III. RÉSZ

Hogyan javítsuk gyermekeink hibáit?

Tanulmányozzuk a gyermek jellemét.

A szülöknek és a nevelöknek már a természettől beléjük oltottsa hivatásban való buzgólkodás által kifejlesztett képességük a kegyelem munkájától támogatva, megszerezheti számukra azt a biztos éleslátást, amely képesíti őket arra, hogy kiismerjék a gyermek jellemét s egyéniségét.

Don Bosco így mondta:

„A gyermekek rendszerint a következő három természet valamelyikével bírnak: jók, középszerűek vagy rendesek és rosszak. Akik jó természetet örököltek, azoknál megelégedhetünk a közönséges felügyelettel.

Sokkal nagyobb számmal vannak azonban a középszerűek, akiknek a jelleme és hajlama általában véve jó, de ingatag s közömbösségre hajló. A határozottan nehéz természetű ifjakból minden tizenötre lehet számítani egyet.

Don Boscónak erre vonatkozó tételét más szavakkal így fejezhetjük ki: a jó ifjak rendszerint a vérmes vagy pedig a méla természetűekből kerülnek ki, azaz olyanokból, kiknél túlsúlyban van az érzelmi elem s épp ezért könnyen lelkesednek, vagy pedig higgadtak, nyugodtak, inkább fontolgatók, mint ábrándozásra hajlók. A rendes természet nagyobbrészt ideges vérmérsékletnek a sajátsága, s ez a vérmérséklet majd könnyelműségre, majd pedig közönyösségre viszi őket. A nehéz természet túlnyomóan az epés vérmérsékletű ifjaknál mutatkozik, az engedetlenség különféle formái alatt: függetlenségre törekvő s lázadozó, csökönyös, hajlíthatatlan, önfejű, erőszakos, fennhéjázó, gőgös, durva stb.

Don Bosco így mondta:

„Elsőrendű kötelességünk legyen, hogy tanulmányozzuk a módokat s az eszközöket, hogyan javítsuk meg a rossz természetű ifjakat, s miképpen akadályozhatjuk meg, hogy a jók s a középszerűek ártalmára legyenek.”

A legáltalánosabb hiba

A gyermeki korral jár- a könnyelműség és az álhatatlanság. A legnagyobb lelkesedésből minden átmenet nélkül a legmélyebb levertségbe esik, a korlátlan örömből a legnagyobb szomorúságba csap át. Tele van jóakarattal, de anélkül, hogy észrevenné, elfelejti saját kötelességét, mert természetének csapongó indulatai magukkal ragadják. Olyan, mint a hullámok prédájára bocsátott, ide-oda hányatott csónak.

Mily módon kezeljük ezt a ·nagy, végzetessé válható hibát?

Első dolgunk legyen, hogy különbséget tegyünk a korral járó könnyelműség, és a másik, mélyebben gyökeredző, mintegy a gyermek második természetévé vált könnyelműség között. Ha olyan könnyelműségről van szó, amely minden hasonló korú gyermeknél előfordul, akkor a gyógyítás csak arra szorítkozzék, hogy megakadályozzuk, hogy e fogyatékosság túlságos szórakozottsággá fajuljon.

Ha a gyermek képes összeszedetten s figyelmesen elvégezni saját vallási és iskolai kötelmeit, különbséget tud tenni idő és idő, hely és hely között, ilyenkor nem kell megijednünk, ha a gyermek itt·ott könnyelműnek mutatkozik: korának növekedésével ez a hibája teljesen elmúlik.

De résen kell lennünk, mikor a gyermek nem tesz különbséget tanulás és játék között, az iskola és az utca között, a templom és a játszótér között. Ez olyan könnyelműségnek a jele, mely feltétlenül a gyermek romlására vezet, ha idejében nem orvosoljuk.

Ezt a javító munkát nagy bátorsággal, sok türelemmel és kitartással, de főképen szeretettel kell végeznünk.

Rövid megfontolás formájában, bátran a gyermek szeme elé kell tárnunk, mily nagy felelősséggel jár az élet. „Mi lesz belőled, ha most ily könnyelmű vagy? Hogyan akarsz gyűjteni, ha most nem vetsz?

Türelemre van szükségünk, hogy minden haragra lobbanás nélkül, nyugodtságunkat mindvégig megőrizve, ne szűnjünk meg figyelmeztetni s javítgatni a gyermeket.

Legyünk kitartók s ne veszítsük el bizalmunkat munkánk sikere iránt, legyen bár az hosszú és hálátlan.

Végül legyen nagy szeretetünk, mely a gyermek javát akarja; a lelkét szeressük, s legyünk segítségére földi és mennyei boldogsága megalapozásában. Ezt a szeretetet tápláljuk mindennapi imánkkal, melyben kérjük a jó Istent, hogy legyen hatékony a szavunk és vonzó a példánk, s hogy helyes szándék vezérelje a mi nevelői tevékenységünket.

