A társ szeretete nem ördögtől való

Jó pár évvel ezelőtt jelent meg Ayelet Waldman esszéje a New York Timesban, amelyben elárulja, hogy jobban szereti a férjét, mint a gyerekeit (négy van neki). Ez nem minden: még csak nem is szégyelli magát miatta, hanem direkt azt gondolja, hogy ez a gyerekeknek is jó, hiszen érzik, hogy biztonságban vannak: a szüleiké egy stabil párkapcsolat, nem kell attól félni, hogy bármelyik szereplő hirtelen lelép a postással / postásnővel. Szereti a férjét? Máglyára vele! (divany.hu)

“Az esszé megjelenését követően Waldmannak nem csak azokkal kellett megküzdenie, akik kommentben, blogokon és minden lehetséges fórumon rossz anyának nevezték, hiszen minek szül az ilyen. Emellett vadidegenek fenyegették meg, hogy megverik (!), illetve, hogy feljelentik a gyámügynél (?). … Jobban vigyázunk a gyerekeinkre, mint valaha, és boldog, kiegyensúlyozott csemetéket nevelünk sok-sok énekléssel és kockákra vágott biogyümölccsel. Mondjuk azért az egy probléma, hogy a világ közepeként nevelt gyerekeinkre nehéz idők várnak, amikor majd észreveszik, hogy az életkor előrehaladtával csökken az értékük, de ha sok szeretettel vettük őket körül, talán kibírják.

A kutatók szerint nagyobb baj, hogy a túlságosan gyermekcentrikus párok gyakran annyira elvesztik egymással a kapcsolatot, hogy a gyermekek kirepülése után már idegenek egymás számára.

Persze, kivéve, ha valamelyik fél már rég lelépett, és keresett valakit, aki odafigyel rá is. … Teller nem azt mondja, hogy ne szeressük a gyerekeinket, sőt, még csak azt se, hogy ne halmozzuk el őket szeretettel, ne szoptassuk, hordozzuk, kötődőneveljük őket vagy bármi ilyesmi. Arra hívja fel a figyelmet, hogy a korábbi generációkhoz képest a mostani szülőgenerációban megdöbbentő mértékben eltolódtak a hangsúlyok. A gyerekek mindig fontosak voltak és lesznek, de nem biztos, hogy jó ötlet őket társadalmi szinten istenként tisztelni, mert ez nekik és a házasságoknak is rosszat tehet.”

Vagy 8-9 éve történt. Ökumenikus esküvőre késültünk a Jézus szíve plébánia templom egyik papjával és az esketendőkkel. A római katolikus jegyesoktatás részeként egy tanulságos, nagyon extrém történetben döntéshelyzet elé állították a párt. Hajótörést szenvedtek családosan (apa, anya, két gyerek) valamilyen vízen ( Legyen ez a tenger, Balaton stb…). Te mint férj, aki jó úszó vagy kit mentesz legelőször? Ment a találgatás. A kisgyereket, a nagygyereket. Nem, nem. A feleségedet mondta a pap. Először a társadat, akiért felelős vagy. Istentől kaptad. Meglepődtem én is ezen a feleleten. De bizonyos szempontból igaza van. Nyilván extrém a helyzet, és az életben annyi mindent mérlegelni kell. Kit tud az ember megmenteni, mire van reális esély. De az irány az a társ. Akinek hűséget fogadtál. Ez nem azt jelenti, hogy ne mentsd meg a gyermekedet is. 

Közben azért ismerjük a szebbnél szebb szülői önfeláldozás példáit. Anya, aki rákkal küzd, de várandós és nem akarja kezeltetni magát, mert születendő gyermekének az életébe kerülhet. Inkább vállalja az elkerülhetetlent. 

A sötét középkornak nevezett időszakban a gyermekeket kis felnőttnek tartották. Nem figyelték még annyira meg, amit a mai pedagógia vagy pszichológia fejlődéslélektannak nevez. A gyermeket is úgy büntették, mintha felnőtt lenne. Lopott a piacon, kaloda lett a vége. Súlyosabb esetben vesszőzés, és akár halálbüntetés is. Bármilyen furcsa is, de ma nem sokban térünk el a sötétnek nevezett középkortól. Úgynevezett felvilágosodott elmével ugyanúgy kis felnőtteknek tartjuk a gyerekeket, mint akkor. Csak most azzal büntetjük őket, hogy felnőtt jogokat kapnak. Amivel szintén nem tudnak mit kezdeni. Maximum visszaélni. A kötelességeik minimalizálva, mert nem tudhatja, meg nem is lehet terhelni. De a jogok mezején a felnőtt jogok. Egy teherbe esett tinédzser problémáját az iskola képviselője nem tárhatja a szülők elé a gyerek jogaira hivatkozva. Ugyanez vonatkozik bizonyos bűncselekményekre, drogra stb… Az édes szülője sem tudhat a nem nagykorú dolgairól. De köteles eltartani, nevelni, biztosítani számára az élet feltételeit. De az életébe nem szólhat bele.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. szeptember 23.