„Magasztallak téged, mert félelmes és csodálatos vagy; csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt.” (Zsolt 139,14)

Felszálltam a buszra – nyakamban jelvény, kezemben az ebédem, lelkemen teher. Rachel lányomat és speciális olimpiai csapatát kísértem focizni.

Önkéntes szállítóként segítettem már régóta a csapatot, és minden ilyen alkalom különleges volt. Ezen a napon viszont volt bennem még valami vágyakozás, amit nem tudtam megfogalmazni.

Mindig abból indultam ki, hogy úgy fogad el a világ, akkor vagyok értékes, ha megfelelően teljesítek. Igyekeztem kedvében járni másoknak azzal, hogy elég pénzt keresek, nevet szerzek magamnak, és így ki tudok elégíteni minden szükségletet, amivel találkozom.

Legyek nagyszerű anya, tökéletes feleség, a legjobb barátnő, a leghatékonyabb munkaerő, tudjam a választ és a megoldást mindenre, amit kérdeznek vagy kérnek tőlem. Bedőltem a hazugságnak, hogy a siker az, ami hitelesít, ami értékessé tesz.

És egyre jobban éreztem ennek az egésznek a szorítását.

Ahogy bevonultunk, ragyogó mosolyok világították be a stadiont. Ezek igazi, soha-jobban-nem-éreztem-magam mosolyok voltak, nem amolyan kötelező műmosolyok.

Majd mindenkinek az arcán ott ragyog ez a mosoly, a speciális olimpia sportolói ezzel üdvözlik egymást és a többieket is.

Nevetés, elragadtatott sikolyok töltötték be a kupolát, „Jó volt!”, „Ez az!”, „Ügyes vagy!”, „Fog ez menni!” biztatások visszhangoztak körös-körül.

Néztem a sportolókat, és rájöttem, mire is vágyom igazán. Arra, ami nekik már a birtokukban van: szabadságra, hogy az lehessek, aki vagyok, akivé teremtettem.

Hányan és hányan sóvárgunk rá, hogy abbahagyhassuk a megjátszást és akként éljünk, amilyennek teremtettünk!

Egy picit oldódni éreztem magamon a teljesítménykényszer szorítását.

Tekintetemmel kislányomat, Rachelt követtem, ahogy belerúgott a labdába. Még nem ért célba a labda, de az ő keze már magasban volt, csillogó szemmel ünnepelte a győzelmet, nevetése elhallatszott hozzám. A labda közel a célhoz megállt.

De Rachelt ez nem zavarta, ő ünnepelt!

Belém vágott a gondolat, hogy nem az eredmény adja az értékemet, az érték bennem van, mert Isten olyannak teremtett, amilyen vagyok!

A következő megmozdulás előtt Rachelt lekötötte, hogy integessen a lelátókra, nem hallotta az utasításokat. De mert a labda ott volt, ő belerúgott. Egészen máshova ment, mint ahova kellett volna, de ő kitárt karokkal győzelmet ünnepelt!

Éreztem, hogy növekszik bennem a vágy, hogy az legyek, akinek Isten megalkotott.

Kislányom újra meg újra belerúgott a labdába. Lelkendezett akkor is, mikor alig egy métert gurult előre a labda. Nem lankadó mosolya hívta a nézőket, hogy vele örüljenek.

És én örültem is! A lelkem dalolni kezdett!

Aznap minden sportoló arcán ugyanezt az örömöt láttam. Feltétel nélküli szeretet, felhőtlen öröm, különleges kegyelem sugárzott róluk. Szenvedéllyel és hitelesen, lelkesen élik meg azt, akik ők.

Az esemény végén még egyszer körbejárt tekintetem az arcokon, és csak bámultam derűjüket, nyitottságukat.

A speciális olimpiai eseményeken nincs megjátszás, ahogy a mindennapi életükben sincs az értelmi sérülteknek. Nem bújnak álarcok mögé. Szeretet van és valóság. Ők azok, akinek látszanak.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2016. június 27.