Don Bosco így mondta:

„A közömbösségre hajlamos gyermekek rászorulnak a rövid, de gyakori intelemre, figyelmeztetésre, tanácsra. Buzdítanunk s bátorítanunk kell őket csekély jutalmakkal is; ki kell mutatnunk, hogy bizalommal vagyunk irántuk, amellett azonban folyton éber figyelemmel kell őrködnünk felettük.”

A nagy hibák

A nagy hibáktól való megóvás ezen az alapigazságon nyugszik: megnyerni a gyermek lelkét. Ha a kezetekben van ez az uralom, könnyü lesz meggyőznötök a gyermeket arról, hogy leginkább az ő érdeke, hogy nevelői munkátokban közremüködjék. Lassú, hosszú, türelmes munka lesz ez, de biztos sikerű, ha munkálkodástokra mint koronát helyezitek az imát és az Istenbe vetett bizalmat.

Don Bosco így mondta:

„Elengedhetetlen a türelem, a szorgalom és a sok ima, amelyek nélkül nézetem szerint hiábavaló minden szabály.”

Hogyan büntessünk?

Egyes gyermekek számára felesleges minden fenyítés ; de kétségtelen, hogy vannak olyanok, akikre ráillenek a szentírás szavai: ,,Aki kíméli a vesszőt, gyülöli fiát.” Az ilyen gyermeknek a büntetés keserű, de üdvös hatású orvosság.

Nagyon kell óvakodnunk, hogy felindult lelkiállapotban ne büntessünk Tíz közül kilenc esetben ezt meg kel lene bánnunk, mert több kárt okoznánk vele mint hasznot. Várjuk meg, míg eiül haragunk s nyugodtan tudjuk megítélni a helyzetet, mikor a gyermek is hajlandóbb lesz a megfontolásra, mert csakis ebben az esetben lesz a büntetés igazságos, bölcs és határozott; csak ilyen esetben nem keveredünk ellentmondásba azáltal, hogy vagy túl szigorú büntetést alkalmazunk, vagy pedig a szélsőséges szigorból a legnagyobb erélytelenségbe esünk.

Don Bosco így mondta:

„A gyermekeknél büntetésszámba megy mindaz, amit büntetésnek haszná lunk.Tapasztalati tény, hogy egy fagyos tekintet bizonyos gyermeknél nagyobb hatást ér el, mint egy csattanós pofon. Egyetlen megérdemelt dicsérő szó tökéletes jutalmat jelent, de egyetlen feddő tekintet is elégséges ahhoz, hogy emlékezetes büntetést jelentsen, ha a gyermek megfeledkezett magáról. Egyes rendkívüli esetektől eltekintve, sohase büntessünk nyilvánosan, a társak jelenlétében, hanem négyszemközt, s a fenyíték kiszabásánál járjunk el a legnagyobb türelemmel és körültekintéssel, hogy a növendék az ész s a hit szemé vel belássa hibáját.”

Az ész és a vallás

Az eddig elmondottak mind egy pontban foglalhatók össze, amely valamennyiüknek igazi alapja, s ez: az ész és a vallás.

Don Bosco így mondta:

„Egész nevelési módszeremnek két rugója van. Kell, hogy a nevelő meg legyen győződve arról, hogy minden egyes ifjúban, vagy a legtöbbjében megvan az a természetes belátás, hogy az érdekében tett s neki is tetsző jót megismeri, azonkívül érzékeny szíve van, amely fogékony a hála érzelme iránt. Ha a jó Isten segítségével elértük, hogy szent vallásunk alapigazságai behatoltak az ifjak lelkébe, amely vallás a legnagyobb ,szeretettel emlékeztet bennünket az Úrnak az emberiség iránt érzett mérhetetlen szeretetére; midőn a nevelő eljutott odáig, hogy az elismerő hála húrja megrezdüljön a növendék szívében viszonzásul a sok jóért, amelyben őt a jó lsten részesítette végre, ha észbeli indítékok alapján az ifjú meggyőződött arról, hogy az Úr iránt érzett igazi háláját s elismerését kifejezésre is kell juttatnia az által, hogy az Ő szent akaratát teljesíti, parancsait tiszteletben tartja, különösen azokat, amelyek az egymás iránti kötelességeket írják elő – ha mindezt sikerült elérnünk, akkor a nevelői munkának nagy része be van fejezve.

Ily módon a vallás a tüzes vérű paripa szájába tett zabola szerepét tölti be, amellyel a harcos a lovát fékezi s kormányozza, az ész pedig a gyeplőhöz hasonlítható, amelyet a lovas majd megfeszít, majd szabadabban enged s ezzel olyan eredményt ér el, amilyent akar. Igaz őszinte vallásosság, amely az ifjak cselekedeteinek irányítója  lesz, amely a vallás szent követelményeit helyesen alkalmazza minden egyes cselekedetre édes szabályként: íme e két szóban van össze foglalva az én nevelési módszerem, melyet az ifjúság nevelésénél alkalmaztam.

