Meséinkben az Égig Érő Fa gyökere az Alvilágban ered, ahol sárkányok uralkodnak. A Középső Világ a miénk, embereké. Az Égig Érő Fa – a Tejút? – teteje maga a Fölső Világ. Uralkodója, ha asszony, akkor királynő, olykor istennő. Mivolta kitetszik abból is, hogy nem kell megkérni a kezét valakitől, tehát még vagy már nincsen fölötte szülői hatalom. Férjének is ő parancsol. A jelzett tényekből nem anyajogú rendszer, vagyis nem úgynevezett matriarchátus következik, hanem inkább a nemek egyenrangúsága: a trónon ülhet férfi is, nő is, ha joga van rá, és a szükséges képességekkel rendelkezik. Erről őskori írások természetesen nincsenek, de ókoriak vannak bőven egyiptomi, babiloni stb. királynőkről.

Meséink mennytana szerint a madarak és apróbb állatok uralkodója rendszerint vénséges vén öregasszony. Ő is istennő, ám nem mindentudó, mert alattvalói jelentése alapján igazítja útba a mesehőst, továbbá nem mindenható, mert hatalma nem terjed túl az előző mondatban jelzett körön.

A gondok, kalandok, próbatételek megélése mindkét nem számára közös. Lehetetlen baj nélkül megúszni az életet. A testi küzdelem, a harc, a nehéz munka elvégzése férfidolog, ám a titkok, az ellenség gyöngéinek, elrejtett tárgyak, hadicselek, jövő-menő hírek és a rejtélyes dolgok kifürkészése, a gyermeknevelés, a jövendő megérzése, ismerete az asszony dolga.

Ezért a madarak úrnőjét a pletyka istennőjének is nevezhetnénk.

A gonosz legyőzése után ősidők óta sok mesében hangzik el a szeretők csudaszép, sírig tartó önátadása: „Édes szerelmem, én a tiéd, te az enyém vagy!” Másutt: „Te az enyém, én a tiéd, ásó-kapa válasszon el bennünket!” Ekkor még tán ókori értelemben vett templom sem létezett, eskető pap még kevésbé – csak a szerelem. Vagyis ezek a szerelmesek a kereszténységet, a világvallásokat megelőző, mondhatjuk, a történelem előtti időben éltek ugyan, de ismerték a jó házasság örök titkát.

Ismerték a fél gyökszó értelmét is, amelyet feleség szavunk máig őriz: felek vagyunk. Legyünk bár férfiak vagy nők. Hajdanában néhol, például Csángóföldön a férjet is feleségnek nevezték, mivel csak a nászban, egymás által (!) válhat a férfi és a nő eggyé, egésszé, azaz teljessé, köznapi szóval emberré. A Merényi László gyűjtötte Eredeti népmesék (1861) első darabjában állapítja meg a főhős Kígyóbőr: „mi most egygyé lettünk”.

Őskori eleink házassági fogadalmának súlyos szavait hol nő mondja elsőnek, hol férfi. Ilyenformán a döntést bármelyikük kezdeményezhette! Életre szólt. Tehát az „ásó-kapa” a sírásás, a temetés tapintatos megnevezése, jelentése, a „holtomiglan-holtodiglan” kereszténység előtti találmány, maga a lét eredeti normalitása, mondhatni, a természetes és hűségességében magasrendű élet kiteljesítése. Kedélye a duhaj buli, a kocsma oldalának kirúgása helyett a derű. A derű az élet csöndes öröme, a szeretet ápolása, megszentelése, a rend, az igaz és normális emberi élet.

A szeretet a világ legmagasabb rendű, köznapi, mégis isteni megnyilvánulása – még az állatok is sóvárognak rá. Különösen az „lelkes állatok”, amelyek, esetleg: „akik?” a bajba jutott hősök segítői a mesékben.

Az elrabolt feleségét kereső kiskondás történetéhez visszatérve láthatjuk, hogy az Égig Érő Fa teteje maga a teljes Fölső Világ hegyekkel-völgyekkel, élő vizekkel, boszorkányokkal, vándorokkal, pásztorokkal, táltos lovakkal, sárkányokkal, óriásokkal, királyokkal és országokkal. Szóval mindennel, aminek egy világban lennie kell. Megjegyzendő, hogy Középső Világ, sőt Alsó Világ is létezik. Ezek istenkirályai sárkányok, akiket a hős Fehérlófia legyőz.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2019. augusztus 30.