Amire, sajnos, ritkán jut időm, azt most megtehettem. Elnéztem konferenciánk időpontját, és egy fél órával hamarabb érkeztem a Stuttgarti Katolikus Házba. Mivel azonban vakítóan napos volt az idő, ezúttal nem a székesegyházba mentem be, hanem a kastélykertbe. Leültem egy padra, és néztem a sok embert, akik a fűre telepedve beszélgettek, nevetgéltek…
I. rész
A lelki embert, az Isten Lelkétől vezetett embert arról lehet megismerni, hogy tud hallgatni – oda-hallgatni. Nem arról, hogy mindent tudna, sőt nem is akar mindent tudni. Még saját magát is mindig újra megkérdőjelezi. A lelki ember életét nem a maga elképzelései, kívánságai szerint rendezi el, hanem megkérdezi az Élet Urát: Mi a Te akaratod? Mit akarsz tőlem, itt és most?
Lehet, hogy Szűz Mária nem „modern” sok kortársunk szemében, pedig a modern világnak szüksége van őrá, hogy az élet olyan értékeire emlékeztessen bennünket, amelyek ebben a világban feledésbe merültek.
Szűz Mária nem modern, mert nem voltak feltűnő gesztusai, szónoklatai, nem volt közéleti tevékenysége, nem modern egyszerűen azért, mert egész életével igent mondott Istennek, és mert ő adta ajándékul az embereknek Krisztust, aki megmentette a világot.
Második rész:
AZ ÉLESEN MEGKÜLÖNBÖZTETŐ BELÁTÁS
1. Ahogy a szarvas epedve vágyik a folyóvízre, úgy vágyódnak a szerzetesek az isteni akarat, a jó megértésére, sőt azzal vegyes és még az azzal ellenkező felismerésre is. Ezekről igen sok mondanivalónk volna, de nehéz megmagyarázni.
Például: Melyik dolgunkat kell intézni haladéktalanul, minden várakozás és késlekedés nélkül, mint amire az is figyelmeztet, aki így szól: „Jaj neked, aki napról napra”, azaz alkalomról alkalomra „késlekedsz”, és melyiket illő körültekintéssel, mint ahogy az bíztat, aki ezt mondta: „irányítás kell a hadviseléshez”, majd pedig „Minden illő módon és rendben menjen végbe.”
Részlet Francis Arinze bíboros egy 2007-es előadásból. Arinze bíboros az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció prefektusa volt 2002-2008 között.
Jó pár évvel ezelőtt jelent meg Ayelet Waldman esszéje a New York Timesban, amelyben elárulja, hogy jobban szereti a férjét, mint a gyerekeit (négy van neki). Ez nem minden: még csak nem is szégyelli magát miatta, hanem direkt azt gondolja, hogy ez a gyerekeknek is jó, hiszen érzik, hogy biztonságban vannak: a szüleiké egy stabil párkapcsolat, nem kell attól félni, hogy bármelyik szereplő hirtelen lelép a postással / postásnővel. Szereti a férjét? Máglyára vele! (divany.hu)
A rekeszek hasznosak. Itt van például az autó „rekesze”, a kesztyűtartó, még ha kesztyűt nem is tartanak benne, inkább zseblámpát, térképet, javítási útmutatókat és más efféléket. A szerszámosládákat, barkácsfelszereléseket szintén rekeszekre bontják, hogy könnyebben lehessen megtalálni bennük a különböző dolgokat. Viszont mi a helyzet a hitünkkel, lelkiségünkkel? Rekeszbe zárjuk, és csak néha vegyük elő?
Az Amoris Laetitia pápai buzdítás nyomán hithű katolikusok könnyen ellentétben találhatják magukat Ferenc pápa tanácsaival és megjegyzéseivel. Ezeket a hívőket, noha ők csak az Egyház örök érvényű tanításához ragaszkodnak, elkerülhetetlenül azzal fogják vádolni, hogy „magukat katolikusabbnak tartják a pápánál.”
26. FEJEZET – Első rész
A GONDOLATOKAT, SZENVEDÉLYEKET ÉS ERÉNYEKET MEGKÜLÖNBÖZTETŐ BELÁTÁS
1. A megkülönböztető belátás a kezdőkben: önmaguk igaz ismerete, a haladókban: szellemi érzék, mely hibátlanul megkülönbözteti az igazán jót a pusztán természetes jótól és ennek ellenkezőjétől. A tökéletesekben pedig: isteni felvilágosítás folytán bennük lévő tudás, mely fényével azt is meg tudja világítani, ami másokban homályosan van meg.
Vagy általános értelemben talán inkább így határozható meg a megkülönböztető belátás, és ennek meg is felel: Isten akaratának biztos felismerése minden időben, helyen és dologban. Ez csak azokban szokott meglenni, akiknek tiszta a szíve, a teste, az ajka. A belátás szeplőtelen lelkiismeret és tiszta felfogás.
12. Kapcsolatteremtés templomba nem járó családokkal
Minden plébániához sok olyan család tartozik, melynek tagjai katolikusnak vallják magukat, talán rendszeresen fizetik az egyházi hozzájárulást is, de templomba nem járnak, szentségekhez nem járulnak. Adataikat nyilvántartjuk, de személyesen csak elvétve találkozunk velük: temetés, keresztelés, esetleg első áldozás alkalmával, a karácsonyi éjféli misén, a nagyszombati feltámadási körmeneten, vagy talán még olyankor sem.
Vannak közöttük vallási szempontból érdektelenek, akiknek nincs is igényük többre, akik az egyházi közösség részéről történő jó szándékú közeledést visszautasítják. Velük nem tudunk mit kezdeni. De a tapasztalat szerint mindig akadnak közöttük a vallási kérdések iránt érdeklődést mutató családok is, akiket rendszerint vallástalan környezetük, kialakult szokásaik, életrendjük, esetleg hiányos, vagy hibás vallási ismereteik tartanak távol az egyháztól.
„Amikor Józsué Jerikó közelében tartózkodott, fölemelte szemét és látott egy embert: előtte állt, s kivont kard volt a kezében. Józsué odament hozzá és megkérdezte tőle: ’Hozzánk tartozol vagy ellenségeinkhez?’” Józs 5,13
Mind voltunk már ilyen helyzetben. Ott állunk az elénk tornyosuló nehézségek mozdulatlan fala előtt, s elkerülhetetlen vereségről suttog a fülünkbe a félelem.
Ezért is vagyok annyira hálás Isten igéjének. A Biblia lapjain újra meg újra elénk kerülnek történetek emberekről, akiknek példája segíthet küzdelmeinkben. Akik tudják, mit jelent Az Úrra tekinteni, és Rá bízni magunkat.