Athanasius Schneider püspök visszaemlékszik arra, ahogy édesanyja sírni kezdett, miután szemtanúja lett a kézbe áldozásnak – ez az élmény később a „Dominus Est” című mű megírására inspirálta. Emellett a szinodalitásról, a Társ-Megváltóról és a vallások közötti párbeszédről is beszél.

Athanasius Schneider püspök nyugodtan és egyértelműen beszél az egyház néhány legvitatottabb kérdéséről. A múlt héten kitért az SSPX-re, a zsinat utáni liturgikus reformra, valamint XIV. Leó pápa legutóbbi, a Sacrosanctum Conciliumról szóló általános audienciájára. A héten megjelent interjúban véleményt nyilvánít a Mária címről, a „Társmegváltónőről”, a kézbe áldozásról és arról, mit tanított neki erről édesanyja, továbbá a szinodalitásról, a vallások közötti párbeszédről, valamint arról, hogy mit csinál jól az Egyház a muszlim többségű Kazahsztánban.

Megjegyzései jellegzetesen műveltek és világosak, ugyanakkor mélyen személyesek is. Felfedik az egyház jelenlegi irányvonaláról alkotott értelmezését, miközben betekintést nyújtanak az egyik legtekintélyesebb prelátus saját élményeibe.

ADVATICANUM: október 7–8-án nemzetközi Mária-szimpóziumra kerül sor az Augustinianumban. Őexcellenciája, a Mater Populi Fidelis után a Szentszék kijelentette, hogy a „Társ-Megváltó” cím „mindig helytelen”, pedig a szentek, a tanítók és a rendes pápai tanítóhivatal évszázadokig használták ezt a címet másodlagos és függő értelemben, és ők nem vezethették tévútra a hívőket. A hívek továbbra is hivatkozhatnak-e Szűz Máriára, mint Társ- Megváltóra és Minden Kegyelem Közvetítőjére, vagy egy ilyen jellegű doktrinális megjegyzés most már kivonta ezeket a címeket az Egyház nyilvános nyelvhasználatából? Hogyan nézne ki a mariológia valódi fejlődése, szemben a címek pasztorális vagy ökumenikus kényelem érdekében történő csendes visszavonásával?

+AS: A hívők továbbra is használhatják ezeket a címeket, mert vannak pápák által jóváhagyott misekönyvek – sőt, olyan miseszövegek is, amelyek tartalmazzák a „Minden Kegyelem Közvetítője” címet. Ezért azt kellene mondaniuk: „Ezt a misét ki kell törölni minden misekönyvből”, ami értelmetlenség lenne. A múltban a pápák által a „Minden Kegyelem Közvetítője” címmel elhangzott összes szót ki kellene törölni, érvényteleníteni. Ez lehetetlen. Ezért, mivel az Egyház használta ezt a címet a misekönyvben, és a régi misekönyvekben még mindig használja, a hívek is használhatják. A mai Egyháznak nincs hatalma törölni azokat az egyházi szövegeket, melyeket az Egyház ilyen hosszú ideig használt, és melyeket a szentek, sőt az egyházatyák is használtak. Ott van például Szent Efrém és mások: nem közvetlenül a „Társ-Megváltó” vagy a „Minden Kegyelem Közvetítője” címet használják, hanem a lényeget, egyértelműen és közvetlenül magyarázva azt.

Éppen ezért nagyobb bizonyossággal használjuk a „Társ-Megváltó” és a „Minden Kegyelem Közvetítője” címeket az egyházatyákkal, az egyháztanítókkal, a pápákkal és a misekönyvekben szereplő miseszövegekkel együtt, mint a DDF dokumentumával. Jobb helyzetben vagyunk, mint ez a dokumentum, a Mater Populi Fidelis. Úgy gondolom, a jövőben ezt a dokumentumot fogják visszavonni. Ezt fogják visszavonni, nem a másikat.

AV: Korábban azt javasolta XIV. Leó pápának, hogy nincs szükségünk újabb motu proprio-ra, hanem egy ünnepélyesebb dokumentumra, például egy apostoli konstitúcióra, hogy egy püspök ne tilthassa meg a hagyományos római rítust, ahogyan a Novus Ordót sem tilthatja meg. Mi hiányzik még az Ön véleménye szerint a liturgikus békéhez?

