjet és feleséget „egy testté” formál át. Ez az egyik igazság, mely megtapasztalható, a megvalósulás folyamán.
Amikor egybegyűlünk, hozzuk magunkkal hétköznapjaink minden terhét, s amikor hazamegyünk a közösségből, mindig valami frissességet viszünk magunkkal és egy rejtett mosolyt a szájunk sarkában. S ez a jelenség rendre, sorra, újra meg újra ismétlődik. Érkezéskor sebekkel borított lelkek vagyunk, mint akik a háborúból tértek haza – legalább is egy kis fegyverszünetre. Ebből a jelenségből messzemenő következtetésre jutottam.
„Vizsgálj meg engem, óh Isten, és ismerd meg szívemet! Próbálj meg engem, és ismerd meg gondolataimat!“ (Zsolt 139, 23)
A sikeres exorcizmushoz feltétlenül szükség van a megszállott közreműködésére. Az exorcizmusok maguk csak 10 százalékát adják a gonosz elleni harcnak, 90 százalékot maga az érintett igyekezete tesz ki, akinek sok imával, a szentségek gyakori vételével, az Evangélium szerinti élettel és a szentelmények gyakori használatával kell hozzájárulnia saját megszabadulásához.
Isten 23 éven át figyelmeztette népét Jeremiás próféta által, és a fenyítés és figyelmeztetés sokféle ösvényén vezette őket (Jer25,3). De aztán eljött az óra, amikor szeretettel teljes figyelmeztetéseit és próbáit végképp elutasították és gyászos haragban merültek el.
A keresztényeknek ma az első keresztények példáját követve inkább tanúságtételükkel kellene hatni a társadalomra, mint a törvények megváltoztatására koncentrálni – mondta Raniero Cantalamessa kapucinus szerzetes, a Pápai Ház szónoka a Zenitnek adott interjúban.
Egy napon egy püspök azzal a kéréssel hívott fel, hogy végezzem el az exorcizmust egy bizonyos személyen. Először azt válaszoltam, hogy legyen szíves saját maga egy papot erre a feladatra kinevezni. Mire a püspök azt felelte, hogy nem talál olyan papot, aki ezt a feladatot hajlandó lenne elvállalni. Ezzel a nehézséggel máshol is találkozhatunk. Maguk a papok sem hisznek ebben a dologban; ha azonban püspökük azt ajánlja, hogy vegyék át az exorcista hivatalát, máris úgy érzik, hogy ezer ördög támad ellenük, és emiatt visszautasítják ezt a felkérést.
Pilinszky János mesélte, hogy egyszer megkérdezte tőle valaki, hogy hisz-e Jézus föltámadásában, s ha igen, miért. „Igen – válaszolta a költő –, mert olyan csendes volt. Mert amennyire közpréda volt a halála és agóniája, olyan rejtett maradt dicsősége, húsvéti allelujája. Ez Isten dramaturgiája” – mondta ő.