Ha figyeltél a múlt héten, visszaemlékezhetsz arra az érdekes kis bejegyzésremre pénteken, amelyben azzal a feladattal látta el a katolikusokat, hogy kérjék a Szentlelket, hogy a ,,kegyelem bosszantó legyen”.

,,Ma megkérhetjük a Szentlelket, hogy adja mindnyájunknak ezt az apostoli szenvedélyt és a kegyelmet, hogy bosszantók lehessünk, ha a dolgok túlságosan csendesek az Egyházban, a kegyelmet arra, hogy az élet peremvidékeire menjünk. Az Egyháznak nagyon szüksége van erre!… Tehát kérjük a Szentlelket az apostoli buzgalom kegyelméért, legyünk keresztények ezzel az apostoli buzgalommal! És ha bosszantjuk az embereket, áldott legyen az Úr.”

Tudom mit gondolsz. Egyszerű, mint az egyszeregy, ugye?

Nem igazán. Beismerem, az én első reakcióm is ez volt.

,,Igen!” – gondoltam – ,,Végre egy kegyelem, amely természetesen jön. Nem is kell imádkoznom érte.”

Bár minél többet rágódtam rajta, annál jobban rájöttem, hogy ugyanazt a hibát követem el, mint a hírhedt szicíliai.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2013. október 7.