+AS: Javasoltam a Szentatyának, hogy adjon ki egy ünnepélyesebb dokumentumot, de úgy, hogy a liturgikus kérdést alapjaitól kezdve, globálisan oldja meg, a motu proprio-k közötti apró háborúk és az azokból származó áldozatok nélkül. Nem. Inkább az Egyház teljes kétezer éves történelmének tágabb perspektívájából szemlélve, szem előtt tartva azt a toleranciát, melyet az Egyház mindig is tanúsított a különböző liturgiák iránt: egy valódi, mindkét forma sajátos együttélését. Ez volt tehát a szándékom, amikor ezt javasoltam a Szentatyának. Talán konzultálhatna a bíborosokkal, magánjelleggel, vagy a püspökökkel, vagy akár összehívhatná őket egy ad hoc ülésre.

Azt mondanám, jobb lenne összehívni a püspöki konferenciák elnökeit, a püspököket, és nem csak a Bíborosi Kollégiumot. Természetesen a Bíborosi Kollégiumot külön, kifejezetten csak erre a kérdésre, hogy mindkét rítus számára liturgikus békét teremtsenek. Ezt követően a Szentatyának el kellene gondolkodnia, majd ki kellene adnia egy apostoli konstitúciót, amely megadja nekünk a Pax Liturgica Leonina-t.

AV: Ön segédpüspökként szolgál Asztanában, egy muszlim többségű országban, miközben Kazahsztán otthont ad a Világ- és Hagyományos Vallások Vezetői Kongresszusának, és jelenleg további Szentszék–Kazahsztán kollokviumokat készít elő. Ebből a szempontból: mi számít jogos vallásközi tiszteletnek, és hol válik a párbeszéd gyakorlatilag annak tagadásává, hogy Krisztus az egyetlen Közvetítő?

+AS: Úgy gondolom, hogy ezek az úgynevezett hivatalos párbeszéd-találkozók, amelyek világszerte rendszeresen megrendezésre kerülnek Asztanában, tartalmaznak bizonyos kétértelműségeket oly módon, hogy Krisztust vagy a katolikus egyházat valójában a sok közül az egyiknek állítják be. Egyszerűen csak leülnek az asztal köré; mindannyian egyenlőek; és egyértelmű, hogy mindannyian egyenlőek vagyunk. Ez pedig azt a képet közvetíti, hogy de facto részt veszünk Jézus Krisztus és a katolikus egyház egyediségének relativizálásában, melyet Isten egyedülállóként teremtett.

Természetesen ennek a gyülekezetnek az a célja, hogy előmozdítsa a békét és a megértést. Ez jó; a tolerancia jó dolog. De ezt más eszközökkel is elérhetjük. Úgy gondolom, hogy ezeket a hatalmas találkozókat a politikusok szorgalmazzák. Ezért a vallásokat egyfajta együttműködőként használják fel céljaik elérése érdekében, talán azért, hogy ellenőrzésük alá vonják a vallásokat, és így tovább. Ez is veszélyt jelent: a politikusok kezében lenni. Támogatom ezeket a találkozókat, de más módon javasolnám azok lebonyolítását.

Ezt nevezem a mindennapi élet párbeszédének. Ez az, ami számít. Ezek a kongresszusok gyönyörű dokumentumokat fogalmaznak meg a békéről, majd hazamennek, és háborúkat robbantanak ki szerte a világon. Ez eredménytelen. A sok ember pedig a tömegekben, nap mint nap, nem ismeri ezeket a dokumentumokat. Talán azt sem tudják, hogy ilyesmi egyáltalán megtörtént. Ez, azt talán bizonyos vallások szupermarketjének hivatalos bemutatója, a világvallásoké. Ez nem az Úr Jézus Krisztus szándéka. Ő nem azért jött, hogy a vallások szupermarketjének egyik árucikke legyen, amely akkoriban, az Úr idején is létezett. A Római Birodalomban rengeteg vallás volt. De ő azt mondta: „Én vagyok az egyetlen út.”

És ez addig érvényes marad, amíg Ő újra el nem jön. Ezt pedig az Egyház mindig is egyértelműen, félreérthetetlenül hirdette egészen a közelmúltig, a II. Vatikáni Zsinatig. Ezért javaslom a vallások közötti találkozást és párbeszédet a mindennapi életben. Erről gyönyörű tapasztalataink vannak Kazahsztánban. Szomszédok vagyunk. Vannak szomszédaink, muszlim szomszédaink, ortodox szomszédaink. Meglátogatjuk egymást, akár otthoni étkezésekre is. Gratulálnak nekünk születésnapokon, esküvőkön. Részt veszünk a családok nehézségeiben. Imádkozunk értük. Amikor valaki elhagyja ezt az életet, akkor is ott vagyunk; jelen vagyunk. Ez jobban összetart minket harmóniában és békében, mint azok a hatalmas konferenciák, ahol csak a vezetők találkoznak, és a politikusok a saját – talán a saját – céljaikra használják őket, és relativizálják Urunkat, Jézus Krisztust.

