Jó volna elballagni a Nagy Koppanások Iskolájából

„Minden Írás, amit az Isten sugalmazott, jól használható a tanításra, az érvelésre, a feddésre, s az igaz életre való nevelésre, hogy az Isten embere tökéletes legyen és minden jóra kész legyen.” (2Tim 3,16)

Emlékszem tanárkoromból arra a nyomasztó érzésre, hogy nem figyelnek rám. Bámészkodó tekintetek, lomha testtartás, doboló ujjak jelezték, hogy diákjaim nem hallják, amit mondok, és ennek bizony újra szomorú következményei lesznek.

„Nem tudtam, hogy kell megcsinálni a leckét” – magyarázkodott egyikük.

„Ezt nem is tanultuk” – hallottam, mikor kiosztottam egy rosszul sikerült dolgozatot.

„Segíthetett volna” – szipogott egy könnyáztatta arcocska gazdája.

Részben együtt éreztem velük. Emlékszem, milyen volt ülni az iskolapadban, s várni, hogy végre vége legyen az óráknak. Más dolgok foglalkoztattak – a kinti napsütés, az új biciklim, ami hazavár, barátnőm sugdosása mellettem -, és derűs gondolataim kimosták tudatomból a tanár hangját.

Bár megértettem a diákokat, együtt érzésem eléggé felszínes volt. Igenis megtanítottam az anyagot, és szenvedélyesen szerettem olyan módszereket alkalmazni, amik érdekessé, szórakoztatóvá teszik a tanulást. Tanulni viszont nem tudtam helyettük. Nekik kellett dönteniük, hogy el akarják-e kerülni a mostanihoz hasonló kínos, fájdalmas élményeket.

Azzal, hogy felidéztem saját diákkoromat, eltöprengtem felnőtt tanulási módszereimen. Többnyire, azt hiszem, a nagy koppanások iskolájában tanulok. Nemrég például, komoly zűrzavart okoztam baráti körben, mert ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy megoldjak egy problémát, ami pedig nem rám tartozott. Az okozott botrány fájdalma egyre csak áramlott a szívemben, mígnem Istenhez kiáltottam: „Uram, tele vagyok ütésekkel, horzsolásokkal, annyiszor elesem. Köszönöm, hogy tanítasz ezeken keresztül, de nem volna enyhébb módszered?”

Felötlött az emlékezetemben mai alapigénk. Kedves és bölcs Atyánk eszembe juttatta az ő határtalanul jobb módszerét. Nekünk adta Igéjét, a Bibliát, hogy tanuljunk belőle, és ne kelljen a fájdalom és bukás osztályait ismételnünk.

Mialatt minden-lében-kanál-voltomon elmélkedtem, Isten megmutatta az Igével, hogyan kerülhettem volna el a bajt. Az I Tessz 4,11-12a-t idézte az emlékezetembe: „…Becsületbeli kötelességnek tartsátok, hogy békességben éltek, a magatok dolgával törődtök, s a két kezetekkel dolgoztok, ahogy a lelketekre kötöttük. Akkor a kívülállókból tiszteletet vált ki életetek…”

Isten ezekkel a szavaival épp azt nyújtotta, amit alapigénk ígér:

Az Írás tanított: vágyakozzam nyugalmas életre, ne akarjak belesodródni a körülöttem zajló drámákba.

Az Írás megfeddett, amiért beleütöttem az orrom mások dolgába.

Az Írás megmutatta a helyes utat: ne mások életét figyeljem, hanem összpontosítsak saját hivatásomra és tennivalóimra.

Az Írás edzésben tartja igazságérzetünket. Miközben tanulgatom őket, ezek a leckék vissza fognak tartani attól, hogy újra meg újra elkövessem ugyanazokat a hibákat, és méltóképpen fogom képviselni Jézust a környezetemben, elkerülve a nemkívánatos következményeket.

Ismerve hibáimat, tudom, lesz még alkalmam tanulni belőlük, de elsajátítottam egy új, előre mutató módszert. Minden nap rászegezem tekintetemet Tanáromra, teljes figyelmemmel Felé fordulok, és bízom Benne, hogy megmutatja, hogyan növekedhetem, hogyan változtathatok.

Uram, kész vagyok tanulni hibáimból, de kérlek, tedd nyitottá szívemet, hogy befogadja Igéd tanítását. Mutasd meg minden nap, mikor az Írást olvasom, min kell alakítanom, és segíts megváltoznom, mielőtt harcba bonyolódom, és elbukom. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2015. június 6.