Nevelési módszeremből nincs száműzve az üdvös megfélemlítés. Elég csak rámutatnunk arra s fontolóra vennünk, hogy sok és felette nagy büntetéssel fenyegeti szent hitünk azokat, kik semmibe sem veszik az Úr parancsait s azokat nagy merészen áthágják Kemény és szigorú fenyegetések ezek, s ha sokszor felhívjuk rájuk a növendék figyelmét, meghozzák a maguk gyümölcsét, annál is inkább, mert ezek a fenyegetések nem szorítkoznak csupán a külső kihágásra és bűnre, hanem büntetést helyeznek kilátásba a legtitkosabb és legelrejtettebb rossz gondolatért is.

Hogy ezek az igazságok mennél inkább behatoljanak a lélekbe, csatoljuk hozzájuk a vallás igaz gyakorlását, a szentségekhez való gyakori járulást és a nevelő kitartó munkáját: így biztosak lehetünk, hogy az Úr segítségével eredményt érhetünk el a megátalkodottaknál is és sokan közülük jó keresztényekké lesznek.

Különben is, ha a gyermekek meggyőződnek arról, hogy nevelőik valóban a javukat akarják, igen sok esetben elég nagy büntetésnek számít az engedetlenek számára a nevelő tartózkodó viselkedése, amely megérezteti velük azt a fájó szomorúságot, amellyel látnia kell atyai gondoskodásának eredménytelenségét.

Ez a módszer talán a legkönnyebb, és minden bizonnyal a leghatékonyabb, mert a vallás gyakorlása, által magára is vonja a jó Isten hőséges áldását.”

A titkok titka

Don Bosco egész nevelői életéhen csodás eredményeket ért el. Íme, lássuk az ö sikereinek titkát.

Don Bosco így mondta :

„Nem elég, hogy csupán szeretjük az ifjakat, hanem nekik maguknak is tudniok kell azt, hogy mi szeretjük őket. Ha megismerik szeretetünket olyan dolgokban, amelyek nekik tetszenek, ha részt veszünk apró dolgaikban, gyermeki kedvteléseikben, szeretetet fognak látni ott is, ahol hajlamukkal merően ellentétes dolgot követelünk, amilyenek a fegyelem, a tanulás, saját maguk megtagadása, és megtanulják ezeket a dolgokat szeretettel gyakorolni. Az elöljárók szeressék azt, ami a gyermekeknek örömet okoz s akkor a gyermekek is szeretni f9gják azt, amit az elöljárók óhajtanak. És e módon meg lesz könnyítve az ő munkájuk. . . Aki azt akarja, hogy szeressék, mutassa ki maga is, hogy szeret. Az Úr Jézus kicsinnyé lett a kicsinyekért és viselte gyengeségeiket. Íme a meghitt családiasság példaképe. Aki meg tudja magát szerettetni, az elér mindent, főleg az ifjaknál, mert a kölcsönös bizalom mintegy delejes áramként kapcsolja össze az elöljárókat növendékeikkel. A szívek megnyílnak s a növendékek feltárják hibáikat. A kölcsönös szeretet teszi elviselhetővé a növendékek által okozott fáradalmakat, hálátlanságot, hanyagságot s más hibákat. Íme itt van tehát a mi példaképünk .

Rövid szavak ezek, de felérnek vaskos pedagógiai kötetekkel. De hogy mindig így cselekedhessünk, meg kell őriznünk ifjú, sőt gyermeki lelkületünket és szívünket, melyet Attól kapunk, ki egyedül adhatja meg azt és Aki e nagyfontosságú igéket mondta: „Engedjétek hozzám jönni a kisdedeket!”

Jézus az egyedüli igaz nevelő

Jézushoz kell tehát vezetnetek gyermekeiteket, ha Don Bosco gondolata szerint akarjátok nevelni őket. Valójában ti nem is tudjátok nevelni őket, hanem csupán csak a testté lett örök Bölcsesség. Minden gondotokkal azt kell tennetek, hogy a gyermekek közeledjenek az egyedüli igaz Mesterhez. Neki mutassák meg lelküket mint fehér vásznat, hogy megkapják és megőrizzék az isteni vonásokat.

Don Bosco így mondta:

„Közel negyven éve foglalkozom az ifjúsággal és Isten segítségével nemcsak azt értem el, hogy szorosan vett kötelességemet elvégezhettem, hanem azt is, amit egyszerűen óhajként nyilvánítottam, s mindezt olyan gyermekeknél, akiknél elveszettnek látszott még a reménye is.”

Minden nehéz esetben kérdezzük ön magunktól : Hogyan cselekedne ebben az esetben Don Bosco? Azután cselekedjünk úgy, ahogy lelkiismeretünk diktálja.

Legyünk nyugodtak, mindig azt a megoldást fogjuk választani, mely a legjobb és a gyermeknek igazi javát szolgáljuk.

Boldog Don Boscónak atyai mosolya világítson, vezessen és erősítsen meg bennünket.

Létrehozva 2026. május 5.