Ez az én tapasztalatom, és ezt kell tennünk az egész világon. Ezen hivatalos, nagy horderejű vallásközi találkozók helyett – melyek, ismétlem, relativizálják Urunkat, Jézus Krisztust – a helyszínen kellene mondanunk az embereknek, a katolikusoknak: kérem, szeressétek szomszédaitokat, szeressétek még a többieket is, menjetek hozzájuk, segítsétek őket a mindennapi életben. És ez jobban hozzájárul majd a vallások közötti békéhez és harmóniához.

AV: A Kazahsztáni Katolikus Püspöki Konferencia, XVI. Benedek pápa jóváhagyásával, a térdelve és nyelvre történő áldozást tette kötelező rendes formává, és megtiltotta a kézbe áldozást még a látogatók számára is. Nincsenek rendkívüli áldoztatók, nincsenek női ministránsok, és vannak áldozórácsok. Hogyan vált ez lehetségessé, hiszen ez Európa és Észak-Amerika nagy részén szinte elképzelhetetlen?

+AS: Nos, először is ők a kazahsztáni vértanúk és hitvallók örökösei. Mély tisztelettel viseltettek a Szent Eucharisztia iránt. El sem tudták képzelni, hogy állva vegyék magukhoz Urunkat. Ismerem még azokat az idős embereket, akik a börtönökben szenvedtek. Én magam is átéltem az üldözés idejét a kirgizisztáni földalatti egyházban. Aztán Észtországban voltam. A plébánosom egy szent pap volt, akit korábban, Sztálin idején, itt Kazahsztánban egy koncentrációs táborba zártak. Ő egy gyóntató volt, egy élő gyóntató. És ő volt a plébánosom Észtországban. Tízéves koromban nála gyóntam először. Ő adta nekem az első szentáldozást; ő készített fel rá engem, és az édesanyámat is. Ezért mély tiszteletet ébresztett bennünk a Szent Eucharisztia, a szentáldozás pillanata iránt.

Amikor 1973 végén elindultunk Németországba, Nyugat-Németországba – nagyon jól emlékszem rá, akkor majdnem tizenhárom éves voltam –, összehívott minket. Négyen voltunk gyermekek és a szüleink, és azt mondta: „Legyetek óvatosak! Amikor Nyugat-Németországba érkeztek, vannak olyan templomok, ahol a szentostyát a kézbe adják.” Amikor anyám – figyeltem őt – ezt meghallotta, spontán reagált. Micsoda borzalom! Még sírni is kezdett. Annyira megdöbbent. „Lehetséges ez?” Ő pedig azt mondta: „Igen, Nyugat-Németországban, igen.” De nem volt jól tájékozott. Azt mondta, csak egyes templomokban. Így szólt: „Kérem, ne menjenek azokba a templomokba, ahol a szentostyát a kézbe adják” – mondta egy szent gyóntató pap. Édesanyám megígérte neki: „Soha nem fogjuk ezt tenni.” Aztán eljöttünk Németországba, és minden templomban ugyanaz a helyzet volt.

Amikor édesanyám azt mondta, nincs más választása, és hazajött – emlékszem –, és ránk, gyerekekre nézett: „Ó, gyermekeim, nem tudom megérteni, hogyan tudnak az emberek így bánni Urunkkal, hogy a szentostyát a kézbe adják”, és sírni kezdett. Édesanyám könnyei inspiráltak később arra, hogy megírjam a Dominus Est kis füzetemet, a kézbe történő szentáldozás veszélyeiről. A füzetem kéziratát XVI. Benedek pápa személyesen hagyta jóvá egy hozzám címzett személyes levélben, mondván: „Az érvei meggyőzőek.” Ezt pápaként írta, személyesen nekem.

Mindenesetre, és éppen ezért a kazahsztáni püspökök – ez tizenkilenc évvel ezelőtt volt – azt mondták, hogy ez normális. A gyóntatóink iránti tiszteletből, sőt még a régi időkből megmaradt, üldöztetést szenvedett plébániai tagjaink iránt is gondoskodnunk kell arról, hogy a szentostyát valóban térdelve és a nyelvre vegyék, és hogy a külföldieknek alkalmazkodniuk kell ehhez.

Így hát azt kívánnám, hogy a világ minden püspöke, minden püspöki konferencia ugyanezt tegye. Ez volt a szabály az egész katolikus egyházban 1969-ig. Több mint ezer éven át szigorúan betartották. Azonban megnyitották a gátat, és akkor jött az árvíz. Ki nyitotta meg a gátat? A pápa, VI. Pál. Legyünk őszinték, kérem. Ő nyitotta ki az ajtót, és engedélyezte a kézben való áldozást. 1968-ban konzultációt folytatott a világ összes püspökével, megkérdezte tőlük, hogy lenne-e értelme és haszna a kézben való áldozás bevezetésének. A püspökök többsége így válaszolt VI. Pál pápának: „Kérjük, ne engedje meg, mert ez visszaélésekhez, szentségtörésekhez és a hit meggyengüléséhez fog vezetni.” Ezek voltak az érvek.

A püspökök figyelmeztetése ellenére, ezeknek az érveknek ellenére, mindezek ellenére VI. Pál megnyitotta a gátat. Ez hatalmas történelmi felelősség. Azt kellett volna mondania: „Nem, nem fogom engedélyezni.” Úgy vélem, hogy a kézbe áldozás tiszteletlenséget és szentségtöréseket okozott az Egyházban, és még mindig okoz. Ez az Egyház testének egyik legmélyebb sebe, és természetesen meg kell gyógyítani, lassan.

De az első dolog, amit meg kell tenni az Egyház testének egészségének helyreállítása érdekében, hogy véget vessenek a kézbe áldozásnak. Ezt ismét a pápának kell megtennie. A Szentszék nyitotta meg a gátat, és a Szentszéknek kell azt újra lezárnia. Természetesen fokozatos lépésekkel, de meg kell tenni.

AV: Mit jelent valójában a szinodális jelleg, ha nem engedjük, hogy ez a szó a tanítás helyettesítőjévé váljon? Már figyelmeztetett arra, hogy egyes szinodális munkacsoportok nyelvezete a nemek teremtett rendjét tárgyalható kérdésként kezeli. Hosszú távon mit vár ettől a folyamattól az Egyházban – az apostoli hitre való megtérést, vagy egy állandó mechanizmust a már eldöntött kérdések újbóli felvetésére?

+AS: Senki sem ad meghatározást a szinodalitásra. Mindenki azt képzelheti a szinodalitásról, amit akar. Ez egy nagyon ravasz kódszó a katolikus tanítás aláásására. Nagyon ravasz: gyönyörű hangzás, csupán gyönyörű hangzás – a „szinodalitás” –, amely mögött egy konkrét terv húzódik, hogy a katolikus egyház tanítását és szerkezetét lassan hozzáigazítsák a protestáns egyházakhoz, sőt a szexualitás és az erkölcs tekintetében a világ szelleméhez is. Egyszerűen tehát a katolikus egyházat hozzáigazítani ehhez a világhoz, az egyház és a helyi egyházak életét és szerkezetét – amely isteni eredetű – ember által kitalált, protestáns stílusú demokratikus struktúrákká és módszerekké alakítani.

Ez a nyilvánvaló cél, és már az úgynevezett tanulmányi csoportok egyes szövegeiben is olvashatjuk. Ez egy nagyon veszélyes módszer, melyet meg kell állítani. Ez az utolsó, a csúcspontja annak az úgynevezett modernista mozgalomnak, amely több mint száz évvel ezelőtt indult el a teljes relativizmus felé. Minden relatív. Megváltoztathatjuk a tanítást. Megváltoztathatjuk az erkölcsöket, hogy a világnak tetsszünk. Ez a program csupán kisebbséget képvisel az egyházon belül. Ezek többnyire olyan papok, akik elvesztették a hitüket, vagy akik már egyáltalán nem érdekeltek az evangelizációban és az emberek megtérésében, hogy valóban Krisztus tanítványai és Krisztus misztikus testének tagjai legyenek.

Már nem érdekli őket. Ezért elégedettek egy ilyen homályos módszerrel. Ebben a homályosságban bármit is mondasz, elfogadhatónak lehet beállítani. Van egy kivétel a szinodális mozgalomban – egyetlen kivétel. Ott ez teljesen tilos: a tradicionális latin mise. Teljesen tilos kinyilvánítani az Egyház állandó tanítását az Egyház felépítéséről, az Egyház egyediségéről.

AV: Főtisztelendő atya, nagyon köszönöm, hogy időt szánt rám.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2026. október 26.